Hírek Új honlapom van!Kedves Olvasók!
Az itteni írásaim egy részét, illetve a legújabb bejegyzéseimet a továbbiakban itt olvashatják:
www.tarski.8x.hu tovább >> |
| |
Bibó István
élete és munkássága 24.
Feleségemnek
ajánlom.
Most jött el az ideje annak, hogy számot
vessünk Bibó István életéről és munkásságáról. Nem lesz
könnyű feladat, hiszen egyszerre tekinthető ellentmondásosnak és
pozitív eredményekben bővelkedőnek.
Amint azt a sorozat kezdetén leszögeztem,
elsősorban Bibó eszmei fejlődésének felvázolásával, és minél bővebb bemutatásával kívánok
foglalkozni. Ha ezt tekintem elsődleges célnak, akkor ezzel kell
kezdenem az értékelést. Amit azonnal le kell szögezni az az, hogy
Bibó eszmei fejlődésében helyet kapott/kaphatott több divatos
filozófiai irányzat. Így fiatal éveiben, elsősorban Horváth
Barna professzor szellemi hatásaként az újkantiánus filozófia, amelyik azonban inkább csak a jogfilozófiai
tanulmányait jellemezte. Ezzel az irányzattal azonban az ötvenes
évekre szakított, és helyébe az egzisztencializmus lépett. Ez mindvégig megmaradt a gondolkodásában, ami, mint
láttuk, elemzéseit egyoldalúvá tette. A szorongás, a félelem
kategóriája rendszeresen helyt kapott az elemzéseiben, szinte
kizárólag ezt a lelki állapotot tekintette a cselekvések
mozgatórúgójának. Legnyilvánvalóbban Az európai
társadalomfejlődés értelme című tanulmányában
érzékelhettük ezt.
A marxizmust sohasem fogadta el
olyan filozófiai irányzatnak, amelynek mentén egy távoli jövőben
életképes társadalom építhető fel. Ezt ma már, amikor
szemtanúi lehettünk a szocialista világrendszer dicstelen
bukásának, világosan láthatjuk. Bibó marxizmus kritikájával
szándékosan nem foglalkoztam, hiszen A kommunizmus
tündérmeséje című dolgozatomban éppen ezt tárgyalom,
ahol minden olyan fontosabb problémát külön-külön megvizsgálok,
amivel Bibó István is foglalkozott.
Bibó szocializmus képe viszont több figyelmet érdemel. Elsősorban azért, mert ez
kifejezetten „bibói” szocializmus, azaz hozzá hasonlót talán
senki sem konstruált meg. Láttuk azt, hogy a szocializmust úgy
tekintette, mint a francia forradalom szerves folytatását. Azt
mindenképpen el kell fogadnunk, hogy a francia forradalom korszakos
változást hozott, hiszen maga a történelem tekinthető úgy is,
mint a szabadságjogok egyre szélesebb kiteljesedési
folyamata. S ebben a folyamatban a francia forradalom kétségtelenül
fontos ugrópontot jelentett. De a létezett szocializmus nem
tekinthető ennek folytatásaként, ellenkezőleg, bizonyos
szempontból éppen hogy visszalépést jelentett egy korábbi
állapothoz képest. Ez pedig az 1689-ben megalkotott Bill of Right ( Jogok Törvénye ) című
dokumentum idejéhez köthető, amikor már a hatalmak
szétválasztásának elvét (a parlament, a király és a bírói
hatalom) megvalósították. Továbbá az angol monarchia,
bármilyen furcsa, sokkal nagyobb szabadságjogokat adott az egyes
emberek számára, mint a létezett szocializmus. S éppen ezért
maradhatott meg máig Anglia hivatalos államformájaként, szemben a
létezett szocializmussal, amelyet a történelem szemétdombjára
dobtunk.
Bibó szocializmusa mindemellett moralizált szocializmus lett volna, tehát semmiképpen sem lehet
párhuzamot vonni a létezett szocializmussal. Ezt a moralizált
társadalmat mindemellett a kölcsönös szolgáltatások rendszerévé is alakította volna. Ennek az elképzelésnek a
naivitásával már többször foglalkoztam. Itt most csupán annyit
teszek még hozzá, hogy a bibói moralizált társadalmat nem lehet
tökéletesen megvalósítani a bensőnkből jövő kategorikus
imperativuszokra támaszkodva, hanem a törvényi kötelezettség
külső kényszere is szükséges hozzá. S erre maga Bibó István
szintén utalt a Kényszer, jog, szabadság című
korai tanulmányában. Az csupán egy nagyon fejlett társadalomban
valósulhat meg, hogy a külső törvényi kényszerek belsővé
válnak, és az így kialakult interiorizált kategorikus
imperetivuszok irányítják döntően az emberek
cselekedetét. Azt ma még meg sem tudjuk jósolni, hogy ez az idő
eljön-e egyáltalán, és ha mégis eljön, akkor az mikorra tehető.
Mindaddig azonban szükség van/lesz a törvényi kötelezettségek
tételes felsorolására, azok betartásának ellenőrzésére, és a
törvénysértések büntetésére. Ugyanez áll a kölcsönös
szolgáltatások rendszerére is, hiszen pusztán morális okok nem
késztetik arra például a nagytőkést, hogy munkát adjon a
munkavállalónak, azaz szolgáltasson. Ehhez minimum arra van
szükség, hogy a piaci helyzet úgy alakuljon, hogy az kikényszeríti
a munkavállaló alkalmazását, és/vagy olyan törvény legyen
érvényben, amelyik a munkavállalók foglalkoztatása esetén
előnyben részesíti a munkaadót. Mindezt pedig szigorú törvényi
felügyelet mellett lehet csak végezni.
Bibó szocializmusa azonban demokratikus szocializmus. Ezt legjobban az 1956-os dokumentumok bizonyítják,
amelyekben a korábbiakhoz képest lényegesen több szabadságjogot
adtak volna az egyes embereknek. Végeredményben néhány fontos
kivételtől eltekintve mindazokat a szabadságjogokat megadták
volna, ami az akkori nyugati modern polgári demokráciákban adottak
voltak. Nos, éppen ez nem tetszett egy olyan diktatúráknak, mint a
Rákosi, vagy Kádár rendszerek diktatúrája. Az például
lehetetlen lett volna, hogy többpárti rendszert vezessenek be,
hiszen akkor a kommunista párt veszíthetett volna is egy
demokratikus választáson. Bibó demokratikus szocializmusa viszont valóban alkalmas volt arra, hogy a kádár
rendszer létjogosultságát megkérdőjelezzék, és a
rendszerváltás folyamatát meggyorsítsák. De ez a demokratikus
szocializmus viszont alkalmatlan volt arra, hogy a
rendszerváltozás cselekvési programjává váljék, hiszen a
szocializmus főbb sajátosságait nem lehetett átvinni egy modern
polgári demokrácia rendszerébe. Ez lehetett az egyik oka annak,
hogy Bibó István nevét a rendszerváltozás során oly sokszor
említették, ám azóta mintha megfeledkeztek volna róla.
Bibó István egyik legfontosabb emberi
tulajdonsága az elvhűsége volt: mindvégig kitartott
azon álláspontja mellett, hogy a magyar társadalomfejlődésnek
csak és kizárólag egyetlen értelme lehet: a demokratikus
átalakulás. Az egy külön probléma, hogy ezt csupán a
szocializmus keretein belül képzelte el, de a demokrácia iránti
vágy szinte minden jelentősebb tanulmányában kifejezésre jutott.
Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Bibó legértékesebb
elméleti eredménye éppen a demokrácia elveinek a kidolgozása
volt. Ezt annak ismeretében állítom hogy tudom: Bibó sohasem
kísérelte meg egy átfogó demokrácia elmélet kidolgozását, de az egyes témák elemzésekor sok olyan tételével
szembesülhettünk, amelyek beilleszthetők lennének egy ilyen
elméletbe.
Ezekhez a tételekhez pedig még olyan
esetekben is hű maradt, amikor komoly veszély fenyegette az életét.
Erre legkitűnőbb példa az 1956-os helytállása, amikor
tulajdonképpen a legutolsó pillanatokban állt a forradalom mellé,
és bátor magatartásával az utolsó másodpercig életben tartotta
a Nagy Imre - kormányt. Bár Bibónak valóban nem volt jelentős
szerepe a forradalom előkészítésében, és a harcok
megszervezésében, mégis ezzel a tettével örökre beírta a nevét
az 1956-os forradalom dicsőségkönyvébe. Nevét egy sorban
emlegetik Nagy Imre, Maléter Pál és a többi
szabadságharcos nevével.
Pedig Bibó megtehette volna azt, hogy lepaktál
a kommunistákkal. Ezt tette barátja Erdei Ferenc, aki
mind a Rákosi rendszerben, mind a Kádár rezsimben a politikai élet
élvonalához tartozott, és „megbecsült” tagja volt az akkori
tudományos társadalomnak. Bibó képességei alapján minimum
hasonló, de inkább nagyobb elismertségnek örvendhetett volna, ha
– behódol a kommunistáknak. Csakhogy ez ellenkezett
az elveivel. Még 1957. májusában, amikor a rendőrségen
kihallgatták, akkor is ragaszkodott az elveihez: kijelentette, hogy
azért csatlakozott a Nagy Imre kormányhoz, mert azokkal a
változásokkal, amit Nagy Imre és kormánya tervezett, mindenben
egyetértett.
Ezzel
függött össze a hallgatása is: gyakorlatilag 1948 és 1979 között semmi jelentősebb
tanulmánya nem jelent meg, csupán az előző részekben jelzett
magnóra mondott dolgozatai készültek el. Pedig a Kádár
rezsimben igencsak örültek volna annak, ha ír, hiszen az a saját
rendszerük elismerését jelentette volna. Amikor a Tanya
és urbanizáció című cikke megjelent, akkor a hatalom azt mondta, hogy az utolsó
hallgató értelmiségi is megszólalt, aki az 1956-os forradalomban
részt vállalt. Magyarán kiegyezett a realitásokkal, ténylegesen
behódolt. Ezzel kapcsolatban Bibó az alábbiakat mondta: Nem
vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik
ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy
valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály
Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó
államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága
felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb
dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám
szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és
társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba
éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a
legkevésbé.
Közelebbről
konkretizálódik a realista kiegyezést követő álláspont azzal a
nehezen cáfolható megállapítással, hogy még annak is, aki a
fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet,
világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya,
katonai ereje és egy bizonyos államrendszer mellett való
elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és
politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra
szólít fel az, aki ennek a semmibevevésére akar rábírni bárkit
is. Ez lényegében igaz. Csakhogy más dolog a tények ostoba
semmibevétele, és más dolog a lelkiismeret és a véleményalkotás
belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása, és
ez áll nemcsak egy magánember, de egy egész nemzet számára is.
(kiemelések tőlem – Tarski). Magyarán: Bibó korábbi eszmeiségét adná fel, ha kibékülne a
kommunistákkal, akik éppen az általa oly sokszor hangsúlyozott
demokratikus elveket vették semmibe.
S ha most belegondolok a mai (2011 - es)
helyzetbe, akkor minimum szégyenkeznem, orcámnak pirulnia kell,
mert a Bibóhoz hasonló bátor és önfeláldozó kiállást egy ügy
mellett nem tapasztalhatunk a politikusaink többségében. A
kommunista diktatúra alatt Bibónak valóban félnie kellett, mert
ismét börtönbe csukhatták volna, mégis elvhű maradt. Ma a
létező modern polgári demokráciában senkinek sem kell félni a
politikusok közül, mégsem állnak ki az eszméik mellett. Ahogyan
a politikai széljárás megkívánja, úgy változtatják meg a
politikai irányultságukat: a nemzeti liberalizmustól kiindulva el
lehet jutni a kereszténydemokráciáig. Talán e miatt sem kell a
jelenkor hatalmának Bibó István, mert naponta lehetne
szembesíteni őket Bibó elvhűségével, humanizmusával, a
szabadság iránti elkötelezettségével, és a demokrácia általa
kidolgozott elveivel. Az ugyanis nehéz lenne számukra, hogy
tételesen cáfolják Bibó demokrácia elméletét, hiszen ahhoz
legalább olyan szellemóriásnak kellene lenniük, mint ő volt, de
a mai megélhetési politikusaink csupán kisinasai,
vagy epigonjai lehetnének. Így valóban nem marad más
hátra, mint agyonhallgatni őt. Ez ismét csak egy
súlyos teher Bibó István számára, pontosabban az emléke
számára, hiszen éppen most lehetne elismerni őt, lehetne a helyén
kezelni őt, úgy is, mint tudóst, úgy is, mint politikust. Úgy
tűnik azonban, hogy egyfajta átok ül a sorsán: sem életében,
sem holtában nem kapta meg a megfelelő elismertséget. Most
mondhatnám azt, hogy ez a tisztességes emberek sorsa, de ez most
nem illik ide, éppen Bibó István emléke miatt.
A sorozat vége felé haladva ide citálom még
ifjabb Bibó István összegző elemzését arról,
hogy miben látja édesapja munkásságának jelentőségét.
1. Először: legfontosabb, általános
érvényű jelentőségét annak felmutatásában látom, hogy a
politikai és közéletben is létezhet olyan elemző és vitastílus,
amely nem a vitapartner legyőzését, hanem meggyőzését, illetve az értelmes gondolatcserét és a tiszta, becsületes
kompromisszumokat (mert azok is lehetségesek) tekinti céljának.
Ezért és ennek érdekében képes a jelenségeket jóindulattal,
elfogulatlan figyelemmel körbejárni, minden okot és szempontot
figyelembe venni (a valóság érdekli, nem saját rögeszméinek
igazolása); tud a vitapartner fejével gondolkodni, mert nem az
ítélkezés, hanem a megértés szándéka vezeti (akkor is, ha nem
ért vele egyet). Ahol indokolt, ott nem kerüli az önkritikát; ott
is szerény, ahol mások nagyképűek. S e-mögött – ki nem
mondottan, de nagyon érezhetően – valódi és személyes
keresztyén alapok rejlenek.
2. Másodszor: tanulmányaiban mindig
egyidejűleg és azonosan magas szinten, a vizsgált jelenség
természete szerint használta a politikai, szociológiai,
történettudományi, államelméleti és társadalom lélektani
megközelítéseket.
3. Harmadszor: konkrétan az 56-os
forradalom céljait és történelmi jelentőségét -
gyakorlatilag a forradalom kitörésével és lefolyásával egy
időben – ő fogalmazta meg a legtisztábban, s e
megfogalmazás hitelességéért személyes sorsával állt helyt.
-
Végül: egy másik konkrét helyzetben a Kádár-rendszerrel szembeni –
szelíden fogalmazott, de elvileg nagyon megalapozott –
távolságtartásával személyes és egzisztenciális hátrányokat
vállalva tett hitet amellett, hogy a hazugság és önbecsapás
minden formáját el kell utasítani. (kiemelések tőlem –
Tarski.).
*
* *
Láttuk,
hogy Bibó Istvánt az 1956-os tevékenysége nyomán letartóztatták.
Ma már elérhető az 1958. július 8-án tartott kihallgatásának
jegyzőkönyve, amelyben a személyi adatai között ez a szó is
szerepelt: vagyontalan. Nekem egyből az ugrott be,
hogy lehet anyagi javak szempontjából vagyontalan, de
ami a fejében van, az az igazi érték. Olyan érték, amit kevesen
hordoznak magukban, és amit minden nemzetnek kutyakötelessége lett
volna megbecsülni. Keserves dolog ma azt leírni, hogy mi magyarok
nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amit Bibó István a 20.
században tálcán kínált nekünk. Valószínűleg keserű
lehetett Kende Péter történész szája íze is
akkor, amikor ezt a helyzetet az alábbiak szerint vázolta:
Termett
e szomorú században Magyarországnak egy sokoldalúan képzett
rendkívüli elméje, aki a nemzetet izgalomban tartó
sorscsapásokból és bajokból elindulva kristálytiszta
világossággal helyezte be azokat a modern világ alakulásának
adottságaiba és a problémarendszerébe. S ez a nagy elme, aki
egyben nagy ember is volt, nemcsak hogy szuverén biztonsággal
igazodott el a kor oly nagyszámú gondjában-bajában, de mint
értékfelismerő és értékalkotó moralista még iránytűvel is
rendelkezett ahhoz, hogy a lehetséges megoldások közül a
legtisztességesebbet válassza ki (vagy ahogy ő mondta volna: a
legtermékenyebbet). Bibó Istvánból, ha szerencsésebb égtáj
alatt születik, minden lehetett volna: világviszonylatban elismert,
nagy konfliktusok megoldásában közreműködő diplomata; valamely
fontos nemzetközi szervezet vagy bírói testület tagja, elnöke,
főembere; államférfi, aki nemcsak egy napig van hivatalban, hanem
közmegelégedést kiváltó tevékenységével egy egész korszakra
rányomja bélyegét; vagy hivatal nélkül is olyan nemzetnevelő,
társadalmi- és pártviszályok fölött álló erkölcsi tekintély,
akinek véleményét a közösség dolgát érintő minden fontosabb
ügyben kikérik… Ez lehetett volna Bibó, ha nem egy olyan
magyarhonba születik, amelyet előbb a „német hisztéria”
(illetve az annak megfelelő belső) kerít hatalmába, majd pedig
hosszú évtizedekre a szovjet totalitarizmus tapos le s foszt meg
minden belső és külső autonómiától.
Ma
pedig 2011-ben nekünk magyaroknak az lehet az igazi feladatunk, hogy
amit az eleink elrontottak, vagy pedig elmulasztottak, helyrehozzuk,
de legalábbis megpróbáljuk pótolni és kijavítani a hibáikat.
Bibó Istvánnak el kell foglalnia a méltó helyét a magyar
szellem Pantheonjában, mert az ő helye ott van, hiszen a
20. század egyik, ha nem a legkiemelkedőbb gondolkodója volt.
De amit életében nem adott meg neki a tékozló
nemzete, azt megadta ő a nemzetének - halála után. Bibó
az egyik tanulmányában azt fejtegette, hogy egy nemzet nagyságát
nem mindig az általa birtokolt terület nagysága határozza meg.
Igaza van: egy nemzetet az tesz igazán naggyá, ha olyan
gondolkodói születnek, akik az egész világ eszmei
fejlődését befolyásolni tudják. Bibó István ilyen nagy
gondolkodó volt, és az a nemzet, amelyiknek ő a szülöttje,
az nem kis nemzet, hanem óriás.
Vége.
Debrecen,
2011. augusztus 26.
Bibó István
élete és munkássága 23.
Feleségemnek
ajánlom.
Ezzel a résszel tulajdonképpen elérkeztünk
Bibó István utolsó tanulmányához. Élete vége felé sok
betegségben szenvedett. Többször volt agyérgörcse,
szívinfarktusa, veseelégtelensége, amelyek miatt többször
kellett a kórházba vonulnia. Az alább tárgyalásra kerülő művét
már a kórházban írta 1979 tavaszán, pontosabban mondotta
magnóra, hasonlóan, mint az egyik korábbi művét. A
magnószalagot Hanák Gábor, a magnó bérlője őrizte
meg és gépelte le. Majd a Hitel 1988. 2. számában
jelentették meg A kisiklott forradalom és következményei címmel. Később derült ki az, hogy egy Bibó által 1979
március - áprilisában géppel írott és kézírással
belejavított szöveg ehhez a tanulmányhoz készült. Ez alapján
pontosították a magnóra mondott szöveget és kapta A
kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos
kiegyenlíthetetlen ellentéte címet.
Ez a tanulmánya végeredményben Az
európai társadalomfejlődés értelme című művének
alapproblémáját tárgyalja: a liberális demokrácia kialakulása
és megvalósításának követelményei. Kezdve a francia
forradalommal, annak kisiklásával, folytatva a forradalom
eredményeinek felvázolásával, és azok konkrét elemzésével.
Itt is találkozhatunk olyan részekkel, amelyeket már a korábbi
műveiben is elemzett. Ez az egész mindenképpen egy befejezetlen
munkának tekinthető, hiszen a később talált géppel írott
vázlat alapján úgy becsülhető, hogy a teljes munka harmadát
tartalmazta. A tanulmány végleges elkészítésében 1979.
május 10-én egy halált okozó szívroham akadályozta meg.
Bibó
A kapitalista liberalizmus...című rövid művében a
két eszmerendszer, azaz a kapitalista és a szocialista
érdekrendszer közötti hasonlóságot igyekezett bizonyítani, és
erre a következtetésre jutott: Csak értelmi különbség van a
legokosabb burzsoá osztályérdek és a legokosabb proletár
osztályérdek felfogása között. Ma
azonban már másként látjuk ezt, de semmit sem von le a mű
egészének az értékéből. Itt ugyanis a liberális
demokrácia gyökereit
egészen a francia forradalomig vezeti vissza, és az az összegzés,
amit ennek kapcsán végez, egészen kitűnő a maga nemében.
A francia forradalom kirobbanásának egyik fő okaként a szellemi életben
végbemenő erjedést nevezte
meg. Ezt írja: A nagy újkori fordulat (ami tulajdonképpen
az egész folyamat mögött áll) az a gondolat, hogy az állam
dolgaiban a szokások és az isteni rend mellett (vagy a helyett) az
emberi értelemnek döntő szerepe volt. Bibó
két gondolakört emelt ki. Az egyik a montesquieu-i gondolatkör, amelyik az angol alkotmányon alapult. Ebben maga az
alkotmány biztosította az emberek szabadságát, és így válhatott
a plurális demokrácia alapjává. A montesquieu-i gondolatkör
tehát a hatalmak szétválasztásának elvét alapozta
meg. A rousseau-i gondolatkör
alapját az amerikai alkotmány adta, és a közvetlen népuralom
svájci gyakorlata mutatott példát, amelyekben a népfelség elve
minden embert egyenlően megilletett. Ebben a gondolatkörben tehát
a népszuverenitás elve jelenik
meg. Ezek az elvek, azaz a hatalmak szétválasztásának, és
népszuverenitás elve azonban itt még csak hangzatos jelszavak
voltak, nem válhatott a megvalósítás konkrét céljává, de a
megfogalmazásuk mindenképpen előrelépést jelentett.
Bibó
tanulmányában sorra veszi a modern polgári demokráciákban
érvényesíthető elveket. Elsőként a népszuverenitás
elvét elemzi. Ez
az elv a helyzet törvényesítése szempontjából lehetőséget
nyújt annak eldöntésére, hogy ki az, aki törvényesen és a rend
szerint, nem pedig a puszta nyers erőszak révén jogosult a
politikai hatalom gyakorlására. - írja.
Bibó kifejti, hogy az elmúlt 200 év során oly természetessé
vált a népszuverenitás elve, hogy a politikusok minden fontosabb,
a társadalom egészét érintő vitás kérdés eldöntésekor a népszavazásra támaszkodnak,
azaz a kikérik a nép véleményét, és aszerint döntenek. Ezen
nagy horderejű kérdések közzé sorolja az új
alkotmány megszavazását
is.
A
második elv az alkotmányos parlamentarizmus. Ha
a nép szuverén, akkor …. a társadalomra gyakorolható hatalomnak
a szuverén néptől kell kiindulnia. Itt
az az alapvető követelmény, hogy a választások során ne legyen
erőszak, vagy csalás.
A
liberális demokrácia harmadik követelménye az ellenzék léte. Vagyis az
új politikai testületeken belül vagy a létrejött vezetéssel
szemben megengedhető az ellenzék is.
A francia forradalom következő lépése a
kiváltságok eltörlése volt, ami a szabadság, és
az egyenlőség elvéből következett. Ezzel egy időben kodifikálni
kellett az emberi jogokat is, amelyet a történelem
során elsőként a francia forradalom jelölte meg kódexszerűen.
A hatalmi ágak különválasztásának elvéből
a bírói függetlenség következik. A szabadságjogok
csak úgy érnek valamit, ha az államhatalommal szemben létezik egy fórum, ahol eredményesen lehet fellépni, egy olyan
fórum, amelyik az államhatalomtól független.
Bibó István ezt követően egy nagyon fontos
jelenségre hívta fel a figyelmet, mégpedig a közigazgatás
bírói ellenőrzésére. A hatalmi ágak különválasztásnak
elvét kezdték ugyanis dogmatikusan értelmezni. Felismerték azt,
hogy a bíráskodás és a végrehajtó hatalom különválasztásával
kizárható a közigazgatás bírói felülvizsgálata. Ezt
kizárandó az európai kontinensen létrehozták a közigazgatási
bíróságokat, amelyek azonban a közigazgatás feletti
bíráskodás a teljes bírói függetlenség intézményes
biztosítékait hordozta.
Végül Bibó István kifejti azt, hogy ez az
egész rendszer összefüggő egészet alkot, amelyből egyet sem
lehet kiragadni önkényesen, mert az az egészet károsíthatja. Ebből a rendszerből természetszerűen egyetlen darabot
sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon.
Nem lehet ott parlamentáris szabadság, ahol a szólásszabadság
nem biztosított. Nem lehet ott szólásszabadság, ahol a
közigazgatási határozatok elleni bírói jogvédelem nem
biztosított. Nem lehet a közigazgatási határozatok ellen bírói
jogvédelmet nyújtani úgy, hogy közben a sajtószabadság ne
legyen biztosított, hiszen ezek mind-mind kölcsönösen
föltételezik egymást. Ez az egész rendszer együttvéve alkotja a
szabadságnak, a szabadon működő szuverenitásnak eleddig
legtökéletesebb rendszerét. Minden olyan elméleti érvelés és
kísérlet, amelyik ezt valamiképpen polgári specialitásnak akarja
minősíteni, amelyik valamely társadalmi osztályhoz, egy bizonyos
történeti helyzethez akarja kapcsolni, s aminek – mondjuk – egy
merőben más helyzetben nincsen értelme és nincs jogosultsága –
valójában átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen
formájának visszahozására. Ennél jobbat eddig még
nem találtak ki. Mindezeken kívül még nagyon sok hiányossága
lehet egy-egy társadalmi rendszernek, de ahhoz, hogy ezeket a
hiányosságokat orvosoljuk, nincs szükség a szóban forgó
vívmányok félretételére. ( kiemelések tőlem – Tarski. )
Itt most az az elméleti kérdés vetődhet
fel, hogy a fenti követelmények között lehet-e hierarchia? Azaz az egyik követelmény felülírhatja-e a másik követelmény
realizálását, vagy akár csak a csonkítását. Tehát például a
népszuverenitás elvére hivatkozva lehet-e mondjuk a
szólásszabadságot csorbítani? Bár erre Bibó közvetlenül nem
utalt, de a gondolatmenetéből egyértelműen kivehető az, hogy
ilyent nem lehet csinálni, mert akkor az egész rendszer borul.
Ebből pedig az következik, hogy a hatalom mostani gyakorlata
elfogadhatatlan, és a demokrácia „felvizezését” eredményezi. Nem lehet a szólásszabadságot korlátozni arra
hivatkozva, hogy a választáson kétharmadot szereztek, tehát a
népszuverenitás elve alapján a nép felhatalmazta arra, hogy az
általuk jónak tartott médiatörvényt megalkossák. De hasonló a
helyzet az Alkotmánybíróság jogkörének a szűkítése esetén
is, hiszen a népszuverenitásra hivatkozva gyakorlatilag a bírói
függetlenséget szorították határok közzé. Röviden: a
népszuverenitás elve nem hatalmaz fel senkit sem arra, hogy azt
tegye, amit akar, nyilván bizonyos határok között. Mindezek a
megjegyzések távolról sem jelentik azt, hogy itt most diktatúra
kezd kiépülni, hiszen ahhoz a hatalmak szétválasztásának elvét,
és a népszuverenitás elvét együttesen kellene
negligálni. Csupán arról van szó, hogy a demokrácia eddig
kialakult rendszerét kezdik leépíteni, ami minden demokratát
aggállyal tölthet el.
Bibó István ebben a tanulmányában főként
a strukturális demokrácia követelményeit fogalmazta
meg: a bírói függetlenséget, a szólás- és gondolati
szabadságot, stb. De arra nézve keveset mondott, hogy azok miként
működjenek, tehát funkcionálisan milyen
követelményeknek kell eleget tenniük a demokrácia hatékony
működése érdekében. Fontos kiemelni azt, hogy amikor ő élt,
ezek az elemek a létező szocializmusban nem voltak meg, csak a
marxista eszmeiség által moderáltan, ezért ezt a társadalmat nem
tekinthetjük polgári demokratikusnak, igaz, ezt sohasem állították
magukról. De a szabadságjogoknak a legszélesebb skáláját sem
nyújthatta a létező szocializmus, és talán az ez iránti
felfokozott vágy vezetett a rendszerváltáshoz. A hazai modern
polgári demokrácia pedig valóban megadta azt a többlet
szabadságjogokat, amit minden más európai demokrácia megadhatott
a népének, de a megcsorbítására irányuló törekvések ma ismét
jelentkeztek. Ezeknek a törekvéseknek a lényege pedig abban
fogalmazhatók meg, hogy bár strukturálisan valóban
léteznek a modern polgári demokrácia intézményrendszerei,
funkcionálisan nem tudják betölteni azt a
feladatukat, amelyet be kellene tölteniük a hatalmak
szétválasztásának és a népszuverenitás elvének gyakorlati
megvalósítása érdekében. Magyarán azok a szép és jó elvek,
amelyek a francia forradalomban megfogalmazódtak, és azóta már
megvalósultak világszerte, úgy tűnik, nálunk nem teljesedhetnek
ki, ami pedig átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen
formájának visszahozására.
Debrecen,
2011. augusztus 24.
Bibó István
élete és munkássága 22.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó nagyívű történelmi áttekintése
elérkezett a jelenhez, pontosabban az elmúlt évszázad hetvenes
éveihez. Megállapításait tehát ennek fényében kell értelmezni.
Bibó
felteszi a kérdést: hogyan állunk ma a társadalmi változások
terén? Kifejti, hogy a hatalmat a nagypolgárság tartja a kezében, de mára már éppolyan funkciótlannáá vált,
mint korábban az arisztokrácia, mégsem történt meg a leváltása.
Milyen akadályokat sorol fel? Legfőbb az, hogy a
társadalom egyszerűen nem képes produkálni egy olyan mindenre
elszánt réteget és erőt, amely a forradalmi változás hordozója
legyen. Hivatkozik Marcuse megállapítására, aki
szerint a korábbi szervezett munkásság is ennek a nagypolgárságnak
a szerves részévé vált, ezért valódi forradalomra nincs
kilátás.
A
második akadálya a forradalmi változásoknak Bibó
szerint a kapitalizmus gazdasági tényezőinek az
előtérbe helyezése. S ilyen téren a kapitalizmus valóban
versenyképes, holott sehol sincs megírva, hogy egy társadalmi
rendszer jóságát az általa termelt javak mennyisége és az
általa előidézett jólétnövekedés rohamos volta méri le. Szerinte döntő a
társadalom előidézett belső egyensúlya, aránylagos fokozódó erőszakmentessége és a társadalom egészét kielégítő igazságossága. ( kiemelések tőlem – Tarski ) (…...) A kapitalizmus válsága
éppen abban áll, hogy az óriási termelékenység óriási
növekedése mellett és ennek az óriási termelékenységnek
aránylag igen nagy százalékban a munkásságra való
kiterjesztése mellett is állandó elégedetlenséget tart ébren a
társadalomban lévő igazságtalanságmennyiség miatt.
Ha a jelen, azaz a 2011-es valóságot nézzük,
akkor a kapitalizmus gazdasági tényezőinek totális
eluralkodásának vagyunk a szemtanúi. Már a 20. század elején
nyilvánvaló volt a globalizáció előretörése, ami
a II. világháború után szinte exponenciálisan növekedett. A
nagy tőkés országok, elsősorban az Egyesült Államok, kimondatlanul is arra törekedtek, hogy a
pénzügyi, és ezzel a politikai hatalmukat kiterjesszék az egész
világra. Természetes módon alakulhatott ki például Európa
önvédelmi reflexiója erre a törekvésre, és alakult meg az
Európai Unió, ami kezdetben elsősorban gazdasági
szövetség volt, Európai Gazdasági Közösség, és csak később
hangsúlyozták ki a politikai jellegét is. Innentől kezdve pedig a
politikai gondolkodás szinte kizárólag a gazdasági versenyről
szólt, és egyéb más tényező csak ezután következett. A
gazdasági létért való küzdelem felülírta az igazságosságért
való küzdelmet.
Bibó elemzi a népfrontpolitikát is, amelyik a demokratikus erők összefogását célozta. Rámutatott
arra, hogy korábban a szocialista forradalom kivitelezői
helytelenül értelmezték ezt, hiszen kezdetben ugyan beindították,
de később felrúgták azt. Bibó szerint azonban a népfront
formula nem átmeneti taktikai kísérlet, hanem a társadalmi
reform egyedüli lehetséges termékeny útja abban az Európában, ahol a végsőkig keserített néptömegek
forradalmára gyakorlati kilátás nincsen. ( kiemelés tőlem –
Tarski.)
Az 1956-os magyar és az 1968-as csehszlovák
forradalmak is erre a népfront politikára tettek kísérletet, és
azok leállítását azzal indokolták, hogy ezekben az országokban
restaurációs kísérletek történtek, pedig ilyenre már
egyáltalán nem lehetett számítani, mivel olyan nagymértékű
átalakulások történtek a vagyoni struktúrákban. Ebben Bibó
nyilvánvalóan tévedett, mert 1990-ben mégis csak rendszerváltozás
történt, és ezt elsősorban a jobb élet, és a több szabadságjog
iránti elvárás motivált. De amit ezek után mondott, az
mindenképpen fontos megjegyzése. Ezekben az országokban
megfosztják azoktól a szabadságjogoktól az embereket, amelyek a
nyugati világban eddig kialakultak, és a gyakorlatban
megvalósultak. A szabadságjogok kialakult, polgárinak
bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a
parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói
jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való
bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör
egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb
társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli
keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és
tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a
keresztény erőszakmentesség programjának. Itt is fontos
megjegyezni azt, hogy Bibó folyamatosságot látott a korábbi
társadalomszerveződési formák és a jelenkori formák között,
és kiemelte az erőszakmentességet.
Bibó
most tért rá arra a talán legfontosabb részre, hogy a leendő
társadalom helyes és vonzó képét felvázolja. Magyarán Bibó a
társadalomfilozófiai elképzeléseit tárja elénk,
amelyik azonban magán viseli a múlt század hetvenes évei
gondolkodásának a jegyeit, és azt a sajátos bibói helyzetet,
amiben ő maga az 1956-os szerepvállalása után létezett. Vagyis
azt a kettősséget, hogy részben tudomásul kellett vennie a létező
szocializmust, de egyúttal egy olyan világ képét is felvázolja,
amelyben a szabadságjogoknak nagyobb tere lehetséges.
Bibó
megismétli a már korábban is jelzett elemeket: népképviseleten,
országos és népi önkormányzaton, valamilyen formában
ellenőrzött végrehajtó hatalmon, bírói függetlenségen, a
közigazgatás bírói ellenőrzésén, sajtó-, gondolati és
gyülekezésszabadságon alapuló társadalom a leendő szabad
társadalomnak alapvető és legelső szükséges eleme. Kifejti, hogy ezeknek az intézményeknek a működése a hatalmak
szétválasztásának az
elvén alapszik. Ez már a francia forradalom előtt is megvolt, ami a nép és a király hatalmának a szembeállításából
áll, harmadikul véve a bírói függetlenséget.
Ezeket azonban nem kell félretolni, hanem a bírói
függetlenséghez hasonlóan fel kell vázolni a nevelői, tudományos
és tömegkulturáló funkció függetlenségét.
Bibó
nagy jelentőséget tulajdonított a munkásönkormányzatoknak.
Míg korábban ugyanis a munkás olyan messze került a munkájának
eredményétől, hogy annak gyümölcseit nem tudja élvezni, ezért
az elidegenedett tőle. Éppen ezért a leendő társadalom
víziójában a tényleges, közvetlen munkát végzők önkormányzata
lentről fölfelé egy piramisszerű építményben mindenütt
elevenen működő tényezővé kell, hogy legyen ahhoz, hogy a
dolgozónak a munkájáért való felelősségvállalása újból
létrejöhessen. Ugyanakkor
nagyon bonyolult, fejlett és szerteágazó adminisztrációra lesz
szükség, ami elősegíti a hatalomgyakorlás an-achikussá válását, amiről már korábban is szóltam. Bibó új
társadalmában minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert
funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában,
mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész
társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át. ( kiemelés tőlem – Tarski. ) Vagyis
egyfajta uralom nélküli társadalom képét rajzolja fel.
Bibó arra is választ ad, hogy ezt miként
képzelte elérni. Eszerint: elsősorban az
uralomgyakorlás morális tartalmainak a változtatását
is kívánja, de úgy, hogy minden morális elmélyülés egyben
megfelelő szervezeti formákban hátvédet és támasztékot is
kap.( kiemelés tőlem – Tarski ) Az ily módon kialakuló
társadalmakban nem lehet meghagyni a mamut tulajdonokat, azaz
gyárak, bankok és ipartelepek tulajdonát éppúgy nem lehet
nemcsak csecsemőknek, de felnőtteknek sem örökölniük. Az
így levezetett elképzelés alapján Bibó arra a következtetésre
jut, hogy nyugodtan megmaradhatunk a szocializmus eredeti
kisajátító célkitűzései mellett. Magyarán a létező
szocializmus tulajdonviszonyait, azaz a termelési eszközök döntően
állami tulajdonát meghagyná.
Bibó kifejti még az értelmiség döntő
szerepét ebben a folyamatban, ahogy ő jellemzi az értelmiségesedés jelenségének vagyunk a szemtanúi. Az értelmiségnek azonban
szervező értelmiségnek kell lenni, nem pedig olyannak, amelyik
csak a másodhegedűs szerepét játszotta, mint korábban a feudális
úr, vagy pedig a gazdaságilag vezető polgár mellett. Az
értelmiség ilyen vezető, szervező funkciója mellé társul a
fejlett demokrácia, és adja majd a jövendő társadalom alapját: a magasrendű értelmiségi szakszerűség és a szélesen
kiterjedt demokratizmus a modern társadalomszerveződés két
egyenrangú követelménye.
Bibó végezetül felhívja a figyelmet arra,
hogy szükség van a marginális helyzetbe szorult
embercsoportok segítése. Ezek például a kisebbségek, az
elhagyatott emberek, és a termelési folyamat szélére került
vidékek.
Bibó szerint a
nagy mamutcégek létét sem lehet engedélyezni, és
azok örökölhetőségét pedig meg kell akadályozni. Ebben
elméletileg valóban igaza lenne, hiszen az ilyen mamutcég az
állami tulajdonnal szemben egy óriási gazdasági potenciált
képezne, amit esetleg politikai célokra használhatna fel. Ez
utóbbi viszont nyilvánvalóan egy, vagy több nagytőkés, és nem
a választók egészének az érdekeit szolgálhatta volna. Ez
természetesen nem engedhető meg egy végigvitt demokráciában. Ha
pedig ezeket még örökölhetik is, akkor bizony
idővel olyan hatalmas tőkekoncentráció jöhet létre, ami
komolyan veszélyeztetheti a demokráciát.
Tehát, ismétlem,
van abban ráció, amit Bibó mondott. Ezt bizonyítja az a tény is,
hogy napjainkban éppen az Egyesült Államokban osztották ketté
Bill Gates mamutcégét azzal az indoklással, hogy
nagy tőkekoncentrációt jelentett, ami veszélyezteti az ottani
demokráciát. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy Bibó ezen
követelményében volt szintén egy jókora naivitás. Ugyanis
Bibó még az életében megtapasztalhatta azt, hogy a fejlett tőkés
országokban mindennapos dolog a nagy tőkés konglomerátumok
létrejötte, és azok beilleszkedése a politikai életbe oly módon,
hogy a politikai pártokat ilyen vagy olyan módon támogatta. Ezek a
pártok pedig százszor meggondolták azt, hogy eltekintsenek ettől
a támogatástól, miközben az ellenfél éppen hogy felhasználja
azokat. Azt meg már csak mi tudjuk, hogy a mai politikai pártok
miképpen használják ki a tőkés csoportok támogatását úgy
külföldön, mint itthon. Magyarán egyszerűen a politikai harc
megköveteli azt, hogy a siker érdekében minél több pénzt
fordítsanak egyáltalán a párt működtetésére, a kampányukra,
amit csak tőkés csoportoktól remélhetnek. S ez ma már sajátos
helyzetbe hozza a baloldali pártokat is, mivel bizonyos mértékben
lekötelezettjévé válnak meghatározott tőkés csoportoknak,
miközben a munkavállalók érdekeit kellene megvédeni sok esetben
velük szemben. Már maga ez a tény sem teszi lehetővé azt, hogy a
hatalom függetlenítse magát a nagytőkésektől, hanem inkább
annak egyre inkább a kiszolgálójává válik.
Továbbmenve:
az örökölhetőség megtiltásának problémája is sok elméleti kérdést vet fel.
Értem én, hogy Bibó egy utópisztikus szocializmus bűvkörében
gondolkodott, ahol a
modern társadalomfejlődés szabadságprogramja és egyenlő emberi
méltóság programja nem ismer sem született, sem privilégiumra
jogosult arisztokráciákat, legfeljebb teljesítményen
alapuló többletlehetőségeket, a teljesítmény állandó
kontrollja és főleg állandó demokratikus kontrollja mellett, és ebben a rendszerben sem születési monarchiának, sem születési
arisztokráciának hosszú lejáratra semmiféle helye nincsen. ( kiemelés tőlem
– Tarski ) Ez
a tétele engem nagyon emlékeztet Marx azon
kommunista tételére, miszerint mindenki munkája szerint, és
mindenki képessége szerint részesüljön az anyagi javakban.
Csakhogy: ahogy Bibó a marxizmust romantikus elképzelésnek, s
ezért kivitelezhetetlennek tartotta, éppúgy a saját teljesítményen alapuló többletlehetőségeinek az
elméletét is minimum kivitelezhetetlennek kell tartanunk. Már
akkor a kapitalista jogrendszer alaptételei közzé tartozott a tulajdon szentsége, és
az, hogy afölött szabadon lehessen rendelkezni. Ez a modern polgári
demokráciák szabadságjogainak
rendszeréhez éppúgy beletartozik, mint mondjuk a sajtó- és
gondolati szabadság. S éppen Bibó, aki mellé még jogtudós is
volt, ne tudta volna akkor ezeket?
Külön
kell szólni a Bibó által értelmiségi
zsarnokságnak
nevezett veszedelemről. Kifejti, hogy a francia forradalom esetében a polgári
szabadságprogramot …. a vagyonos polgárság fogalmaztatta meg a
maga értelmiségi megbízottaival. Bibó
szerint azonban a vagyonos polgárság egyszerűen haszonélvezője,
idővel azután élősdije lett a forradalmi átalakulásnak, amelynek nem ő volt a mozgatója.
( kiemelés tőlem – Tarski ) Hasonlóképpen
a szocialista
fordulat úgy jelenik meg, mint a szabadságprogram teljességének a
programja, amikor azután uralomváltást tud provokálni, akkor
megjelenik ennek a fordulatnak a haszonélvezőjeként a
funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom.
Bibó
szerint azonban a szabadságideológiát ugyanazon emberfajta, az ideológiatermő
emberfajta, az alkotó, társadalomszervező emberfajta, a
társadalomreformer emberfajta találja ki, mind a francia
forradalom, mind a szocialista forradalom számára, és mindezeket a
fordulatokat újból meg újból fenyegeti az a veszély, hogy a társadalomnak egy szűkebb rétege uralmi szemlélettel eltelve
ezt a fordulatot a maga privilegizált uralmaként fogja fel. (
kiemelés tőlem - Tarski. ) Ezzel
szembeállítja a
kölcsönös szolgálatok társadalmát, ahol nincs technokrata,
technikai uralkodó, nincs élcsapat, nincs
semmiféle oligarchikus uralmi igénnyel rendelkező társadalmi
csoport, hanem vannak
kölcsönös szolgáltatások. ( kiemelés tőlem – Tarski )
Tehát
Bibó az egész társadalmat a kölcsönös
szolgáltatások rendszerévé kívánja
átalakítani, és magának az uralom jelenségének a megszüntetését
jósolja. Ám Bibó itt is inkább utópisztikus víziókat festett
fel, mert a mai gyakorlat nem igazolja azt, hogy uralommentessé
tehető a társadalom. Sőt, inkább az látszik, hogy egyre nagyobb
hatalomra tesznek szert az ún. multik, amelyek szinte az egész
világ gazdaságát lefogják, és ezen keresztül befolyásolják a
politikát. Az uralom tehát nem szűnt meg, csak globalizálódott,
és az uralkodó csoportok néha a tengeren túlról irányítanak.
* * *
Nos, ez lenne Bibó új társadalma, amire első
pillantásra is csak azt lehet mondani, hogy megvalósíthatatlan. Bibó sajnos nem érhette meg a rendszerváltozást, mert
akkor világosan láthatta volna azt, hogy mennyire másként működik
a társadalom, ha egy létező szocializmusból átmegy egy -
vadkapitalizmusba. Az addig rendben is lenne, hogy beszélt a
demokrácia intézményeiről, és fontosnak tartotta azok
létrehozását, és teljes kiépítését. Ezek a létező
szocializmusban nem voltak, és a szabadságjogok kiterjesztésének az akadályát képezték. A reális
társadalomban ezt valóban létrehozták, és azóta úgy, ahogy, de
működik. Az is kétségtelen, hogy közben a szabadságjogok is
lényegesen megnövekedtek, és az európai demokrácia legfontosabb
követelményeinek megfelelnek.
A továbbiakban szólnunk kell még azokról a
tévedésekről, ami Bibó társadalomfilozófiájában
nyilvánvalóan megvannak. S itt elsőként a hatalomgyakorlás
morális átalakítását kell megjelölni. Az a
feltételezés, hogy pusztán morális alapon, a keresztényi
elveknek való megfeleléssel jobbá tehető a társadalom,
egyszerűen naivitás. Ezt már a Bibó előtti időszak
történelmi tényei sem támasztották alá, hiszen minden
társadalmi fejlődés egy hatalmas politikai harc útján, annak
eredményeként jött létre. Az persze lehetséges, hogy ez a harc,
amint azt Bibó is hangsúlyozta, lehetett vértelen, vagy erőszak
mentes, de maga a politikai harc mindig megvolt, és vagy közös
erővel, vagy pedig kényszer útján hozták létre az új és
fejlettebb társadalmat. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem mindig
azonos a marxizmus által osztályharcnak nevezett
politikai cselekménnyel, hiszen nem biztos, hogy társadalmi
osztályok között folyt. De mindig kitapinthatók voltak azok a
politikai erők, amelyek szembe álltak egymással, és a harcukat
így, vagy úgy, megvívták. S ebben a harcban általában jelen
volt az ármánykodás, a cselszövés, a másik fél lejáratása,
morális megsemmisítésére irányuló törekvés, hogy csak a jelen
időszak fontosabb politikai módszereit említsem. Ezek azonban
egyik sem a krisztusi moralitás jegyében születtek.
De az újabb korok eseményei sem támasztják
alá a bibói elképzeléseket. Elég, ha csak azokra az erőszakos
eseményekre gondolunk, amelyek manapság Franciaországban történnek a nyugdíjrendszer átalakítása kapcsán. Itt sincs
arról szó, hogy az emberek belenyugodnának a nyugdíjkorhatár
felemelésébe, holott a társadalmi és gazdasági helyzet ezt
kívánná. Tehát nincs tudati, és morális felemelkedés olyan
vonatkozásban, hogy belássák azt, hogy igenis erre szükség van,
mert ezt követeli a gazdasági helyzet, és ilyen apró lépésekkel
lehet átalakítani, jobbá tenni a társadalmat.
Ugyanígy utalhatnánk a Görögországban végbemenő folyamatokra. Különböző okok miatt, ezt most
ne részletezzük, az ország olyan helyzetbe került, hogy a
gazdasági összeomlás szélére jutott. Innen már csak külső
segítséggel, és szigorú megszorításokkal lehet eltáncolni,
amit ha nem csinálnak meg, akkor egyszerűen összeomlik a gazdaság,
ami még súlyosabb következményekkel járna. Az emberekben pedig
nincs olyan tudati és morális felemelkedés arra a szintre, hogy
belássák a megszorítások elkerülhetetlenségét. A vad düh
olyan erőszakos cselekményekre indíttatja őket, amit semmilyen
krisztusi lefegyverző gesztus sem tudna megállítani.
Érdemes visszakanyarodnunk Berki Róbert:
A moralizmus realizmusa c. tanulmányára. Itt Berki két olyan bibói feltételezésről ír, ami erősen
megkérdőjelezhető. Bibó először is azt feltételezi, hogy a
nyugati kapitalizmus konfliktus-szintje olyan alacsony, hogy
megengedi a szocializmus irányába történő fokozatos és békés
fejlődést. Berki szerint azonban akár elismerjük, akár
nem, a demokratikus intézmények felszíne alatt a fejlett nyugati
kapitalista társadalmakban igenis jelen van a konfliktus. Másodszor
pedig Bibó demokratikus szocialista forgatókönyve a politikai
tudatosság magas szintjét feltételezi a nyugati társadalmak
átlagpolgárai között, az egyenlő „emberi méltóságban”
gyökerező tudatos magatartást, vagy pedig a közélet iránti
lelkesedés olyan fokát, ami sajnos, néhány kritikus helyzetet
leszámítva, nem jellemzi ezeket a társadalmakat.
Magyarán, ahogy naivitás bízni a krisztusi
lefegyverző gesztusok mindenhatóságában, éppúgy naivitás bízni
abban, hogy egy társadalom pusztán morális okokra hivatkozva
megjavítható, igazságosabbá tehető.
Debrecen,
2011. augusztus 22.
Bibó István
élete és munkássága 21.
Feleségemnek
ajánlom.
A kereszténység számára a legjobb terep a
városok, és a városi polgárság volt. A korábbi időkből
végigcipelt nemesség ugyanis magával hozta a
verekedő, harcias, barbár, rátarti, fényűző, hivalkodó
embernek a jellemvonásait, amit csak a lovagi becsületre való
hivatkozással sikerült megszelídíteni. A parasztság esetében
pedig a természethez fűződő pogányságot kellett megszentelni.
A
városi kispolgárság azonban olyan terep volt, amit a
kereszténység kedvére alakíthatott, hiszen az egy frissen
feltörekvő réteg volt. Itt elsősorban az észak-európai kikötő
városok kispolgárságára kell gondolni, akik a hajózásból szert
tettek bizonyos vagyonra, és a környező vidéket látták el
iparral, és némi kereskedelemmel. Így a kereszténység a
műgonddal alkotó embernek új, tudatos életformáját szegezte
szembe a nemesség lényegében munkátlan, verekedő és hivalkodó
világával.
A királyi udvar pedig kezdett mind nagyobb
mértékben átörökíteni az ókori görög-római respublika
világképéből, és Szent Ágoston kultúrájával ötvözve
mindinkább intézményesedő, rengeteg alávetés mellett
rengeteg szabadságot is tartalmazó társadalomszervezést hozott
létre és a rendi gyűléseken egy újfajta képviseleti
rendszert alakított ki. Kezdetben a hűbérúr képviselte
az embereket, később azonban önálló képviseleti
formák alakultak ki. Ennek eredményeként a középkor
delelőjén egész Európa a legváltozatosabb formák között, de
igenis az alkotmányos szabadságoknak egy bonyolult rendszerében
élt.
A nemesség funkciótlansággá válásának,
illetve fokozódó követeléseinek hatására véres polgári-
és parasztforradalmak alakultak ki. Ennek
három típusa alakult ki. Az egyik szerint a polgárság a feudális
élősdiekkel szemben indított harcot. A másik típus az volt,
amikor a királyság a papság közreműködésével a polgársággal
szövetkezve lépett fel a nemesség ellen. A harmadik típus pedig
az volt amikor a nagyon megvagyonosodott polgárság a hozzájuk
csatlakozó nemességgel együtt léptek fel a király ellen. Ez
zajlott le Angliában és a Németalföldön, és ez bizonyult a legcélravezetőbbnek és a legtermékenyebbnek,
mert végül az egyoldalú hatalmi gócoknak a felszámolását és
az egész társadalom szabadságigényének a megnövekedését hozta
létre.
Mindezek a kísérletek azonban a királyságot
tolták félre, de az arisztokráciának túlélési lehetőséget
biztosított. Ám a francia forradalommal a
forradalmiság és a szabadságjogok biztosítása terén új fejezet
kezdődött. Bibó kifejti, hogy bár a polgárságnak nagy szerepe
volt ebben a forradalomban, de elsősorban a társadalomkritikus
értelmiségre volt szükség, amelyik a klerikus
értelmiségből nőtt ki. A polgárság ugyanis jól megvolt a
királyság intézményével, jó lett volna számára az is, ha a
királlyal összefogva az arisztokráciát sikerült volna
semlegesíteni. Az, hogy ez a francia forradalom alapvető
társadalomátszervezési programmal indult, ez messze meghaladta a
polgárság mindennemű ideológiai szükségletét; ez a
történelemnek kivételes pillanatához kapcsolódott. Bibó
szerint minden forradalmi változásnak vannak inspirálói, és haszonélvezői. Jelen esetben az inspirálói a
francia értelmiség volt, míg a haszonélvezői pedig a francia
polgárság volt, amelyik a királyság után maradt politikai űrre
rávetette magát, és önmagát helyezte oda.
Bibó itt most egy kis kitérőt tesz, és a
forradalom, és a forradalmi erőszak értelmezését adja. Mindennemű társadalomszervezés, ami az
európai kontinensre vonatkozott, az erőszak csökkentésére
vonatkozott és ezt a célt követte a kereszténység is....sehol
sem az erőszak kultuszának a jegyében, hanem a békesség
helyreállításának a jegyében alkalmazták az erőszakot, A
forradalmi erőszak öncélúan termékenyítő voltát egyedül csak
a francai forradalomban vetették fel. A kérdés: miért?
Bibó kifejti, hogy a francia forradalom az
eddig társadalomszervezések legsikeresebb, de egyben a
legsikertelenebb kísérlete volt. Legsikeresebb azért volt, mert
korábban ilyen mértékű átszervezést nem hajtottak végre.
Legsikertelenebb pedig azért volt, mert olyan félelmet keltett, amiből Európa azóta sem tudott kigyógyulni. Bibó
elutasítja azt a feltevést, hogy minden erőszaknak felszabadító,
alkotó hatása van, és bárminemű társadalmi fejlődés nem
képzelhető el erőszak nélkül. Minden termékeny
társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között
leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek. Bibó szerint a forradalmi erőszak tehát akkor és csak akkor hasznos és
termékeny, ha azért látszik szükségesnek, mert egy bizonyos
szituációban egy megmerevedett hatalmi szituáció gyors és egyik
pillanatról a másikra való felbontását, szétrombolását teszi
lehetővé. Ez kétségtelenül fontos megállapítás Bibó
részéről.
Ha a pillanatnyi erőszak és az elért
eredmények olyan kedvet csinálnak, hogy a további eredményeket
csak erőszak útján lehessen elérni, akkor ez a forradalom a
zsarnokság felé fog vezetni. A francia forradalom
esetében a felvilágosult értelmiség nem állt meg a kitűzött
céloknál, tehát a királyság, és az arisztokrácia hatalmának a
megdöntésénél, hanem a katolikus egyház uralmát is meg akarta
dönteni. Ez viszont sokkal félelmetesebb, és nagyobb ellenállásba
ütközött, mint amilyenre számítottak. Maga a király is
szembefordult a forradalommal és ez hozta létre azt a forradalmi
terrort, ami a királyság teljes összeomlását okozta, és
az erőszak állandósulásához vezetett. Bibó megállapítja: Nem
igaz, hogy egy forradalom fenntartásánál ilyen terrorra szükség
van; csak olyan forradalom fenntartásánál van szükség ilyen
terrorra, mely józan eszközökkel keresztülvihető célokat
meghaladó célokat tűz ki maga elé. Ez a forradalmi terror
hozta létre a ma már közismert két terméketlen emberfigurát, a
hivatásos reakcióst és a hivatásos
forradalmárt.
Bibó szerint a reakciós és a forradalmár
az a két emberfajta, amely sötét összeesküvések leleplezésében
éli ki magát, akár úgy, hogy a társadalom bajait mindenestül
egy sötét összeesküvésnek tulajdonítja (…..) ugyanez a
reakciós és forradalmár szemlélet az, amelyik a politikai hatalom
birtokában szüntelenül összeesküvéseket leplez le,
összeesküvéseket szimatol, néha összeesküvéseket kreál, hogy
aztán azokat égzengés közepette leleplezhesse és elnyomhassa. Ezek a jelenségek mintha ismerősök volnának a jelenkor
politikájából.
Bibó
tovább elemzi a hivatásos forradalmár személyiségét,
és kifejti, hogy ez az egyén mindent alárendel a forradalom szent
ügyének. A siker érdekében pedig a forradalom terrorisztikus
időszakában elképesztő indokokat hoznak fel a cselekményeinek
igazolására, ami végeredményben egy tömeghisztéria volt, és a legjobb forradalmárokat pusztította el. Ennek pedig az
lett az eredménye, hogy a francia forradalmat diszkreditálta az egész világon.
Nem
kell hozzá sok képzelőerő, hogy itt észrevegyük a Rákosi éra tömeghisztériájával való azonosságokat, ahol egy
kreált ellenséggel való kreált lepaktálás ürügyeként egymás
után küldték halálba a legjobb forradalmárokat. Ma már tudjuk,
hogy milyen súlyos károkat okozott a nemzetközi baloldalnak a
sztálinizmus, és a csatlós országokban az egyes
izmusok, mint például nálunk a rákosizmus.
Mindezekkel
szembehelyezi Bibó az igazi forradalmár személyiségét: azok a legtermékenyebb forradalmárok, akik az
adott pillanat adott szükségessége alapján léptek rá erre a
pályára, nem pedig egy életen keresztül hivatásszerűen és
technikaszerűen készültek reá. S ha ilyen szempontból vizsgáljuk hazánk utóbbi két évtizedét,
akkor azt kell mondanunk, hogy igazán jó politikusok azok lettek
volna, akik a rendszerváltozás sikeres befejezése után hátrébb
állnak, és átadták volna a politikai terepet egy menedzser típusú
politikusi garnitúrának. Ebben az esetben megszabadultunk volna
attól a permanens forradalomtól,
amit a hatalom a nyakunkba varr szinte naponta. Ennek egyik
napjainkban megnyilvánuló formája a fülke forradalom, az a
képtelenség, hogy forradalmat a szavazó fülkékben is lehet
csinálni. De ez a pozíció átadás nem történt meg, ami arra
enged következtetni, hogy a Fideszes fiúk nemcsak inspirálói,
hanem haszonélvezői is voltak ennek a forradalomnak. Ebben az esetben azonban óhatatlanul
is adódik az a gyanú, hogy a forradalmat azért inspirálták, hogy
ők legyenek a haszonélvezői. Magyarán, hiába mondják azt, hogy
tiszta szívből akarták a rendszerváltozást, hiába bizonygatják
azt naponta, hogy nem a politikai haszonszerzés volt a céljuk,
hanem a forradalom következetes végigvitele, a társadalom
átalakítása, az emberekben mindig benne marad az ez iránti
kétely, amit a permanens forradalmiságukkal generáltak. Tehát
sajnos, azt kell mondanom, nemhogy tanultak volna Bibótól, hanem
annak valóban fontos elveit eltorzítva a saját politikai
vállalkozásuknak tekintették a rendszerváltozást, aminek
következtében magát a forradalmiságról alkotott képzetünket is
alapjaiban diszkreditálták.
A
francia forradalom véres eseményei után következett volna a szocializmus megfogalmazása,
ami eleve súlyos politikai tehertétellel indult. Bibó szerint A
szocializmus programja lényegében nem más, mint a polgári
demokratikus forradalom nagy lépésének logikus folytatása. Ez
fontos tétele Bibónak, mivel a korábbi társadalomfejlődés organikus folytatásaként
értelmezi a szocializmus létrejöttét. A szocialista
forradalom lényegében nem mond mást, mint azt, hogy amiképpen a
született rang társadalmi funkciója túlélte magát, és
felszámolandó – ahogy ez megtörtént a polgári forradalomban –,
azonképpen a született vagyon társadalmi funkciója is túlélőben
van, és a műgonddal alkotó ember életformájának a teljes
győzelme azt kívánja, hogy ne csak főispánságokat és
királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a
tényleges alkotó teljesítmény arányában ebben a munkában részt
venni. Ez lényegében a szocializmus tartalma. Tehát egy
egységes folyamat második fázisáról van
szó.( kiemelések tőlem – Tarski.)
De ismét közbeszólt a történelem, mert
ekkor volt a francia forradalom értelmezésének nagy időszaka, és
az igazi forradalmárokkal szembefordultak a reakciósok. Egy
restaurációs kísérlet következett, s ahelyett hogy a
kívánatos társadalmi állapot megfogalmazása történt volna meg
elsősorban, ahelyett a feléje vezető út megfogalmazása történt. Megfogalmazták azt a tételt, hogya forradalom sikere érdekében elkerülhetetlen
az erőszak, amit Bibó teljesen torz elképzelésnek
tekintett. Az a tétel, hogy nem volt még a világon olyan hatalom,
amelyik önként átadta volna a helyét az újnak, üres szólam,
éppúgy, mint az, hogy a világtörténelem az osztályharcok
sorozata. Itt nyilvánvaló Marx egyik alaptételének
a kritikája.
Bibó felteszi a kérdést: mi indokolja
azt, hogy a kapitalizmus úgyszólván évtizedek alatt máris
túlélje magát? Erre az a válasza, hogy a kapitalizmus
távolról sem egy igazán végiggondolt, és igazán teljes
társadalmi rendszer volt, mint a középkori keresztény hűbéres
rendszer, és csupán csak egy átmeneti állapotnak
tekinti....olyan állapot, amiben a született rang nyomasztó
uralma alóli felszabadulás már megtörtént, a született vagyon
nyomasztó uralma alóli felszabadulás még nem, ez azonban nem két
külön forradalom, hanem egyugyanazon forradalomnak a része.
Bibó két országtípust különböztetett
meg. Az egyikben a polgári forradalom már végbement, a struktúrák
állandósultak, így itt az erőszakos szocialista forradalomnak nem
volt terepe. A másik típusnál azonban úgyszólván a polgári
forradalom és a szocialista forradalom egybeesett. Ezekben az
országokban, mint például Oroszországban, a két forradalom
egymás után történt meg: először a gyenge polgárság belép a
megüresedett politikai űrbe, majd ezek helyét átveszi a
szocialista forradalom, és egy tartós diktatórikus rendszert
hozott létre: szükségszerűnek ítélte az erőszaknak azt a
francia forradalmi légkörre is jellemző állandósítását.
Az erőszak kultuszának azonban voltak további
végzetes következményei már a 20. században. Az egyik a
fasizmus. Bibó helyesen látja azt, hogy a fasizmus
a francia forradalom részbeni kudarcának az egyik legszörnyűbb
mellékterméke. A másik szörnyű terméke pedig a
sztálinizmus, amikor azt a jakobinusos módszert alkalmazták, miszerint az erőszakot nemcsak a tényleges
ellenséggel szemben lehet alkalmazni, hanem a potenciális
riválisokkal szemben is. Tehát Bibó mind a fasizmust, mind a
sztálinizmust a félresiklott francia forradalom után kialakult
erőszak kultuszának szörnyű következménye gyanánt értékeli.
Bibó fontos megállapítást tesz arra nézve,
hogy a forradalmárnak rettentő szüksége van a reakciósra, mert
a másikkal igazolják mindazt, amit ők maguk elkövetnek; nagy
bajban lennének, ha a másik nem volna, és időnként
összeesküvések formájában maguk produkálják azt a másikat,
akivel azután igazolják cselekvésüket.
Itt ismét nem kell sok képzelőerő ahhoz,
hogy ezt szembesítsük a Fidesz ( és persze az MSZP ) jelenkori
gyakorlatával, hiszen a Fidesz csak úgy válhatott volna
forradalmárrá, ha van kik ellen forradalmároknak
lenni és van kik ellen permanensen harcolni. Hasonlóan, ha a Fidesz
nem lenne, akkor az MSZP-nek sem lenne olyan politikai ellenfele,
akivel szemben felmutathatna egy szociális
piacgazdasági modellt, ami vonzóvá teheti a pártot. Ha az MSZP
nem lenne a Fidesznek (és persze fordítva is igaz), akkor azonnal
elsilányulna a párt politikai tevékenysége, és kénytelen lenne
a valóságos problémák megoldására fordítania az összes
energiáját. Meglehet, hogy ebben már nem lenne olyan sikeres.
Debrecen,
2011. augusztus 19.
Bibó István
élete és munkássága 20.
Feleségemnek
ajánlom.
Érdemes párhuzamot vonni az
egzisztencializmus és Bibó most tárgyalandó műve között. Maga
az egzisztencializmus visszavezethető Sören
Kirkegaard-ig, de az igazi fejlődését, és tündöklését
az I. világháború után Németországban élte meg elsősorban
Martin Heidegger, valamint Karl Jaspers munkássága révén. Hatása is inkább az európai kontinensen
volt érezhető. Tehát nem volt véletlen az, hogy Bibó István a
hatása alá került, éppúgy, mint a neokantiánus eszméknél az
megtörtént.
Az egzisztencializmus kialakulásának oka a
liberális eszmékből való kiábrándulás volt. Ez
már megtalálható volt Bibónál akkor, amikor Mannheim
Károly művét elemezte, aki, mint olvashattuk, a Harmadik
Út politikáját követte. De láthattuk azt, hogy Bibó az 1956-os
programban is a harmadik utas gazdaságpolitikát részesítette
volna előnyben. Tehát itt az egzisztencializmushoz való
csatlakozás kimutatható.
Az egzisztencializmus, kiábrándulván a
korábbi filozófiák zsákutcájából, központi elemévé az egyes embert, a személyiséget teszi, központi kategóriája
pedig a szabadság. Szabadnak lenni annyit tesz, mint
önmagunk lenni, egzisztenciának lenni. Jean-Paul
Sartre szerint az ember „szabadságra ítéltetett”. Az ember, és a szabadság problémája Bibónál is központi
helyet foglal el, hiszen Magyarország történelme végeredményben
a nemzeti szabadságharc jegyében, illetve az egyén szabadságának
a megvalósításának, azaz a demokrácia kiteljesítésének a
jegyében realizálódott, amelyek tele voltak zsákutcás
megoldásokkal. Talán ezért vizsgálta oly behatóan a demokrácia
fejlődését, illetve a demokrácia kiteljesítésének
lehetőségeit, mert ez tulajdonképpen az egyes egyén
szabadságát valósíthatja meg a legoptimálisabban.
Az egzisztencializmus egyik jelentős változata
szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, amely tudatában van saját végességének. Egyedül az élőlények
közül az ember tudja, hogy meg fog halni, és ez a tudat
szorongást, félelmet kelt benne, és ez a félelem határozza meg
az életét. Ez az egzisztencialista tétel Bibónál különösen
jól érzékelhető, hiszen, amint azt látni fogjuk, ebből a
tételből vezeti majd le a következtetéseit a társadalomfejlődés
folyamatára nézve. Nála nem csupán az egyes ember fél, hanem egy
egész társadalom fél, és egyfajta politikai
hisztéria alakulhat ki benne. Ezt a folyamatot különösen jól
érzékeltette a német politikai hisztéria tárgyalásakor, amikor
a németek háborúk sorozatába keveredtek ezen félelmük leküzdése
érdekében. Tehát Bibónál már nem csupán az egyes emberek
életében van döntő jelentősége a szorongásnak, a félelemnek,
hanem egy egész társadalom vonatkozásában, és ez a lelki
jelenség viszi a nihilbe, tereli a zsákutcák sorozatába a
társadalom egészét. Így teszi kilátástalanná az
egész társadalom jövőjét, amiből azonban a valóság mégis
mutatott pozitív kifejlődést.
Az egzisztencialista kiindulóponttal több
problémám van. Az egyik az, amit általában az egzisztencializmus
szemére lehet vetni: nem lehet pozitív célokat kitűzni, hiszen nincs értelme, mert úgyis a semmi felé haladunk. A mának
élés, a napi örömök leszakítása individualizmusra ösztönzi
az egyes embereket, így a közösség, a társadalom egésze, mint
ténylegesen ható tényezőnek nincs befolyása a történésekre.
A második problémám ezzel az elképzeléssel
az, hogy egyfajta teleológiai tételezést jelent az
ember ontogenetikus fejlődésében. Vagyis az embernek azért kell
bármit is tennie, mert tudatában van a halálának, és ettől a
végső „cél”-tól való félelem határozza meg minden
cselekményét. Tehát az embernek elsőként a végre, azaz a
végzetre, halálra kell gondolnia, és ennek tudatosulása után
úgymond visszafelé kell úgy alakítania az életét,
és benne a politikai cselekvéseit, hogy a halálfélelmén úrrá
legyen.
A harmadik problémám: nem világos, hogy a
halálfélelem kapcsán generált hatalmasnak érzés lelki kényszere
hogyan vezet oda, hogy embertársaimat kényszeríteni tudom saját akaratom alá vetni.(amint azt az előző
részben olvashattuk). Azaz milyen kapcsolat van, egyáltalán
létezik-e oksági összefüggés a halálfélelem és a hatalomvágy
lelki állapota között. Az a gyanúm, hogy itt Bibó csupán egy
önmaga által kreált összefüggést vázolt fel, amit inkább hit
gyanánt lehetne értelmezni, és kezelni.
Berki
Róbert: A
moralizmus realizmusa című
tanulmányában szintén kritizálja az egzisztencialista
kiindulópontot. Ezt írja: Kérdéseink lehetnek továbbá
Bibó „egzisztencialista” kiindulópontjával kapcsolatban is,
amely szintén inkább hitszerű alapon nyugszik, mint ellenőrizhető
bizonyítékokon alapul....az az állítás, hogy a másik embertől
való félelem valamiképpen meghatározóbb és jelentősebb, mint a
természettől, a nagy ismeretlentől való félelem, mindenesetre
nagyon kétségesnek tűnik. Bibóval szemben helye van annak az
érvelésnek, hogy a természeti erők primitív „humanizálásának”
a kísérlete arra irányul, hogy megszelídítsük és a magunk
képére formáljuk őket, ezzel pedig nem még nagyobb félelemkeltő
erőt tulajdonítunk nekik, hanem azt igyekszünk elérni, hogy
kevésbé kelljen félnünk tőlük. Tehát
Berki, hozzám hasonlóan, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít
a külső erők kényszerítő hatásának, mint a belső
halálfélelemnek. Az idézetből az is kivehető, hogy az ember nem
elsősorban a halálfélelmének a kompenzálására, eliminálására
törekszik, hanem a inkább külső természeti erőkkel veszi fel a
küzdelmet, azt megpróbálja humanizálni, és ezáltal valóban
kevésbé kell majd félnie attól. Ez a humanizálási folyamat
pedig mára olyan szintet ért el, hogy nem az embernek kell félnie
a természettől, hanem inkább a természetnek kell „félnie” az
embertől.
* *
*
Térjünk
vissza Bibó Az európai társadalomfejlődés értelme című
tanulmányához. Szerinte a félelem, a kényszeralkalmazás és a kényszerelviselés circulusáról
az emberiség történelmének java részében nem tudott kijutni. A
korai fejlettebbnek tekinthető társadalmakban hatalom koncentráció
révén megvalósuló zsarnokságok jöttek létre, amelyeket isteni
eredetűnek tekintettek, és így akart a hatalmasokban mérsékletet,
az alávetettekben pedig belenyugvást, megnyugvást elérni, és az
egészben egy rendezettséget elérni. Az a döntő, átütő felismerés, hogy a hatalomnak ebből a
félelmes circulusából így nincs kiút, mert az ilyen módon
létrejött hatalomkoncentrációk újból meg újból szükségképpen
egyéni és tömeghisztériákban, zsarnokságok tombolásában,
dinasztiák váltakozásában és erőszakok sorozatában
nyilvánulnak meg; s az a gondolat, hogy ebből a circulusból van
egy kiút, nem túl sok ponton jelent meg az emberiség történetében.
Bibó
szerint a szabadság, illetve a félelemmentes nyugodt értelem
uralmát két
kultúrkörben
sikerült állandósítani, és intézményesíteni: az egyik a görög-római,
a másik a kínai kultúrkör.
Ezekben a társadalmakban megkísérelték
a hatalmat tartósan, intézményesen humanizálni, moralizálni,
szabadságelemekkel kontrollálni és végül, végső célként
felszámolni.
A görög kísérlet
eredetisége abban állott, hogy alkotmányt
hoztak létre, és a gyakorlatban szinte minden államformát
végigpróbáltak. ….egy
rendezett alkotmányban az emberek nem emberek uralma alatt, hanem
törvények uralma alatt vannak.
Bibó említést tesz arról, hogy Arisztotelész páratlan kísérletet tett arra nézve, hogy az államformákat
rendszerezze. Bár ezeket nem írja le konkrétan, de érdemes
megemlíteni őket, mivel évszázadokon keresztül elfogadták ezt a
felosztást.
Arisztotelész,
mint tudjuk, hat
államformát
különböztetett meg, ezek közül hármat helyes államformának
tekintett, hármat pedig helytelennek, és a három helyes államforma
elfajulásának tartott. A három helyes államforma:
-
a királyság (basileia), melyben a legfőbb
hatalmat egy személy, a király gyakorolja a közjó érdekében,
-
az arisztokrácia, amelyben a legfőbb hatalmat egy
csoport gyakorolja a közjó érdekében,
-
a politeia, azaz a cenzusra alapított köztársaság;
amelyben a legfőbb hatalmat a tömeg gyakorolja a közjó
érdekében.
Figyeljük
meg, hogy az egyes államformák közötti alapvető különbség az,
hogy szám szerint hányan gyakorolják a hatalmat. Fontos még itt
rögzíteni azt is, hogy a hatalomgyakorlásban részt vevő
személyek érdek azonosságban vannak, s ez még a
politeia esetében is így van, hiszen a
hatalomgyakorláshoz konszenzusra van szükség. A három helytelen
államforma Arisztotelész szerint az előbbiek elfajulásként
értelmezendő.
-
a türannisz a királyság elfajulása, ahol bár a
legfőbb hatalmat egyetlen ember gyakorolja, de a saját
érdekeinek megfelelően,
-
az oligarchia az arisztokrácia elfajulása,
ahol szintén egy csoport gyakorolja a legfőbb hatalmat, de a saját
érdekében.
-
a demokrácia a politeia elfajulása, ahol a
tömeg a saját érdekében gyakorolja a legfőbb hatalmat.
Arisztotelész
leghelyesebb államformának a politeia-t, azaz a
köztársaságot tartotta.
A
görög kísérletet azonban a római kísérlet
koronázta meg. Róma
egy olyan tartós legitimitásnak a példáját mutatta, aminek az
ókor nem ismeri mását. I. e. kb. a 6. századtól i. sz. a 3.
évszázadig terjed a
római legitimitás, amelynek az alapintézménye
a szenátus volt, ez
magába olvasztott monarchikus, demokratikus, arisztokratikus
elemeket, de az ókor nemhogy alkotmányos országot, de monarchiát,
dinasztiát sem ismert egyetlenegyet sem ilyen időbeli tartóssággal.
A kínai kísérlet egészen más alapokon nyugodott. Létezett egy szakrális
császárság, de Konfuciusz révén egy olyan etikai rendszert hoztak létre, amely az egész államot a családapán kezdve a városkormányzón
keresztül egészen a császárig a kötelességek és
kötelességteljesítések hierarchikus rendjévé tette, és ennek a
kötelességelemnek a nagyon erős hangsúlyozása és a
társadalomnak vele való átitatása útján tudott létrehozni egy
aránylag nagymértékben moralizált, racionalizált és humanizált
államvezetést.
Ehhez
a részhez érdemes idézni Hegel szavait, aki a világtörténet tartalmát elemezve erre a
következtetésre jutott: a
világtörténet …. kifejtése annak, hogyan küzdötte fel magát
a szellem annak
tudatához,
ami a magánvalósága szerint. A keletiek nem tudják, hogy a szellem vagy az ember mint olyan magánvalósága
szerint szabad. Mivel nem tudják, nem is szabadok. ( …. ) A görögökben támadt először a szabadság tudata, s ezért szabadok voltak; de
ők, s éppígy a rómaiak is, csak azt tudták, hogy néhányan szabadok,
nem az ember, mint olyan. Ezt Platon és Aristotelés nem tudták;
innen van, hogy a görögök nemcsak rabszolgákat tartottak s életük
és szép szabadságuknak fennállása ehhez van kötve, hanem maga a
szabadságuk is részint véletlen, kimunkálatlan, mulandó, és
korlátozott virág volt, részint egyúttal kemény szolgasága az
emberinek, a humánumnak. ( kiemelések Hegeltől )
A
következőkben Bibó egy kis kitérőt tesz, és ismét visszatér
egy korábbi feltevésére, ami a halálfélelemmel kapcsolatos.
Megismétli azt a tételét, amely szerint amint az emberben
tudatosult a halál elkerülhetetlensége, rájött arra, hogy az
emberi világtól van a legtöbb oka félni. Ezt a félelmét
azonban pótszerekkel tud csak legyőzni; ilyen mindenekelőtt a
más ember élete-halála feletti hatalom és az ennek érdekében a
másik emberrel folytatott élethalálharc. Bibó itt párhuzamot
állít e között és az állatvilágban megnyilvánuló
élethalálharc között. Rámutat arra, hogy a kettő között
lényegi különbség van. Az állatvilágban nem létezik öncélú
megsemmisítés, ez csak az emberek esetében található
meg. Mivel Bibó halálfélelem elméletének kritikájával már
korábban foglalkoztam, nem érdemes erre visszatérni.
Bibó
a római birodalom történetében két fontos eseményt
tart döntőnek. A 3. században Diolectianus, majd a
4. században Constantinus reformja végeredményben az
ázsiai despotizmust hozta létre, igaz, csak a
birodalom keleti, bizánci felében, míg a nyugati része anarchiába
esett. De éppen ez az anarchia adott lehetőséget egy gyökeresen
új, racionálisabb és emberségesebb kísérletnek, amit európainak
lehet nevezni. Ennek külső kereteit a Nyugat-Római birodalomban
létrejött törzsi királyságok adták, de ez csak elindítója
volt az új kultúrának, a kereszténységnek.
A
korai kereszténységről meglehetősen tarka kép alakult ki, amiben
voltak igazságelemek, de Bibó szerint itt mindenekelőtt
Krisztus személyiségével kell foglalkoznunk, mert a
kereszténységre mint vallásra kezdettől fogva mind a mai napig
egyik jellemző vonás az, hogy az ebbe a vallásba való behatolás
és bekerülés egyik lényeges eleme az evangéliumok írásaiban
nagyon pregnánsan kirajzolt és elénk rajzolódó személyiséggel
való személyes kapcsolatba kerülés. Maga
Krisztus egy aszketikus, közeli világvégét hirdető, lényegében
tehát életellenes szektából nőtt ki. Mindezek ellenére a
gyengédségnek, az élet legegyszerűbb dolgai iránti megértésnek
olyan téren és időn kívül álló módját adta, amelyik
kétségkívül túlmutat a szekta keretein. Mindezeket pedig nagyon
egyszerűen, példabeszédek útján tette érthetővé. Valami
különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra,
amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre,
számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen
megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre
lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a
hiábavalóságára. Bibó
ezeket lefegyverző gesztusoknak
nevezte.
Feuerbach ezt írta Krisztusról: Krisztus az a szív, amely minden szorongató korlát alól, minden
szenvedéstől megszabadult és mentes, a boldog kedély –
a látható istenség.(.....)Krisztus a személyesen
ismert isten, ezért Krisztus a boldog bizonyosság
afelől, hogy isten van, és olyan, amilyennek a kedély akarja, és igényli, hogy legyen. ( kiemelések
Feuerbachtól ) Ilyen módon
válhatott egy új társadalmi szerveződés eszmei alapjává.
Krisztus
tanításaiból világvallást Krisztus kereszthalála, továbbá Pál
apostol kereszthalál
értelmezése, valamint a római világméretű hithirdetése
csinált. Pál volt az, aki Krisztus istenségének olyan
fogalmazást adott, amelyben a Krisztus teljes emberi volta
sértetlenül benne maradt....Ez igen jelentős a továbbiakra nézve,
mert a keresztény vallás átélői számára azt az alapvető
élményt jelenti, hogy Isten ismeri a mi kínjainkat, és a terhelt
emberi állapotunkból való kilépéshez egy tökéletesen velünk
egyszövetű emberi személyiséggel kell kapcsolatba lépni.
A társadalom racionális szervezésének,
illetve az erőszak kiküszöbölésének együttes igénye csak
Szent Ágoston műveiben, elsősorban az Isten
országa című könyvében jelentkezett. Ágoston ebben a
művében inkább a királynak, a hatalmasságoknak jelölte meg
azokat a morális elveket, amelyek szükségesek ahhoz,
hogy ne csak zsarnokság és gyilkolás legyen. Ettől az időtől
kezdve pedig az egész nyugat-európai világnak olyan emberek, papok
voltak a tanítói, akik Ágoston morális elveiből táplálkoztak,
még ha esetleg nem is voltak annak tudatában. Ebben az
együttműködésben amennyit a királyok szelídültek, annyit
rontott az egyházon, de a hatalomgyakorlás moralizálása terén olyan eredményeket értek el, amilyent máshol a
világban nem mutattak fel.
A keresztény papságnak ez a
társadalomszervezési kísérlete a cluny-i reformban
csúcsosodott ki, amit középkori keresztény hűbériségnek
nevezünk. ( Kr. u. 931-ben XI. János erősítette meg
cluny alapítólevelét, amit Szent Odo dolgozott ki )
Bibó kijelenti, hogy ez egy teljesen egyedülálló társadalmi
szervezést jelent, ami máshol nem valósulhatott meg. Az emberi
társadalom fejlődésének nem mindig vannak szükségszerű
állomásai. Az emberi társadalom csak ott fejlődik, ahol az emberi
társadalom elindul valamiféle értelmes fejlődés útján, ez
pedig nem szükségszerű. Szerinte nincs arra törvény, hogy az
egyik társadalomból szükségszerűen következik egy másik,
fejlettebb társadalom, ami burkolt formában a marxista
társadalomfelfogás bírálatát is magában foglalja. Az európai
hűbériség egyedi formája a világon kialakult
hűbériségnek, és azokkal nem lehet egyenlővé tenni.
Bibó ezután a hűbériség két értelmezését
jellemzi. Az egyik a szokványos értelmezés. E
szerint hűbériség azon viszonyokat jelzi, amelyben a
hierarchikusan felépített társadalomban az alsóbb szinteket
összekötik a felsőbb szintekkel, és a hűségi viszonylatok ereje
tartja össze a társadalmat. Ilyen hűbériség sok helyen
megtalálható, még napjainkban is, és a közös harc tényezője
révén elég erős köteléket jelent a társadalom szintjei között.
A másik értelmezés a marxista felfogás, amely szerint a feudalizmus a kizsákmányolásnak egyik
formája. E felfogás szerint a feudalizmus legfontosabb intézménye
a jobbágyság. Bibó azonban rámutat arra, hogy a
jobbágyság már a korai időszakban létezett, és abban az időben
a világ más tájain is volt. Sőt, létezett a rabszolgaság társadalmi intézménye is, ami azonban inkább házi
jellegű volt, de a nagy gazdasági, társadalmi feladatok megoldását
sokkal kötetlenebb, szabadabb módon oldották meg. A rabszolgaság
megjelenhet egészen kivételes formában is, mint például a német
koncentrációs táborokban.
Az
európai hűbériségre jellemző a fegyveres arisztokrácia,
valamint a jobbágyság. Mindezek mellett, illetve fölötte a papság
társadalomépítő tevékenysége volt számottevő. A római
birodalom bukása után a törzsi királyságok kénytelen voltak
elfogadni a papság,
és a szerzetesség segítségét. Ilyen módon az európai
keresztény hűbériség …. lényegesen több volt, mint merőben
fegyveres főnökök és fegyveres alárendeltek szoros hűségi
viszonya, és lényegesen több volt, mint földesurak és jobbágyok
közötti egyoldalú alávetettség viszonya. (…...) a
kereszténység mindegyiknek a viszonyát úgy próbálta
megszervezni, hogy mindegyik adjon is valamit, és kapjon is valamit,
s hogy a legalacsonyabb rendűek számára is az emberi önbecsülésnek
valamilyen formája létezzék (…..)olyan világképet hozott
létre, amelyben a legalacsonyabb is föléje emelkedhetett a
legmagasabbaknak, akik viszont éppúgy elkárhozhattak, mint bárki
más. (…..) ez a világkép...... forradalmi kritikát is lehetővé
tett ezekkel a hatalmakkal szemben.
Debrecen,
2011. augusztus 17.
Bibó István
élete és munkássága 19.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó István az 1963-as nagy amnesztia idején
szabadult ki a börtönből, egész pontosan március 27-én. A
haláláig, tehát 1979-ig terjedő időszakot tekinthetjük úgy,
mint egy külön korszakot, amikor megírta az általam legnagyobb
horderejűnek tekintett tanulmányát, Az európai
társadalomfejlődés értelme című művét. De
tekinthetjük úgy is, mint az 1948 óta tartó politikai és
tudományos visszavonultság egyik részének, azt a kis időszakot
kivéve, amikor a Nagy Imre kormány tagja lehetett.
Maga Bibó egy magnóra mondott erről a
korszakról egy visszaemlékezést, amit úgy jellemzett, hogy azt a
nagyfokú visszavonultság jellemezte. Ez tökéletesen
helytálló, hiszen 1973-ban egyetlen rövid tanulmánya jelent meg
Tanya és urbanizáció címmel a Valóságban.
Ebben végeredményben Erdei Ferenc urbanizációra vonatkozó
elképzeléseit taglalta. 1975-ben az Állam- és Jogtudományi
Intézet megbízásából írtam egy összefoglaló művet az
1971-ben létrejött településfejlesztési hálózat és bármilyen
lehetséges közigazgatási területrendezés
összefüggéséről.(......) Végül 1977-ben az Országgyűlési
Könyvtár részére összeállítottam egy bibliográfiát, amelyik az Állam- és Jogtudományi Intézet részére
végzett reformkori bibliográfiai munka egy részéből nőtt ki: a
18. század végén és a reformkor elején zajlott rendszeres
országgyűlési munkálatok kiadványait tartalmazta. Elég teljesre
sikerült ez a bibliográfia, talán túl sok fáradságot is
fektettem bele, de talán akad nyolc-tíz fiatal disszertáló
történész és egy-két öreg tudós, aki hasznát veszi.- emlékezett vissza Bibó erre az időszakra.
Ezt követően két tanulmányt mondott
magnóra, amelyeket csak a halála után adtak ki nyomtatásban.
Ezekkel később részletesebben foglalkozom. Ennyi! Mondhatnánk
azt, hogy ez jóval kevesebb, mint az 1945 és 1948 évek közötti
termés, de ne feledjük, hogy ebben az időszakban még egy polgári
demokrácia kiépítése folyt. Sem a Rákosi rendszerben, sem a
Kádár érában nem volt szükség a munkájára, ami egy nagyfokú
pazarlás volt. Egy olyan nagy tudósnak, mint Bibó István volt,
nem egy könyvtárban kellett volna napokon keresztül könyveket
cipelni raktár rendezés címén, hanem minimum egyetemi katedrán
kellett volna oktatnia. Ha a Rákosi rendszer, illetve a Kádár
rendszer politikailag olyan stabil volt, amint azt hirdették, akkor
elviselhetett volna egy olyan szakembert, aki egy demokratikus
szocializmus híve volt, függetlenül attól, hogy 1956-ban mit
csinált. De a szocializmus a készen kapott szellemi értékekkel
sem tudott megfelelően sáfárkodni. Ez olyan bűn, amit sohasem
lehet neki megbocsátani.
Ezzel az időszakkal nem kívánok bővebben
foglalkozni, hiszen a fő célkitűzésem Bibó István eszmei
fejlődésének bemutatása. Így utólag azt lehet mondani, hogy ez
az időszak minden mellőzöttség mellett olyan elméleti munkát
eredményezett, ami a korábbi társadalomfilozófiai eredményeinek
a betetőződését jelenti. Az európai társadalomfejlődés
értelme című dolgozata, amelyet 1971 és 1972 években
mondott magnóra, méltán tekinthető egyfajta összegzésnek a
társadalom fejlődésére vonatkozó elméleteit tekintve. A
továbbiakban ezt fogom elemezni.
*
* *
Bibó
tanulmánya legelején a politika tudományát hasonlítja
össze a természettudományokkal, és arra a következtetésre jut,
hogy míg az utóbbinál lehetségesek egzakt kísérletek egy
tudományos tétel igazolására, addig a politika esetében erre
nincs lehetőség. Minden politikai történést az adott személy a
saját eszmei szemüvegén keresztül magyaráz, ami nyilván nem
vezethet azonos, és minden kétséget kizáróan egzakt eredményre.
Mindemellett a politika sajátossága az, hogy minden kísérlet az
emberek bőrére megy, és ezért nagyon kockázatos dolog itt
különböző „elméleteket” gyártani, és kipróbálni. Ezt
írja: Semmi sem veszedelmesebb tehát a politikában, a politika
elméletében és gyakorlatában, mint az, ha egy ilyen séma, egy
ilyen koncepció egyszerűen tudományosnak deklarálja magát, és
hívőit olyan félrevezető és veszedelmes bizonyosságba ringatja,
amely bizonyosságnak ezen a területen nincs meg a lehetősége. Bibó szerint tehát a politika
sohasem éri el azt a tudományos egzaktsági szintet, mint a
természettudományok elértek.
Bibó ezek alapján arra a következtetésre
jut, hogy a politikát nem lehet tudománynak tekinteni. Ennek mond
ellent az a tény, hogy Bibó egy másik tanulmányában, A
politika mint szisztematikus tudomány, a politikát
mint az állam tudományaként jelölte meg. Ezt írta: a
politikai tudomány tárgya az állam jelensége. Itt legalább
két dolgot lehet különválasztani. Az egyik az, hogy a politika
szisztematikus, azaz strukturált rendszer, ami a
tudományosság alapvető feltétele. A másik pedig az, hogy a
politika tudomány, ami megfelel a jelenkori általános
felfogással, hiszen a politikát egyetemi oktatás tárgyaként
szerepeltetik. Szerintem inkább arról van szó, hogy a politika
tudománya ma egy alsóbb fejlettségi fokánál tart, amikor inkább
a leíró módszert alkalmazzák, az így feltárt ismereteket
strukturálják és azt tekintik elméletnek, illetve tudománynak.
Hasonló helyzetben volt például a statisztika tudománya
is, amikor csupán a leíró módszert lehetett
alkalmazni, és csak a valószínűségszámítás erőteljes
fejlődése nyitott utat a matematikai statisztika
kialakulásának. Ennek ellenére mindkettőnek megvan az alkalmazási
lehetősége, sőt néha az egyik feltételezi a másikat.
Mindezekből én inkább azt a következtetést
vonnom le, hogy lehet ugyan különböző elméletecskéket gyártani,
de azok alkalmazásával óvatosan kell bánni, mivel eredményessége
nem bizonyított egzakt módon, és kérdéses, hogy bármikor is
lehetséges az. Ebből adódik az is, hogy egyetlen elméletecskét
sem lehet úgy tekinteni, mint egyedül üdvözítő megoldást a
társadalmi fejlődésre nézve. Bibó ezen álláspontja egyben
kritika az ún. tudományos szocializmus elméletére nézve is, ami a tanulmányának megírása idején uralta a hazai
társadalomfilozófiát, bár ezt ő maga nem jelzi ebben a
munkájában. Vagyis az ún. tudományos szocializmus sem tekinthető
olyan ”elméletnek”, amelyik megoldhatná azokat az alapvető
problémákat, ami egy működő társadalomban naponta a politikai
cselekmények tárgyává válhat. Ilyen például az egyén
szabadsága, vagy a gondolatok mássága, és annak szabad
megjelenítésének lehetősége.
Ám ha elfogadnánk Bibónak azt a tételét,
hogy a politika nem lehet egzakt tudomány, amiből az következne,
hogy nem szabad kísérletezni sem különböző
„elméletekkel”, akkor ad abszurdum végigvíve a gondolatot, a
társadalom fejlődése sem valósulhatott volna meg az emberiség
eddigi történelme során. Márpedig az világosan kivehető, hogy
társadalmi formációk, hatalmi konstrukciók váltogatták egymást,
aminek eredményeként maga a társadalom fejlődése is megvalósult.
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az emberi jogok miként váltak
egyre egyetemlegesebbé, és mára éppen az amerikai és európai
színtéren érték el a csúcspontot. Tehát inkább arról van szó,
hogy az emberiség eddigi története során különböző kísérletek
történtek különböző társadalmi formációk megvalósítására,
amelyek ha nem váltak be, vagy a fejlődés, az emberi gondolkodás
túljutott rajta, akkor valamilyen politikai cselekmény révén azt
felváltotta egy másik, vélhetően jobb, és fejlettebb társadalmi
formáció. Ilyen értelemben mindenképpen beszélhetünk
kísérletekről.
Hiszen könnyű belátni, hogy például az
ősközösségi társadalomban a politika tudományának
még a csirái sem jelenhettek meg, tehát az elmélet nem tudott
elébe menni a gyakorlatnak, mégis az akkori primitív emberek
racionalizálták a primitív kooperációjukat, mert a túlélés követelménye ezt kényszerítette ki belőlük. Rájöttek arra,
hogy ha a tevékenységüket céltudatosan megszervezik,
akkor nagyobb lehet a túlélés valószínűsége. Ez pedig,
továbbá, kikényszerítette azt, hogy a családon, a törzsön,
vagy a nemzetségen belül megkülönböztessenek olyan embereket,
akiknek kitüntetett szerepe van ebben a primitív kooperációban (
például ő szervezze meg és irányítsa a mamut elejtését ).
Innentől kezdve azonban ez a kitüntetett státusz átalakult
egyfajta hatalmi státusszá, mivel az illető személy
előjogot érzett arra nézve, hogy befolyásolja mások munkáját.
Azaz létrejött a primitív társadalom tagozódása,
ami mindenképpen előrelépést eredményezett a primitív
társadalom szerkezetében. Itt csupán az a fontos számunkra, hogy
a primitív társadalomban minden politika tudományi ismeretek
nélkül képesek voltak sok kísérletezgetés útján létrehozni
egy újabb társadalmi berendezkedést, amiben már a hatalom, mint
rendező elv megjelenhetett.
Lezárva ezt a témát térjünk vissza
Bibóhoz, aki kijelentette azt, hogy ő maga sem egy kiforrott
elméletet kíván közreadni, hanem egy elgondolást arról, miként lehetne a társadalmi fejlődést megvalósítani.
Ebben a kitételében én egy nagyfokú szerénységet látok,
szemben a kádári szemléletmóddal, amelyik a proletárdiktatúra
mindenhatóságában véli a társadalmi fejlődést. Ezt írja: Amit
a következőkben elmondani szeretnék, az maga is egy ilyen
koncepció, elgondolás, amely az emberiség közösségi
fejlődéséről, annak lehetőségeiről, értelmes, kedvező irányú
célkitűzéseiről szól, annak a teljes tudatában, hogy ez a
teljes bizonyosságnak, a tudományos egzaktságnak az igényével
nem léphet fel. Majd később ezt írta: Az elgondolás tehát
az, hogy kitűzzük a kedvező fejlődés irányvonalát. Magyarán
Bibó nem egyébre vállalkozott, mint egy korszerű
társadalomfilozófia felvázolására.
Bibó a következőkben kijelenti, hogy minden
politikai elgondolás abból a tényből indul ki, hogy egy emberi
közösségben korábban meglévő egyensúly, rendezettség
valamilyen oknál fogva megbomlik, és a korábbi állapot
visszaállítására vonatkozóan különböző elképzeléseket
alakítanak ki. Mai modern kifejezéssel élve az emberiség
homeosztázisát kellene valamilyen társadalmi
közmegegyezéssel biztosítani. Ezt a folyamatot Bibó így
jellemzi: világi formában átélt megjelenési formái a
paradicsomi ártatlanság, bűnbeesés és megváltás hármas
folyamatának. Bibó kifejti, hogy a paradicsomi ártatlanság
nem igazolható, még ha léteznek is olyan népek, amelyek a
békesség teljes látszatát keltik. Inkább arról lehet szó, hogy
az emberiségben, az emberiség közösségi életében, az
emberiségnek az egész világhoz való viszonyában valami
megbillent, valami egyensúlyzavar van . Ezt az egyensúlyzavart
kell megszüntetni, ami nyilván csak előremutató lehet, de az
okokat a múltban kell keresni. Bibó elsőként ez utóbbit kívánja
vázolni: Ennek az egykori egyensúlyos állapotnak a mibenlétét,
az emberi egyensúly-megbillenés mibenlétét szeretném
megfogalmazni próbálni.
Bibó részéről ez a cél valóban egy igazi
elméleti kihívást jelenthet, és a felkészültsége egyfajta
biztosítékot is nyújthatna arra nézve, hogy sikeresen oldja meg
az önmaga elé kitűzött nagyívű feladatot. Csakhogy már maga a
kiindulópontja hibás, és majd látni fogjuk azt, hogy a
végkövetkeztetése pedig kissé naivra sikeredett, így
végeredményben nem tudta sikeresen megoldani a feladatát.
Mindezeket azonban kárpótolják azok a nagyszerű és élvezetes
elemzések, amelyeket az egyes témák tárgyalása során
olvashatunk.
Bibó az elemzése kezdetén egy
egzisztencialista tételből indul ki, hogy az ember az
az egyedüli faj, amelyik tudatában van annak, hogy meg fog
halni. S itt most visszautal arra a korai időszakra, amikor
a majomember éppen csak önmaga tudatára kezdett ébredezni, és
ennek a tudatosulásnak egyik része volt az, hogy el fog pusztulni.
S ez egy egészen újféle lelki betegségnek a lehetőségét
jelenti, és valószínűleg az van mind a politikum, mind a vallás
legfőbb, legvégső indítékainak a gyökerénél, és ez pedig a
félelem tudata. Ennek kapcsán tesz tudatossá minden
külső történést, és ennek megfelelően értékeli a közösségén
belüli helyzetét is. Így alakul ki benne az a tapasztalat, hogy a
félelem jelzésének a legintenzívebb forrása a másik ember. Bár
a külső környezet is hatalmas fenyegetést jelent, mégis a másik
ember jelenti a döntő veszedelmet, ezért: Ha azt akarom, hogy
az engemet fenyegető halálveszedelmek ellenére is, az engemet
gyötrő félelem ellenére is hatalmasnak, erősnek érezzem
magamat, akkor ennek a legelsődlegesebb útját az látszik
megnyitni, ha embertársaimat kényszeríteni tudom
saját akaratom alá vetni. ( kiemelések tőlem – Tarski. ) Ezzel
szemben merül fel az az igény, hogy mentes legyek mások
kényszerétől, tehát a szabadság vágya. Bibó
határozottan kijelenti azt, hogy a más ember kényszerítése
útján való hatalomszerzés és a félelemtől való
megmenekülésnek ez az útja hamis, ami mindenképpen fontos
megállapítás.
Ennél a pontnál azonban meg kell állnunk,
hiszen Bibó azt az alapvető problémát boncolgatja, hogy mi az
emberi tevékenység mozgató rúgója, továbbá melyek azok a
lélektani mechanizmusok, amelyek mentén az ember véghezviszi a
politikai akcióit. Bibó erre a kérdésre azt a választ adta, hogy
a halálfélelem, ami minden ember cselekvését már a korai időktől
kezdve mozgatja. Bibó egyenesen kijelenti azt is, hogy ez egy
egzisztencialista tétel, ami azt is jelenti, hogy az egész
elemzését ez az egzisztencialista gondolkodásmód hatja át.
Később majd ismételten visszatér erre az alap motívumra, és
próbálja belemagyarázni a halálfélelem mozgatórúgóját az
egyes politikai cselekményekbe. S bár valóban kitűnőek az
elemzései, ez a tény bizony árnyékot vet az egész elemzésre,
olyannyira, hogy végkövetkeztetése is kisiklik egyfajta morális
megoldás felé.
Debrecen,
2011. augusztus15.
Bibó István
élete és munkássága 18.
Feleségemnek
ajánlom.
Manapság meglehetősen sokan félreértelmezik
1956 céljait és úgy állítják be, hogy egy minőségi társadalmi
változást, vagy ahogyan manapság mondják: rendszerváltozást kívántak véghezvinni a forradalom demokratikus erői, amit
a Szovjetunió, és a magyar kommunisták nem engedtek. Ha Bibó
gondolkodásmódját az Olvasó megértette, akkor nem gondolhatja
azt komolyan, hogy ebben ő maga partner lehetett volna. Ha röviden
kell összefoglalnom a társadalomfelfogásának lényegét, akkor
azt mondhatnám, hogy a létező szocializmusból is egy kicsit, meg
a nyugatos modern polgári demokráciákból is egy kicsit akart
összevegyíteni. S hogy aztán mi jött volna ki ebből, azt nem
tudhatjuk, mert ezt a társadalmat nem sikerült megvalósítani.
Állításomat bizonyítandó ide hozom azokat
a korabeli nyilatkozatokat, kiadványokat, amelyek alátámaszthatják
a tételemet, és konkréten megmutatják azt, hogy mit is akartak
Nagy Imréék, és vele együtt Bibó István. Elsőként az előző
részben idézett 1956 november 4.-én Bibó által kiadott
Nyilatkozat-ot idézem szó szerint.
Magyarok!
Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali
szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások
folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel
összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó
Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István
államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet
csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás
elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők
megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig
szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát,
eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott
Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes
magyar kormány egyedüli képviselője.
Ebben a helyzetben a következőket
nyilatkozom:
Magyarországnak nincs szándékában
szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne
akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket
a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom
jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom
azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta
vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban
osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész
magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép
emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel
csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek
ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai
igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden
fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen
megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az
állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az
országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e
hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb
forrása.
A magyar népet felszólítom, hogy a
megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított
bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a
passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat,
melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék.
Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja
kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről
tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a
magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe
elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz
és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor,
hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt
elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.
Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor
döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy
Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és
külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja Magyarországot!
Budapest, 1956. november 4.
Bibó István s.
k. államminiszter
Ebből
csak két momentumot akarok kiemelni. Az egyik: Magyarország teljes
mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama
közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és
kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni – írja Bibó, ami egyértelműen arra utal, hogy a szocializmust, mint
társadalmi rendszert megtartanák, hiszen az a szabadságot, az
igazságosságot és a kizsákmányolás mentes társadalmat
valósítja meg. S ez az álláspont nem csupán azért alakult ki,
mert nem tartották még időszerűnek a keleti blokkból való
kiugrást, hanem azért, mert Nagy Imre is, és Bibó István is hitt a szocializmusban. Pontosabban
egy olyan szocializmusban, amelyikben a szabadságjogok nagyobb tárháza áll majd az emberek rendelkezésére. S ez a
legvilágosabban majd csak Az
európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában jut kifejezésre.
A
másik pedig az, hogy az orosz hadsereget megszállónak titulálja. Tehát ez már eltér attól a minősítéstől, amit
például A magyar
demokrácia válsága című
tanulmányában kifejtett: ott még néphadseregként
jellemezte, amelyik nem úgy lépett fel, hogy világnézetileg
át akar gyúrni, vagy meg akar nyerni. Pedig tudjuk, hogy 1945-ben és 1956-ban ugyanaz a sztálini Vörös
Hadsereg szállta meg hazánkat, és erőltette ránk a
proletárdiktatúrát. Magyarán: a nemzeti
függetlenség iránti vágy akkor még teljesen megalapozatlan volt úgy
belpolitikailag, mint külpolitikailag. Ez a politikai tévedés
pedig Nagy Imre és társainak, közöttük Bibó Istvánnak is a
tragédiájává vált.
A következő dokumentum Magyarország új
társadalmi rendjének kialakításáról szól, amelyet december
8.-án adtak ki. Ez egy tervezet volt, amit a Petőfi Párt
készített, de a szerkesztés, és az okmányhoz Bibó által
odaírott szöveg egyértelművé teszi azt, hogy Bibó műve volt.
Ezt a dokumentumot több párt, és civilszervezet áttanulmányozta
és jóváhagyta, tehát lehet úgy tekinteni, hogy ez az akkori
politikai célokat, és a főbb irányvonalat tükrözte. Magát a
dokumentumot több helyre is elküldték, így lefordítva Andropov moszkvai nagykövetnek, az indiai nagykövetségnek, illetve
Dobi Istvánnak. Ebből csak egy részt idézek:
Szükségesnek tartjuk, hogy Magyarország demokratikus pártjai
és forradalmi tényezői forradalmi nemzetgyűlést hozzanak létre,
amely alkotmánytörvény hatályára emeli az ország
államformájára, kormányzására' és társadalmi rendjére
vonatkozó alábbi alapelveket:
1. A magyar köztársaság legfőbb
állami szerve a demokratikusan megválasztott országgyűlés, az e
nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet
elfogadó pártok részvételével. Hatékony garanciákkal kell
biztosítani a bírói függetlenséget, a szabadságjogok
teljességét, közöttük a törvény előtti egyenlőséget
foglalkozásra és származásra tekintet nélkül, a sajtó- és
véleményszabadságot, valamint a vallásszabadságot.
2. Az ország társadalmi és gazdasági
rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének társadalmi
tulajdona. Ennek megfelelően az 1956. október 23-án állami
tulajdonban lévő bányák, gyárak, bankok és egyéb
nagyvállalatok társadalmi tulajdonát továbbra is fenn kell
tartani.
3. Az 1945. évi földreform során
juttatott ingatlanok tulajdonjoga érintetlenül megmarad, de a
földtulajdon megengedett felső határát az egy család által,
idegen munkaerő rendszeres igénybevétele nélkül megművelhető
földterület szabja meg.
4. A parasztság, a kisiparosság és
általában minden gazdasági tevékenység számára teljes
mértékben biztosítani kell az önkéntességen alapuló
szövetkezés és egyéb gazdasági célú társulás lehetőségét,
a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek biztosítása érdekében.
5. A magánvállalkozás a képesítési
szabályok és a gazdasági élet tervszerű irányításából
következő korlátok között szabad. A magánvállalkozások által
foglalkoztatható alkalmazottak számát törvényhozási úton kell
korlátozni.
6. Törvényesen biztosítani kell a
munkások és alkalmazottak számára az önkéntességen alapuló
szakszervezetek alakításának szabadságát, a szakszervezeteknek
kollektív szerződések kötésére irányuló és egyéb
érdekvédelmi jogkörét, a parasztság, a kisiparosok,
kiskereskedők és szabad foglalkozásúak számára pedig megfelelő
érdekvédelmi szervezetek alakításának szabadságát.
7. Az állami vállalatok dolgozói
számára törvényesen biztosítani kell, hogy a munkástanácsok
útján irányítóan részt vehessenek a vállalatok igazgatásában,
továbbá, hogy részesedhessenek a vállalatok működésének
anyagi eredményeiből.
8. A múltban
elkövetett törvénytelenségek anyagi kihatásainak jóvátétele
nem irányulhat a kárt szenvedettek korábbi vagyoni és jövedelmi
helyzetének, különösen pedig a kizsákmányolás lehetőségének
a visszaállítására. A jóvátétel mértékét a kárt
szenvedettek viszonyainak, a méltányossági szempontoknak és az
ország gazdasági helyzetének figyelembevételével, {4-193.}
törvényes szabályozás alapján, bíróság állapítja meg. Az
önkényes egyéni elégtételszerzést minden eszközzel meg kell
akadályozni.
9. A kibontakozásig elkövetett
politikai hibák és következményeik megítélése a
kiengesztelődés szellemében történjék. Senkit ne büntessenek
olyan cselekményért, amelyet becsületes politikai meggyőződésből
követett el. A halálbüntetést el kell törölni.
-
Az 1–9. pontokba foglalt elvek sérthetetlenségét
megfelelő alkotmányjogi biztosítékokkal kell alátámasztani oly
módon, hogy a fenti elveket tartalmazó alkotmánytörvények 5
évig egyáltalán nem s az után is csak a törvényhozásnak és
ezt követően a népszavazásra jogosultaknak legalább kétharmados
többségével lehessen módosítani. Nem működhetik olyan
politikai párt, amely az e törvényekkel meghatározott állami,
társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul.
Végül független alkotmánybíróságot kell létesíteni, melynek
joga és kötelessége lesz az alkotmánytörvényekbe ütköző
jogszabályokat érvénytelennek nyilvánítani, a politikai pártok
működését engedélyezni, vagy működési engedélyüket
megvonni.
Már az első pontból kivehető, hogy
az új kormány szakítani akar a Rákosi-korszak egypárti
rendszerével, és a politika befolyás alól mentesíteni akarja a
bíróságot, a sajtót, továbbá a szabadságjogokat kiteljesítené,
megvalósítaná a vallásszabadságot, és így tovább. Mindezek
egy modern polgári demokráciához való közeledést sejtetik.
Ezeket a pozitív mozzanatokat azonban máris agyoncsapja a második
ponttal, amikor is kinyilvánítja a termelőeszközök (micsoda
marxista terminológia!) döntő részének társadalmi tulajdonát.
Ez a kettő így azonban egy vegyes felvágotthoz hasonlít, és
nehezen képzelhető el az, hogy hosszabb távon működőképessé
válna.
A többi pont már csak azokat az
intézményeket érinti, amelyeknek minden demokratikus
berendezkedésű országban működnie kell, és úgy kell működnie,
ahogyan azt Bibó leírta. Mindezek persze azt is mutatják, hogy
valóban különbözött volna ez az új társadalom a
Rákosi-rendszertől, de az alapvető problémát, vagyis a
tulajdonlás kérdését nem oldotta volna meg. Ezen a téren még a
szabadságjogok nem tudtak volna teljesen érvényesülni, tehát a
többségi állami tulajdonlás megmaradt volna.
Végezetül idézek Bibónak egy olyan
1957 elejére datált gépelt tanulmányából, amelyik
ugyan nem került a nyilvánosságra, de ebből is tudomást
szerezhetünk az akkor kialakult nézetekről, tervekről. Előzőleg
tudnunk kell azt, hogy a forradalom vezetői az országgyűlési
választást csak egy idő elteltével gondolták végrehajtani,
amely alatt az alapvető elveket szerették volna tisztázni.
A forradalom tehát jogot formál
arra, hogy az új magyar demokrácia és parlamentarizmus közös
platformját még az általános választások előtt bizonyos
kérdésekben megszabja.
Egyetértés van a tekintetben, hogy ennek érdekében
valamiféle forradalmi alkotmányozó gyűlést kell összehívni,
mely alkotmánytörvény hatályával leszögezze a forradalom közös
alapelveit, amilyenek a köztársasági államforma, a parlamentáris
demokrácia, a szocialista vívmányok fenntartása, így a
földreform, a nagyüzemek társadalmi – nem szükségképpen
állami – tulajdonban maradása stb. A magyar forradalom ezzel
a megkötéssel nem tenne mást, mint követné a nagy történelmi
forradalmak példáját, amelyek szintén kizárták – sokszor a
fentieknél sokkal szűkkeblűbben – a demokratikus szabadság
platformjáról azokat az álláspontokat, amelyek a győzelmes
forradalom ideáljait egyáltalán kétségbe vonták, így pl. a
holland és angol forradalom a katolikus abszolutizmus álláspontját,
az amerikai és francia forradalom a monarchista álláspontot stb.
Ahhoz, hogy egy ilyen megkötés ne legyen a szabadság megölője,
az a fontos, hogy a közös platformon az ország túlnyomó többsége
elférjen, a felnövő következő generáció pedig teljességgel
magáévá tegye. A magyar forradalom esetében ez biztosítva van.
Ebben is világosan olvasható, hogy az
akkori politikai vezetők nem gondoltak arra, hogy a szocialista
vívmányokat feladják, bár itt nem derül ki az, hogy ezen mit
kell érteni. Ugyanakkor itt szintén láthatjuk azt, hogy egy
többpártrendszeren alapuló modern parlamentáris demokrácia
kialakítására törekedtek.
Tehát Bibónál és az 1956-os
hősöknél megvolt egyrészt a szocializmushoz való kötődés, de
ugyanakkor megvolt másodszor a modern polgári demokrácia utáni
sóvárgás is. Ezt a kettősséget Bibó amint látni fogjuk, a
későbbiekben sem vetkőzte le, ami ma már belső ellentmondásossá
teszi a társadalomfilozófiáját. Ezt a kettősséget kitűnően
jellemzi Balog Iván: Ki
volt Bibó? című
előadásában (Elhangzott Szegeden, az Évfordulós arcképcsarnok kiállítás
megnyitóján, 2009. szeptember 04-én.)
Igazából
nincs újabb Bibó-felejtés, de csak azt tudjuk feldolgozva megőrizni emlékezetünkben, amit megértettünk – és egyvalamit
nem gondoltunk át. Azt, hogy Bibó és 1956 örökségének
felelevenítése nem a rendszerváltást alapozták meg, hanem a
kádárizmus felszámolását. Azét a kádárizmusét,
amely a forradalmat hazug módon ellenforradalomnak minősítette, és
álnokul azzal vádolta, hogy restaurálni akarja a kapitalizmust. Az
igazság viszont az, hogy Bibó 1956 után nem is engedte volna a
választáson indulni azokat a pártokat, amelyek vissza akarták
volna állítani a nagy magántulajdont. Ezért lehetett az ő nevét
a zászlóra tűzve megdönteni a kádárizmus alapdogmáját, az
„ötvenhatban restaurációs jellegű ellenforradalom volt”
tételt. De ugyanezért lehetett Bibóra hivatkozva 1989-ben
megkísérelni elodázni az államszocializmus teljes felszámolását
is! És ugyanezért nem lehet(ett) rá építeni a nyolcvankilences
rendszerváltást, amely visszaállította a nagytőke uralmát. Lehet igent mondani a rendszerváltásra, és lehet Bibó
hívének lenni, de a kettőt teljesen összeegyeztetni nem, mert a
demokratikus szocialista Bibó
alapján állva ma nem lehetne hazánkban polgári demokrácia. Ha a bibói hagyatékot magunkévá akarjuk tenni, akkor ezekben a
kérdésekben is tisztán kell látnunk, mert máskülönben csak a
nosztalgiázás marad. (kiemelések tőlem – Tarski.)
Debrecen, 2011. augusztus 12.
Bibó István
élete és munkássága 17.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó István számára a fordulat éve (1948,
egyesek szerint 1947. február 25, Kovács Béla letartóztatásának
időpontja) után az írás és a politikai tevékenység terén
egyaránt hosszú néma csend következett. Igazán nem lehet
pontosan megjelölni azokat az okokat, ami miatt a teljes némaságot
vállalt. Feltehető az, hogy ebben döntően közrejátszott az,
hogy a kommunista diktatúra fokozódása, és kiterjeszkedése miatt
egyfajta lelki törést szenvedett. Ez érthető is
lenne, hiszen ő maga mindig bízott abban, hogy igenis lehetséges
egy, a kisgazda és kommunista pártok által vezetett, de több más
kisebb pártok bevonásával létrejövő népfrontos politikának a kivitelezése.
Bibó
optimizmusát, de egyben naivitását jól jellemzi az, hogy még az
1947. augusztus 31-én megtartott kékcédulásként elhíresült
választások előtt, de Kovács Béla letartóztatása után is
bízott ebben a lehetőségben. Erre bizonyíték a Válság
után – választás előtt című
aktuálpolitikai dolgozata, amelyik a Válasz, VII.
évf. 8. sz. (1947. augusztus, 123–138. l.) számában jelent meg.
Ebben a kisgazdapárt egyik szervezkedését „Horthy-párti
földalatti katonai mozgalom” gyanánt
értelmezte, és összeesküvésnek nevezte. Ezzel párhuzamosan a
kommunista pártról ezt állította: Nem
igaz, hogy a kommunisták apránként tervszerűen mindenkit
reakcióba akarnak szorítani, és reakciósnak akarnak bélyegezni,
aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni. (kiemelés
tőlem – Tarski). Magyarán
nem ismerte fel a kommunisták szalámi politikáját, aminek csak kezdete volt Kovács Béla letartóztatása, majd az
augusztus 31-én sorra kerülő elcsalt választás, és a Magyar
Függetlenségi Párt 49 mandátumának megsemmisítése, ami után már abszolút
többségbe jutottak a kommunisták a Parlamentben. Kétségtelen,
hogy Bibóban a tévedésének belső beismerése óriási
keserűséget okozhatott, ami érthető, mivel az 1945-ös fordulatot
Magyarország történelmi fordulatának tekintette, amikor a korábbi
400 éves hatalmi felállás megszűnt, és valóban egy demokratikus
rendszer kiépítésére lett volna lehetőség.
Bibó
hallgatásának másik oka az lehetett, hogy félt
a kommunisták bosszúállásától, aminek
volt reális alapja, hiszen még az igazi kommunisták sem érezhették
magukat biztonságban, mivel bármikor a nyakukba akaszthattak egy
koncepciós pert. De valószínű az is, hogy tanult Kovács Béla
esetéből, talán megértette később azt, hogy Nagy
Ferenc és néhány kisgazda politikus emigrálásában szintén a
leszámolástól való félelem dominált. Bibó nem gondolt az
emigrációra sem, azt elítélte, hiszen a hazai fő feladatok
szerinte: az
ország társadalomszervezetének, életvitelének és szellemi
kultúrájának elért fejlettségét őrizve és emelve folytatni
radikális társadalmi reformpolitikát. Minden
politikai és társadalmi csoportnak s egyáltalán mindenkinek,
akiben ennek a feladatnak a tudata él, ma két kötelessége van:
megőrizni a szükséges ellentmondás töretlen bátorságát a
baloldalon belül és nem feladni semmiféle harci készenlétért az
európai szabadságeszmény teljességét, de ugyanakkor töretlenül
szembeszállani a felénk áramló, immár nemcsak kommunistaellenes,
hanem egyetemesen szocialistaellenes hisztériával és megőrizni a feudális reakcióval és ellenforradalommal való
készenlét éberségét.(kiemelés tőlem – Tarski).
Bibó
hallgatásának harmadik oka a nyilvánvaló cenzúra megléte lehetett. Egy későbbi önvallomásában írta azt, hogy
ebben az időszakban (de a Kádár korszak kezdeteiben sem) nem
jelenhetett meg olyan tanulmány, amelyik a-marxista, tehát nem antimarxista, csupán nem a hivatalos marxista eszmét
sugározta, hirdette, vagy dicsőítette. Feltehetően ezt látta be,
és eleve nem is írt tanulmányokat. Tehette volna egyébként azt,
hogy a fióknak ír, vagy a tanulmányait külföldre juttatja, de a
lelki törés valószínűleg ebben is megakadályozta. A külföldre
juttatás módszerével később a Kádár korszakban próbálkozott,
de komoly problémája kerekedett ebből.
Közben 1950-ben megfosztják a szegedi egyetem professzori állásától, az MTA
tagságától, és kénytelen volt az ELTE Egyetemi Könyvtárában
tudományos főmunkatársként dolgozni. Ez mélyen megalázhatta
Bibót, akit nemzetközi szinten is kiemelkedő tudósnak
tekintettek. Mindez egyértelmű jelzés lehetett arra nézve is,
hogy nemkívánatos személy.
Huszár
Tibor szerint Bibó István történelmileg
került légüres térbe. A népfrontpolitika, amelyre
életét-becsületét feltette, úgy érezte, megbukott; baloldali
barátai egy részében csalódott, mások – éppen azok, akiket
közelről ismert, s akikben a legjobban bízott, börtönbe
kerültek; a szociáldemokrata-parasztpárti centrum felmorzsolódott;
a kisgazdapárt számos vezetője feladta szembenállását a
„történelmi jobboldallal”, s ő a volt uralkodó osztályok
képviselőivel nem tudott, nem akart szövetséget kötni. Nem
látott tehát hazai politikai irányzatot, melyhez akár virtuálisan
csatlakozhatott volna, a nyugati politikai
emigrációt pedig akkor potenciális szövetségesnek sem
tekintette, mert úgy ítélte meg, hogy mindazon retrográd
törekvésnek, amely ellen egész életében harcolt, az emigráció
a hátvédje és kijegecesedési pontja.
Ennek
az időszaknak, tehát 1948 és 1956. közötti korszaknak egyetlen
értékelhető produktuma van: a Mattyasovszky Jenővel együtt
írott, kéziratként 1950-ben megjelent Magyarország városhálózatának kiépítése című
tervezet.
*
* *
Bibó
az 1956-os forradalmat közvetlenül
megelőző időszakokban sem mutatott különösebb politikai
aktivitást. Az SZKP XXII. kongresszusa nem tett rá különösebb
hatást, holott ez jelzett egyfajta politikai erjedést
Magyarországban is. Rajk László temetésén, amelyik 1956. október
6-án volt, nem vett részt. Egyszerűen csak a távolból figyelte a
folyamatok alakulását, és nem gondolt arra, hogy abban tevékenyen
részt vegyen. Egy Erdei Ferencnek,
feltehetően október 28-a körül írott levelében így vázolta a
helyzetét: “Itt
ülök a lakásomon, és eléggé el vagyok szakadva a világtól:
nem tudom, mennyi igaz a rádiókból, nem tudom, hogy a hadseregnek,
az egyetemi forradalmi tanácsnak és Kovács Bélának a kormánnyal
való rádió szerinti együttműködése mennyiben kapituláció és
mennyiben győzelem, s nem tudom, mennyiben erők ma azok az erők,
amelyek három napja szerte az országba bocsáthatták
kiáltványaikat. Fejem nyüzsög a programoktól, megoldásoktól és
formuláktól, de kapcsolataim elszakadtak, s családom, ha kihúzom
a lábamat, hajlik a kétségbeesésre és tanácstalanságra: nincs
tehát sem okom, sem módom arra, hogy elmenjek kupaktanácsokba
nyüzsögni, csak azért, hogy »ott legyek«, ahol valami történik,
de bárhova elmennék, ahol valóságos erők valóságos
tárgyalásokat folytatnak, s úgy látják, hogy tanácsaimnak vagy
megoldásaimnak hasznát vehetik. Ha pedig nem tudok elmenni, ezúton
küldök néhány programtöredéket, amelynek próbáld ott és
akkor hasznát venni vagy vetetni, ahol jónak ítéled.”
Bibó október 24-től kezdve egy cikk megírását
tervezgette, amire egy véletlen találkozás során Boldizsár
Ivántól, a Hétfői Hírlap főszerkesztőjétől is
biztatást kapott, és így október 28-tól november 4-ig
tulajdonképpen ezen dolgozott. Ez a tanulmánya azonban, mint
korábban egyéb más dolgozata, sem akkor, de később sem került
közlésre. Eredeti szövege a Parlamentbe érkező szovjet katonák
kezén elveszett, tartalmát Bibó István a későbbi rendőrségi
vizsgálat alkalmával vázolta fel.
A tanulmány a
forradalom alapvető kérdéseire és feladataira keresett választ
és megoldást, amelyek alkotmányosan is megszilárdítják az új
rendet. Alapvetően fontosnak tartotta azt, hogy a régi rend
restaurációs kísérleteit visszaverjék, amit, amint azt láttuk a
korábbi műveiben is, alapvető feladatnak tekintett. Egy forradalmi
alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását szorgalmazta, amelyik
megtartaná a már kiépült szocialista és demokratikus társadalmi
szervezetet. A gazdaságpolitikában a Harmadik Út politikáját
követte volna. Többpártrendszerben gondolkodott, de a pártok
számát korlátozta volna. Öt pártot képzelt el:
1. Egy
forradalmi szocialista pártot, amely a “szabadságszerető
kommunistákat” tömörítené, akik nagyon is fontos szerepet
játszottak az eseményekben;
2. A
szociáldemokrata párt a munkásság “kevésbé forradalmi
rétegeit” és a kispolgárság egy részét képviselné;
3. Egy
radikális parasztpárt tömöríthetné a szegényparasztságot és
a radikális (nyilván népi) értelmiséget;
4. Szükség
volna a független kisgazdapártra mint konzervatívabb
parasztpártra is; végül
5. Alakuljon
és működjön egy keresztény párt is, de egyházi befolyástól
mentesen.
Nagy Imre október 30-án bejelentette, hogy megszűnt az
egypártrendszer. Ezt követően Erdei Ferenc közzétette a Nemzeti Parasztpárt újjáalakulását (ismét sikeresen alkalmazkodottt a megváltozott körülményekhez!).
Ennek nyomán a párt Dorottya utcai székházában el kezdtek
gyülekezni a párt egykori balszárnyából és a centrumából
néhány személy. A párt élére egy öttagú intézőbizottságot
állítottak fel: Veres Péter, Szabó Pál, Nánási László, Gém
Ferenc, és Céh József személyében. Azonban a népiek nem
fogadták el a történteket, ezért másnap, október 31-én a
Vajdahunyadvárában mondták ki a párt újjáalakítását. Németh
László azt javasolta, hogy a párt neve legyen Petőfi
Párt, amit Bibó István ellenzett. Ő a Nemzeti Radikális
Párt megnevezést tartotta jónak. Végül Németh László
javaslata győzött, és a Petőfi Párt nevet vették fel. Veres
Péter lemondott az elnökségről, és helyette egy kollektív
elnökség vette át az irányítást.
November 1-jén
Farkas Ferencet választották a párt főtitkárává.
Ekkor vetődött fel a kérdés, hogy a Nagy Imre-féle kormányba
kiket küldjenek államminisztereknek, amelyet november 2-án kellett eldönteni. Két posztot lehetett betölteni. Az
egyik helyre mindenképpen Farkas Ferenc, a gárda egyetlen gyakorlatias-politikus tagja jöhetett számításba,
a másikra azonban nehezen találtak jelöltet. Bibó nem akart
miniszter lenni, de a többiek is sorra elhárították a jelölést, végül Keresztury Dezső azzal
javasolta az ő delegálását, hogy benne van civil kurázsi,
márpedig éppen erre a tulajdonságra van most a legnagyobb szükség.
Bibót, aki saját bevallása szerint inkább óvatos-gyáva embernek
tartotta magát, meglepte és levette a lábáról ez az indoklás.
Végül is vállalta a miniszterséget, és másnap,
amikor már hírek jöttek a szovjet csapatok várható támadásáról,
határozottan úgy érezte, hogy igenis neki kell miniszternek
lennie. Később így emlékezett erre a történelmi pillanatra“És
akkor rögtön csináltam egy rövid tervezetet, amelynek a lényege
az volt, hogy az első minisztertanács mit mondjon a nyugatiaknak.” Üzenje meg nekik, hogy “valamiféle nyomást fejtsenek ki, nem
kell félni, nem lesz belőle háború, a szovjet ki fog egyezni”,
ha ezt presztízsveszteség nélkül teheti.
Bibó
azonban csak szombat délelőtt, november 3-án tudta
meg a Magyar Tudományos Akadémián – ahol maga is részt vett a
vezetés újjáalakításában –, hogy valóban tagja lett a Nagy
Imre - kormánynak, de az első ülést csak másnap, november
4-én 10
órára hívták össze. “Ezen én
rendkívül elcsodálkoztam, mert azt éreztem, hogy ilyen rendkívüli
helyzetben a minisztertanácsnak azonnal kell összeülnie, és
valamit kell csinálnia... Úgyhogy a zsebemben maradt az
előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni.” - emlékezett
vissza később.
A
következő részeket Kovács Gábor tanulmányából közlöm.
A
november 3-i – utolsó – nap Bibó számára is Mindszenty József
rádiószózatának meghallgatásával zárult. Bár
megvédi a bíborost az olyan utólagos vádaktól, hogy például az
egyházi birtokok visszaállítását követelte volna, de korántsem
volt elragadtatva a beszéd hangnemétől, és arra a meggyőződésre
jutott: “rövid időn belül olyan kötélhúzás kezdődik
Mindszentyvel, amelyben énnekem világos szerepem kell, hogy
legyen”. Megerősödött az a véleménye is, hogy két évnél
korábban nem szabad általános választásokat tartani.
November
4-én hajnalban Bibó tankok dübörgésére ébredt: “az előző
napi értesülések alapján gyakorlatilag tudtam, hogy ez mit
jelent”. Később telefonhívást kapott Nagy Imre, majd Tildy
Zoltán titkárságáról, azzal a kéréssel, hogy az érte küldendő
autóval menjen be a Parlamentbe. Miután családját apósánál
biztonságba helyezte, bement a kocsival. Egy félemeleti helyiségbe
vezették, ahol öt ember tartózkodott: Tildy Zoltán a feleségével,
B. Szabó István kisgazdapárti államminiszter, valamint külön
ülve egy sarokban Mindszenty bíboros és titkára. Tildyéktől azt
az információt kapta, hogy Nagy Imre a szovjet követségre
ment, s nem tért vissza. Ez a téves értesülés termékeny
tévedésnek bizonyult, mert ebből eredt mindaz, amit Bibó aznap és
a következő három napon cselekedett. Meg volt győződve ugyanis,
hogy Nagy Imrét és kísérőit lefogták, s látva Tildyék
tehetetlenségét, arra a következtetésre jutott, hogy mint a
kormány egyedüli cselekvőképes tagjára rá hárul a feladat,
hogy megpróbáljon tenni valamit.
Anélkül,
hogy Tildyéket beavatta volna, Bibó István a Parlamentből
átsétált a párpercnyi távolságra lévő amerikai követségre. “Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem – emlékszik
vissza –, mert egy majdnemhogy rongyos télikabát volt rajtam,
talán egyik gombja hiányzott is. Ott, úgy látszik, ébren volt az
egész társaság, mind az előtérben ácsorogtak, közöttük
valaki, akit a követnek néztem. Közöltem velük, hogy szeretnék a kormány nevében az
amerikai kormányhoz egy átiratot intézni, amit a követ nagy
megkönnyebbüléssel fogadott, mert nyilván azt hitte, hogy
menedékjogot akarok kérni; nem tudta, hogy egy óra múlva majd kap
valakit, akitől nehezebben szabadul, mint tőlem.” Bibó ezután
kivette a zsebéből a kormányülésre készített előterjesztését,
amely arról szólt, hogy fel kell szólítani a Nyugatot, fejtsen ki
erőteljes, de nem katonai, hanem politikai nyomást Magyarország
érdekében. Ceruzával még kiegészítette, hogy Amerikának szóló
üzenet legyen belőle, amely a magyar szabadságharchoz való
viszonyt összefüggésbe hozza a szuezi válság kezelésével. Ezt
az üzenetet sokáig összekeverte az irodalom Bibó későbbi
nyilatkozataival, és úgy emlegette, mint ami teljesen
visszhangtalan maradt. Pedig nem így történt. A szöveget a
követségen lefordították és legépelték, majd továbbították
Washingtonba, s ezt közölték is Bibóval. Pár éve már azt is
tudjuk, hogy az üzenet célba ért. Az Eisenhower Library anyagában
kutató Békés Csaba találta meg, s közölte a Magyar Hírlap
1993. október 22-i számában az amerikai elnök 1956. november
5-én kelt levelét, amelyet egy izraeli barátjához intézett.
Vonatkozó része így szólt:
“Érdekes
táviratot kaptam egy magát Bibónak nevező embertől (a man who
calls himself 'Bibó'), aki azt állítja, hogy vezető szerepet
játszott a magyar felkelésben. Úgy látja, hogy már-már győztek,
és a jövő biztatónak tűnt, amikor kirobbant a közel-keleti
konfliktus. Szerinte ez bátorította fel az oroszokat a bevonulásra
és a felkelés leverésére. Azért idézem ezt, hogy bemutassam: az
ilyen erőszakos akciók és incidensek hatása soha nem korlátozódik
a helyszínéül szolgáló területre. Nem kétséges, hogy a
magyarok egy része, joggal vagy jogtalanul, de élete végéig azt
fogja gondolni, hogy ők a közel-keleti kaland miatt vesztették el
szabadságukat.” Eisenhower tehát pontosan megértette a
“Bibó nevezetű ember” üzenetét, de az elnök és az amerikai
kormányzat, mint tudjuk, nem fogadta meg a tanácsot.
Amikor Bibó
ezután visszatért a Parlamentbe, a kapuban találkozott
Mindszentyvel és titkárával, akik a bíboros autóját várták,
hogy visszatérjenek a budai prímási palotába. Kérdésükre Bibó
elmondta, hogy hol járt, s utólag felötlött benne, hogy ezzel
talán akaratlanul ő adta az ötletet Mindszentynek, hogy a közeli
amerikai követségen keressen biztosabb, átmeneti menedéket –
amely azután tizenöt évre szólt.
Továbbra is
abban a hitben, hogy Nagy Imre “akadályozva van”, Tildy Zoltán
pedig valamiféle paktumot kötött a térre érkezett szovjet
csapatokkal, Bibó úgy gondolta, neki kell helytállnia a kormány
helyett. Berendezkedett tehát a minisztertanács egyik
irodájában, s még önkéntes sajtófőnöke is akadt, aki “Bibó
miniszter nevében” sajtókonferenciát próbált összehívni. Ez
adta Bibónak az indítékot a Magyarok! kezdetű nevezetes
nyilatkozat megírására. Egyetlen oldalon mesterien foglalta
benne össze a forradalom valódi céljait, a szovjet támadással
kialakult helyzetet és az erre adandó hazai és külföldi választ.
Egyszerre realista és emelkedett hangvétele ezt a kiáltványt a
magyar forradalom egyik legszebb és legjelentősebb dokumentumává
avatja. Mivel a “sajtókonferenciára” – természetesen –
senki nem érkezett, Bibó eljuttatta a szöveget előbb az amerikai,
majd az angol és a francia követségre. Készített ezután egy
harmadik írásművet is, egy kompromisszumos kibontakozási
tervezetet, “Expozé a magyarországi helyzetről” címmel,
amely néhány nappal később sokszorosított formában felkerült a
falakra, de eljutott a nagyhatalmak budapesti követségeire és
kormányaihoz is. Nem érdektelen, hogy ezt a tervezetet Bibó
elküldte Jurij Andropov budapesti szovjet követnek is, aki
kötelességszerűen továbbította Moszkvába. A szovjet vezetéssel
ellentétben magáévá tette a kibontakozási javaslatot a november
közepén megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanács.
Bibó István
ekkor már nem tartózkodott a Parlamentben. Mielőtt még Kádárék
Szolnokról megérkeztek volna a szovjet tankokon, nevükben Feri
Sándor jogász november 6-án felszólította Bibót az épület
elhagyására. Egy éjszakát pesti ismerősöknél töltött,
útba ejtve a brit követséget, s csak másnap reggel jutott át az
erősen őrzött hidak miatt Budára. De tett közben egy látogatást
régi ismerősénél, a budapesti Francia Intézet igazgatójánál, Guy Turbet Delofnál is, aki magyar nyelven is kiadott 1956-os
naplójában megörökítette a jelenetet: “November 7-én 9 órakor
Bibó István, a november 3-i Nagy-kormány államminisztere csönget
az ajtómon borotválatlanul, szakadt kabátban, ám a bátorság és
hidegvér gyönyörű egyszerűségével. Átadja nekem proklamációja
és kísérőlevele magyar szövegét, amelyet szemem láttára ír
alá, és arra kér, hogy ezek fordítását juttassam el
követségemre és Nagy-Britannia követségére.”
Hazatérése
után Bibó folytatta a kibontakozási terv részletes
kidolgozását. Miután tudomást szerzett róla, hogy Nagy Imre
a jugoszláv követségen tartózkodik, hosszabb levélben beszámolt
neki mindarról, amit november 4-én és a következő napokban tett,
s kifejtette véleményét a törvényes kormány álláspontjáról
és további magatartásáról. “A kormány nem lemondottnak, hanem
csak erőszakkal eltávolítottnak tekinti magát” –
hangsúlyozta, és ebből a pozícióból indítványozott
tárgyalásokat a megszállókkal. A levél valószínűleg soha nem
jutott el Nagy Imréhez, amit Bibó akkor nem tudhatott. Fő
erőfeszítése a következő hetekben mindenesetre arra irányult,
hogy Nagy Imre távollétében is fenntartsa a nemzetközi
kapcsolatokat, érintkezést és tájékoztatást. Amint célját
később a vizsgálati fogságban nyíltan megfogalmazta: “Én a
három nyugati állam és a Szovjetunió közötti indiai
közvetítéssel szerettem volna egy olyan nagyhatalmi
kompromisszumot elérni, mely Magyarországon az expozéban
körvonalazott állami és társadalmi berendezkedést biztosítja.”
A nemzetközi
kapcsolattartásban és -építésben Bibónak kiváló segítőtársa
akadt az akkor megismert fiatal és mozgékony Göncz Árpád személyében. Többnyire ő közvetített vagy készített
elő tárgyalásokat az indiai és brit diplomatákkal. Bibó
maga is találkozott K. P. S. Menonnal, India moszkvai
követével, aki 1956 decemberében Budapesten tartózkodott, s
akivel egy eredetileg parasztpárti, de többpártivá szélesíthető
memorandum nemzetközi támogatásáról beszéltek. Göncz ezt a
kapcsolatot rendszeressé tette Rahman indiai diplomata útján,
s ő érintkezett a brit Cope-pal is, aki többek között
arról kérte ki Bibó véleményét, helyes volna-e, ha a nyugati
hatalmak megszakítanák a diplomáciai kapcsolatot a
Kádár-kormánnyal. Bibó válasza nemleges volt, mint ahogy egy
esetleges kompromisszum érdekében tanácsaival a strasbourgi Magyar
Forradalmi Tanács radikalizmusát is mérsékelni igyekezett.
Mindez a
lelkiismerettől hajtott, felelős tevékenység természetesen vád,
méghozzá életveszélyes vád tárgyává lett Bibó István 1957.
májusi letartóztatása (pontosabban május 23-i letartóztatása - Tarski)), ötnegyed éves vizsgálati fogsága és
1958 augusztusában lezajlott pere során. Bibó itt is mindvégig
ugyanazzal a méltósággal és “civil kurázsival” vállalta
1956-os tevékenységét, amilyennel annak idején végezte.
Kihallgatásain szabatos előadásokat tartott, amelyekben inkább a
jövőnek, mint kihallgatóinak szóló elemzést és értékelést
adott a magyar forradalomról. Egyik első kihallgatásán a
vizsgálótiszt megkérdezte tőle, mit értett 1956. november 4-én
a Nagy Imre-kormány politikai célkitűzésen, melyekkel
azonosította magát. Bibó válasza: “Nagy Imre politikai
koncepcióját röviden a szocialista vívmányok fenntartása,
továbbfejlesztése, de egyben a demokratikus szabadságjogok
biztosítása jegyében fogalmazta meg. Ezzel teljes mértékben
azonosítottam magam.” A továbbiakban részletesen kifejtette,
hogy azonosította magát a szabad választásokon alapuló
többpártrendszer programjával, a szovjet kivonulás és a
blokkokon kívül maradás követelésével, Nagy Imre
parasztpolitikájával, a nagyipar és a bankok államosításának
fenntartásával, a gazdasági és politikai restauráció
megakadályozásával is.(kiemelések tőlem – Tarski.)
Debrecen,
2011. augusztus 10.
Bibó István
élete és munkássága 16.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó István 1945 és 1948 évek között
főleg aktuálpolitika kérdésekkel foglalkozott, amit az előző
részekben elemzett művek során jól érzékelhettünk. A többi
nyomtatásban megjelent írásai, amelyeket itt most már nem
elemzek, tulajdonképpen ugyanezen problémákkal foglalkozik: hol
rövidebb, hol hosszabb formában, de hasonló gondolatokat fejt ki,
mint A magyar demokrácia válsága című nagy
feltűnést keltett tanulmányában. Ez alól kivételnek tekinthető
a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után ( Válasz,
VIII. évf. 10–11. sz. 1948. október-november, 778–877. l.) című
műve, amelyiket azonban inkább figyelemfelkeltésre szánt, és
amelyik nem illeszthető bele Bibó István eszmei fejlődésének
általam vizsgált sorába.
Ezeknek a tanulmányoknak több sajátossága
van. Az első mindenképpen az, hogy örül annak a
változásnak, ami 1945 április 4-én végbement, tehát a
felszabadulásnak, amit bár a megszálló orosz néphadsereg hajtott
végre, de megszabadította hazánkat a német fasizmustól, és a
Horthy-féle úri rendszertől. A második sajátossága az, hogy egy
gyökeresen új társadalom kialakulásának a perspektíváját
vázolja fel. Ez pedig egy nyugatias modern
polgári demokrácia lenne, amivel beleilleszkedhetnénk a
nyugat-európai társadalmi rendszerek közösségébe. Ezzel
Magyarország ismét a nyugati civilizációhoz köthetné
a történelmi szekerét. A harmadik sajátosság az, hogy bár érzi
a kommunista diktatúra veszélyét, pontosabban bizonyos félelmekről beszél, de nem ismeri fel világosan a bolsevizmus belső
természetét, és ezért téves következtetésekre jut. Ez
utóbbiakról már korábban is szóltam, de az alábbiakban ismét
bizonyságát láthatjuk annak, hogy Bibó végeredményben pozitívan
értékeli a kommunista párt tevékenységét, és a szocialista
utat jónak tartja.
Ezt támasztja alá A magyar
társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című
tanulmánya is. Ezt a művét azért elemzem, mert a
társadalomfejlődést, mint egy általános, az egész
emberiség történelmét jellemző folyamatot itt elemzi olyan
átfogó módszerességgel, amint azt később, Az európai
társadalomfejlődés értelme című művében is tette, és
amit én a legjelentősebb szellemi teljesítményének tartok.
Fontos tudni, hogy ezt a művét a Válasz, VII, évf. 6. számában (1947. június, 493–504. l.) jelentette meg. Ez az időpont túlesett Kovács
Béla letartóztatásának időpontján, azaz 1947. február
25.-én, a nagy kijózanodás dátumán, amikor már minden, a
demokrácia iránt elkötelezett ember számára világossá
válthatott az, hogy itt Magyarországon kommunista diktatúra fog
kiépülni. S ebben a kommunista párt nem ismer pardont, és
eszközeiben sem fog válogatni. Később látni lehetett azt, hogyan
egyesítették az MKP-t és az SZDP-t, miként hamisították meg a
választásokat, hogyan államosítottak, és milyen körülmények
között született meg az 1949-es alkotmány. S korábban Bibó még
hitt a demokratikus átmenet lehetőségében, hitt egy népfrontos
kormányzásban, hitt abban, hogy végre Magyarország felzárkózhat
nyugat Európa demokratikus rendszeréhez. Hatalmas lelki
összeomlása lehetett akkor, amikor végre belátta azt, hogy ez
átmenetileg nem lehetséges.
A jelzett tanulmányában Bibó érzékelteti
azt, hogy az 1945-ös változást különböző embercsoportok
különbözőképpen értékelnek. Mindezekben nem az a tragikus,
hogy a világpolitika állását hogyan ítélik meg. 1941-ben
vagy 1944-ben sem az volt a tragikus, hogy a magyar közélet vezetői
a németek győzelmi esélyeit rosszul ítélték meg, hanem az, hogy
a magyarság történeti érdekeiről, a magyar fejlődés
zsákutcáiról, belső szükségleteiről és kitörési
lehetőségeiről nem voltak jól működő ösztöneik. Ma
hasonló a helyzet: ha a magyar közélet ösztönei egészségesen
működnének, akkor a baloldali radikalizmussal legélesebben
szemben álló erők sem akarnák visszacsinálni 1945-öt, tekintet
nélkül arra, hogy lesz-e harmadik világháború vagy nem, és
ilyen érdekszféra leszünk, vagy amolyan.
Bibóval szemben viszont azt állíthatjuk,
éppen az a döntő, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódunk-e.
S ezt az álláspontomat éppen ő maga bizonyítja azzal, hogy
kimutatja: a nyugati civilizáció fejlődése sokkal korábban
kezdődött, mint a keleti, illetve a nyugati országok
demokratizálódási folyamata hamarabb kezdődött el, mint Elbától
keletre.
Bibó István két magyar történész
kutatásaira támaszkodván leírja azt, hogy a hűbériség kialakulása sem olyan volt nyugaton, mint keleten. …. a
hűbériség klasszikus berendezésében a társadalom minden
tagjának életét személyes, emberi közvetlenséggel kialakított
kapcsolatok szabták meg, nem pedig központosított uralmak vagy
uniformizált jogintézmények. Ez a rendszer az egymást
egyensúlyban tartó társadalomszervezeti viszonyoknak a végtelen
sokaságán épült, melyek mindinkább feloldották, személyivé és
közvetlenné tették a teljes és egyoldalú kiszolgáltatottságnak
az ókori, bizánci és közel-keleti társadalmakra oly jellemző
viszonylatait. (…...) Az alávetettségnek, szolidaritásnak,
érdekvédelemnek a legkülönbözőbb kapcsolatai támadtak így,
melyek szívósan ellenállottak azoknak a brutálisan célszerű
módszereknek, melyeket a hatalom koncentrációjára és az emberek
kiszolgáltatottságára épülő társadalmi és politikai erők
szoktak alkalmazni. Ebből következett az is, hogy a szorosan vett
nyugat-európai területen az a fajta jobbágyság, amit mi annak
ismerünk, nagyobbrészt már régebben megszűnt, és előbb
különféle szolgáltatásokkal tartozó, de földjéről ki nem
mozdítható paraszttá, későbben pedig szabad és szakszerű
földművelővé alakult át.
Ezt a társadalmi rétegződést csak tovább
erősítette az írásbeliség térhódítása,
amelynek segítségével a kölcsönös szolgáltatások rendszerét
racionalizálni lehetett, és így kialakult egy értelmiségi réteg. Mindezek mellett a király a nagy
földbirtokosok elleni hatalmi harcban támaszkodott a kialakuló
polgárságra, a földművelőkre, és az értelmiségre. Így
alakult ki a modern állam, amelyik elsősorban a nagy hűbérurak
elvett hatalmait összegezte központi hatalommá.
Ezt a rendszert robbantotta szét a francia
forradalom, amikor ez a sokféle, kisszerű, de
biztosított szabadságokkal élő s erre ránevelt társadalom
nekikezdett ezeknek a kisszerű korlátoknak a lebontásához és
egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá való
összegezéséhez. Ebben a perspektívában a modern
szocializmus nem jelent mást, mint ennek a folyamatnak a további
korrigálását és teljessé tételét: azoknak a
társadalmi rétegeknek, elsősorban bérmunkásoknak a
szabadságigényét, akik a középkori szűk, de biztosított
keretek lebontásával nem az egyetemes szabadság javaihoz jutottak,
hanem a modern kapitalizmusnak egyoldalú kiszolgáltatottságot
jelentő s éppen ezért elviselhetetlen feltételei közé.(kiemelés
tőlem – Tarski) A „modern szocializmus”-ra vonatkozó
tétele mindenképpen hibás, erre már korábban is rámutattam.
Az előbbiekkel ellentétben a kelet-európai
társadalomfejlődés az Elba vonalától keletre egyre
jobban hátrányba került. Ez akkor indult, amikor a szlávokat
leigázó német rablólovagok merőben gyarmati jellegű, egyoldalú
kiszolgáltatottságot megvalósító, kasztszerűen elválasztott
úri rendre és uniformizáltan kiszolgáltatott jobbágyságra épült
uralma kezdődött. (…...) A középkor végétől s az
újkor elejétől kezdve egész Kelet-Európában kialakult az a
világ, mely a kasztszerűen zárt földesúri nemességből, ridegen
uniformizált, a földesúri önkénynek egyoldalúan kiszolgáltatott
kelet-európai jobbágyságból, ezzel párhuzamosan szűk körré
szorított, politikai öntudatra nem ébredő polgárságból és a
hatalommal szemben merőben szolgáló beállítású értelmiségből
áll. Míg tehát a nyugati fejlődést a társadalmi
erőviszonyok szüntelen mozgása, előrehaladása, a kelet-európai
társadalmakat a társadalmi erőviszonyok mozdulatlan megmerevedése
jellemezte. (kiemelés tőlem – Tarski) S éppen ez volt
az, ami a nyugat-európai országokat a társadalomfejlődés terén
lépéselőnyhöz juttatta. S éppen ezért nem volt mindegy 1945-ben
sem az, hogy melyik érdekeltségi körhöz tartozzon Magyarország.
Ezt ismerte fel végre 1989-ben a cseppet sem buta akkori politikusi
garnitúra, és eszeveszetten igyekezett - az Európai Unió felé.
Csakhogy addig 40 év telt el!
Abban az időben Bibó szerint: Magyarország
volt az, amelynél a legtöbb lehetőség volt együtt egy
szerencsésebb fejlődés irányában. A magyar történelemnek a
kereszténység felvétele után eltelt ötszáz esztendeje azt
mutatta, hogy Magyarország társadalmi és politikai fejlődése
belekapcsolódik és benn marad a szabadság kibontakozásának abban
a folyamatában, mely a nyugati fejlődést jellemezte. A 12.
századtól kezdve Magyarországon is elkezdődött az írásbeliség
térhódítása, aminek következtében jó lehetőség nyílott a
nyugat-európai civilizációhoz való felzárkózáshoz.
A 14. századtól megerősödik a városi
polgárság, és a 15. századtól kezdve országos
tényezővé válik. Ezen korok nagy királyai pedig
szövetkeztek a polgársággal a nagy hűbéresi és földesúri
uralom megtörésére. Ezzel egy időben kezdenek kialakulni a
paraszti mezővárosok, ahová tódulhatnak azok az
emberek, akik földművesek, de városi szabadságokkal
rendelkezhetnek.
Ez a társadalomfejlődés a 15. században
válságba kerül, mert a főnemesség óriási erőfeszítést tesz
a központi hatalom megszerzése érdekében. Ez váltotta ki a Budai
Nagy Antal-féle felkelést. A szabad fejlődés lehetőségei
még Mátyás király uralkodásakor még megvoltak, de
halálával beszűkültek. Bibó szerint: A katasztrófa Mátyás
halálával s a nagybirtokos főnemesség végleges nyeregbe
kerülésével kezdődik, a Dózsa-forradalommal fokozódik, és a
mohácsi vésszel s az ebből kinőtt Habsburg-királysággal
pecsételődik meg. Ezeket a korokat elemezve, Bibó arra a
következtetésre jutott, hogy a magyar társadalmi rétegek
egymás közötti erőviszonyai 1514 óta mozdulatlanul állottak, vagy ha mozdultak, visszafelé, a szabadság
összezsugorodása, a nyomorúság elmélyülése irányában
mozdultak.(kiemelés tőlem - Tarski)
Bibó a további történelmi elemzés után az
1945. évi fordulat lényegét abban látja, hogy az többet jelent,
mint bármi más politikai fordulat, mely a közelmúltban
megrázkódtatta vagy akár a közeljövőben megrázkódtathatja a
magyar társadalmat. Bár nagy tehertétel az, hogy az orosz
csapatok szabadították fel Magyarországot, mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná
merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg
először, éspedig a nagyobb szabadság irányában. Ez az a
pillanat, amelytől kezdve újból megnyílt a lehetőség, hogy
Magyarország bekapcsolódjék abba a nagy folyamatba, amit a
nyugati, társadalmi fejlődésnek neveztünk. Hogy ezt a lehetőséget
egy tőlünk keletre lévő hatalomnak, a szovjethatalomnak a katonai
erőfeszítése és megjelenése hozta meg nekünk, abban nincs semmi
csodálatos, ha meggondoljuk, hogy az egész szovjet
forradalom nem más, mint az összes közbülső kelet-európai népek
idevágó erőfeszítéseit sikeresen túlhaladó nagy történelmi
vállalkozás az orosz népnek a keleti társadalmi fejlődés
zsákutcájából való kihozására. (kiemelés tőlem – Tarski). Az általam kiemelt rész nyilvánvaló tévedése Bibó
Istvánnak.
Befejezésül Bibó ezt állítja: Az 1945.
évi fordulat eredményei nemcsak azt érdemlik meg, hogy
felszabadulásként ünnepeljük őket, hanem megkövetelik azt is,
hogy meg is védjük és tovább is építsük őket. Semmi sem
könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott
társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és
biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és
biztonsága, nem a szabadságé. Megtalálni a szabadság
rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem
alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és
követelő, ez a demokrácia továbbépítésének az igazi munkája.
(kiemelés tőlem – Tarski).
Ezek valóban gyönyörű szavak, érdemes szó
szerint idézni, és bevésni a fejünkbe. Ennek csak annyi a
szépséghibája, hogy a szabadság rendjét, jogait, biztonságát,
nem a bolsevik diktatúra hozta meg, hanem csak a modern polgári
demokrácia kiépítése, ami viszont, ismétlem, a nyugat-európai
civilizáció felé történő fordulás révén oldható meg.
Debrecen,
2011. augusztus 8.
Bibó István élete és munkássága 15.
Feleségemnek
ajánlom.
Korábban
már említést tettem arról, hogy az 1940-45 évekre Bibó István
eszmeileg kiforrottnak tekinthető, hiszen világos elképzelése
volt a jövőt illetően: egyedül és kizárólag a demokratikus
útban látta a fejlődés irányát. Viszonylag fiatalon, alig 36
évesen lett az Akadémia tagja, és a székfoglalójában (1947.
január 13.) elmondott elméleti tételek már körvonalazták azt a konkrét irányt
is, amelyben a kibontakozás lehetőségét látta. Ehhez képest
előrelépésnek már csak az 1970-es években írott Az
európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában vázolt pontosabb társadalomképet
tekinthetjük.
Az előadásának címe: Az államhatalmak
elválasztása egykor és most jelzi azt, hogy itt már nem
politikai esszéről van szó, hanem politikai filozófiáról. A mű tartalma azonban nem változik a korábbiakhoz képest,
hiszen itt is a demokráciáról van szó, pontosabban
a demokrácia egyik alapelvét tárgyalja történetiségében.
Bibó legelőször rögzíti azt, hogy a
vizsgált problémában két elem keveredik egymással: az egyik
az államélet jelenségeinek leírására, kategorizálására,
tipizálására, rendszerezésére és megértésére irányuló
törekvés, a másik az államélet jó irányba való terelésére,
a moralisták szavával élve erkölcsös, az utilitaristák szavával
célszerű, az evolucionisták szavával haladó, egyszóval helyes
berendezésére irányuló törekvés. Az államhatalmak főbb
funkcióinak tipizálása Arisztotelészig, míg az államhatalmak elválasztásának politikai
és erkölcsi követelménye Montesquieu-ig megy
vissza.
Arisztotelész szerint három
államszervezeti tényező van: a törvényhozás, a
végrehajtás és a bíráskodás. Ennek megfelelően
háromféle államformát, illetve azok három elfajulását, azaz
összesen hat államformát vázolt fel.
Az ókori, illetve a középkori és az újkori
államelméletek közötti különbség az állambölcselő
morális hozzáállásában van, abban, hogy a középkori keresztény
és az újkori felvilágosult államelmélet tanító, javító
célzata mögött valahogyan más, az ókori államelmélettől
eltérő az erőviszony az állambölcselő és
a tényleges hatalmat gyakorló államvezetés között. Itt
találkozhatunk elsőként Bibónak azon tételével, amelyik a
morális tényezőkre helyezi a hangsúlyt. Ez a
moralizálás majd legjobban a fentebb említett, az
1970-es években írott művében csúcsosodik ki, egyben új
elemekkel is bővül.
Az ókori államelmétekhez képest döntő
változást a nyugati keresztény államelmélet kezdetével. Szent Ágoston: De Civitate Dei, (Az Isten városáról, Az Isten államáról) című műve hozza
meg. Ennek első tétele minden hatalom, minden uralom a
bűnbeesésnek, a bűnnek következménye, s csakis annyiban menthető
és igazolható, ha célja a bűnbeesés következményeinek a
csökkentése. Mai szekularizált szóval ezt a tételt úgy
fejezhetnénk ki: a hatalom demoralizál, a
hatalom igazolásra szorul, a hatalomgyakorlás csak
valamilyen morális célja révén kaphat igazolást, nyerhet
felmentést. (kiemelés tőlem – Tarski)
Bibó kifejti, hogy szó sincs arról, hogy az
állami fejlődés annak köszönhető, hogy az eszme közvetlenül
kiváltja a hatását. A dolog úgy fest, hogy nyugat Európában ért
meg a társadalmi helyzet olyan mértékben, hogy ez az elmélet
kiválthatta a megfelelő fejlesztő hatást: a nyugati
kereszténység területén voltak meg azok a feltételek, melyek az
ő államelméletét az európai államfejlődés konkrét
hatóerejévé voltak képesek tenni. Ennek oka az volt, hogy a
Római Birodalomban az értelmiség csak kevéssé tudott bekerülni
az állami szervezetekbe. Csak a nyugati birodalom bukása utáni
anarchiában válik az értelmiség, az elmélet szerepe egyetemessé
és öntörvényűvé.
Mi ennek az oka? Az, hogy a Római Birodalom
romjain olyan barbár fejedelmek kerekedtek felül, akik primitív
államvezetési technikájukkal nem tudtak megbirkózni a magas
képzettséget igénylő állami funkciókkal. Ebben a helyzetben
elemi szükségletet elégített ki az az emberfajta, mely egyrészt
a Római Birodalom tényleges társadalmi hatalmainak az összeomlása
után egyedül őrizte annak történeti tekintélyét, másrészt
pontosan annak volt a birtokában, amit az új barbár királyságok
a legkeservesebben nélkülöztek, az értelmiségi kultúrának. Ez az értelmiség sajátította el Szent Ágoston elméletét, és
ettől az időtől kezdve számíthatjuk a modern államelmélet
megújhodását. ….egy olyan fejlődés nyílik meg ezen az
úton, mely egyedül vezet ki a hatalom durvaságának a szűk
határai közül. (….) felfedeztek....reális
társadalmi tények síkján valamit, ami immár minden teológiától
függetlenül is közös kincse az európai emberiség politikai
tudatának: a hatalomgyakorlás demoralizáló voltának, erkölcsi
igazolásra szorultságának, csak erkölcsi célkitűzések általi
igazolhatásának a szükségességét.
Bibó szerint ezzel kezdődik a
hatalomgyakorlás átalakulása oly mértékben, hogy egyre több
morális elemet visznek bele. Mindenek előtt a
monarchikus rendbe, a keresztény fejedelem, a keresztény lovag
magatartási mintáit mind több morális elemmel töltik meg, ehhez
kapcsolódik a katolikus egyház átalakulása, röviden: kialakul a
hűbériség rendje, amelyik a társadalom
anarchiáját konkrét, egybefonódó, humanizált kölcsönös
szolgáltatási rendszerekre bontja. Bibónál szintén itt
jelenik az az elméleti motívum, amely szerint a társadalomban a
kölcsönös szolgáltatások rendszerének kell
érvényesülni. Ezzel kapcsolatos bővebb kifejtéssel a későbbi
munkáiban is sokat fogunk találkozni.
Aquinói Szent Tamás államelmélete az előbbi fejlődés betetőződését jelzi.
Eszerint a földi törvény az isteni törvény konkretizálása,
konkrétabb, alsóbb fokon való megvalósulása.. Ezzel
enyhül az ágostoni gondolat éle, de egyben szorosabbra
fonódik a hatalomgyakorlásnak erkölcsi ítélet alá való
vettetése is: a hatalmi helyzet tényleges állapotból szereppé,
funkcióvá válik. (kiemelés tőlem – Tarski). Ez a tan
magában foglalja azt is, hogy a világi hatalmak hierarchikusan
egymás alá vannak rendelve, és lehetőségük van erkölcsi
ítéletet mondani az alájuk rendelt hatalmak fölött. A hierarchia
legfelső posztjára viszont az egyház tört, ami viszont oda
vezethetett volna, hogy ő kerül a legfelsőbb hatalmi helyzetbe.
Ebben a harcban azonban csak a reformáció hozott változást azzal, hogy az egyház tekintélyét csökkentette.
Ezzel viszont az individualizmusnak és kritikának
olyan folyamatát indította meg, amelynek hatása a
teológia és egyházszervezet határain túl is, az állam
tekintélyével szemben is hamarosan érvényesülni kezdett. Az a
konkrét helyzet, melynek közegén keresztül ez megtörténhetett,
a 16. századi angol és francia vallásharc volt, melynek során
mindkét országban katolikus- és protestáns trónigénylők
kerültek egymással szembe. Ennek során a zsarnok felelősségre
vonásának tana egyre inkább kézzelfogható hatóerővé válik,
és kezd kialakulni az a meggyőződés, hogy a királyokat is
felelősségre lehet vonni. Ez csúcsosodik ki az angol puritán
forradalomban, amikor a puritánok győzelme után a királyt
kivégzik Ezt a változást tükrözi Hobbes elmélete,
aki szerint a legfelsőbb hatalom.... felett nem lehet semmiféle,
a hatalomgyakorlás igazságosságát megítélni tudó magasabb
fórum, mert amelyik ezt megteheti, az ezáltal maga válnék
szuverén, legfőbb hatalommá.
A reformáció tehát a tekintéllyel való
szembeszállást hirdette, amivel megszületett a modern
államhatalmak szétválasztásának elmélete. Ez már messze
túlmutatott Arisztotelész kategorizálási sémáján, mert egy
politikai-etikai gondolat van benne: az, hogy a hatalomgyakorlást a
szuverenitásnak, a hatalomkoncentrációnak a megbontásával,
belső, szervi tagozásával kell arra kényszeríteni, hogy a maga
helyessége feletti ítélkezésnek tényleg alávesse magát, és
egy bizonyos egyensúlyi állapotot hozzon létre.
Locke volt az, aki ezt a
változást a legjobban kifejtette. Szerinte az embereknek nem más
emberek uralma, hanem a törvények uralma alatt kell
állnia. ... aki a törvények végrehajtására hivatott, azokat
meg nem változtathatja, mert ha megváltoztathatná, úgy ebből az
ember uralma, önkény és zsarnokság származik. Locke mindebből
még nem vonja le a hatalmak elválasztásának a következményét,
hanem csak a hatalmasnak a törvénnyel szemben való kötöttségét. Locke három hatalmi ágat különböztet meg: a törvényhozó, a
belső végrehajtó, és az állam külső ügyeivel kapcsolatos
végrehajtó hatalmat, amit ő federális hatalomnak nevezett el.
Bibó szerint itt kerül logikai ellentétbe az
általános törvényhozói, és a különös végrehajtói hatalom,
amitől mind a mai napig nem szabadultunk meg. Locke-nak azt a
problémát kellett megoldani az angol monarchia keretein belül,
amelyik a királyt arra kötelezte, hogy ossza meg a hatalmát a
parlamenttel. Ezért mondta ki csak azt Locke, hogy nem jó az, ha
egy kézben van az általános törvényhozói és a különös
végrehajtói hatalom, mert az önkényhez vezet. Ebből viszont csak
az az igaz, hogy a hatalomkoncentráció önkényhez vezet. …. ha
azonban például olyan szerv alkot általános szabályt, és végez
egyben konkrét végrehajtást, mely akár összetételénél, akár
szakjellegénél, akár valamiféle közösségi ellenőrzöttségénél
fogva egyébként a hatalomkoncentrációnak nem szerve, akkor
magából abból a tényből, hogy általános szabályalkotást és
konkrét végrehajtást egyszerre végez, önkény nem származik.
Montesqiueu azonban Locke nyomán
állította fel azt az elméletet, amelyet ma is elfogadunk a
hatalmak szétválasztásának modern elveként. Két újítása
volt. Az egyik: az államhatalmakat ténylegesen el
kell választani egymástól. A másik: a locke-i
federális hatalom helyett az arisztotelészi birói hatalmat
helyettesíti be. Különösen fontos, hogy a bírói a hatalom külön
legyen választva a hatalomkoncentráció bármilyen hatásától.
Ezt Montesquieu az angol monarchia példáján keresztül
érzékeltette. Ott ugyanis két lényeges funkció, a
testületi-ellenőrző-törvényhozó funkció és a bírói funkció
ki van vonva a hatalomkoncentráció legerősebb apparátusa: a
király és kormánya hatásköréből. Az angol szabadság tehát
nem azért funkcionál, mert a hatalmak egymástól el vannak
választva, hanem azért, mert több hatalom áll egymással szemben.
A következő döntő esemény az amerikai
alkotmány volt az államhatalmak elválasztása elvének
fejlődésében. Itt egy sajátos hatalom megosztás alakult ki,
aminek történelmi okai voltak. Az új államok élén ugyanis egy
az angol király által kijelölt kormányzó állott, aki sokkal
függetlenebb volt, mint az anyaországbéli hatalom. Ebből a
szerkezetből hiányzott maga az államfő intézménye, valamint a a
törvényhozó testületnek a végrehajtó hatalom számonkérésére
irányuló joga. Ebben a helyzetben a szabadság biztosítéka
csak az lehetett, hogy minél több hatáskört biztosítani a
törvényhozó testületnek és a bíróságoknak, s ezeket
féltékenyen őrizni, külön tartani a távoli angol koronát
képviselő kormányzótól. A függetlenségi harc sikere után
pedig nem kellett mást csinálni, mint a megszervezett elnöki
funkciót időlegessé tegyék. Így előttünk van az
amerikai prezidenciális demokratikus alkotmány, melyben az államfői
és miniszterelnöki funkciók egy kézben egyesülnek, s a
törvényhozó testület nem buktathat kormányt. Ebbe a
rendszerbe természetesen illeszkedik be a bírói hatalom, amelyik
egyfajta egyensúlyt teremt a törvényhozói és végrehajtói
hatalommal szemben, és nem engedi, hogy azok törvénysértéseket
kövessenek el. Bibó kiemeli, hogy az amerikai alkotmánynak
kiemelkedő jelentősége volt az európai politika fejlődésére,
hiszen ez volt az első elvi alapon készült, modern demokratikus
alkotmány, amelyik pontosan megfelelt Montesquieu elvi
követelményeinek.
A francia forradalom nyomán
megvalósult a montesquieu-i elvek gyakorlati alkalmazása is. Az
európai kontinensen történő további alkalmazásnak azonban több
akadálya volt. Az első az volt, hogy a montesquieu-i
elmélet kereteibe nem illeszkedett a monarchia intézménye. Ezért az uralkodó i funkciót egyre inkább elszemélytelenítik,
spiritualizálják, és a hatalmat ténylegesen gyakorló kormány
összetételére a társadalomnak lesz lehetősége befolyást
gyakorolni.
De ugyancsak nehézséget okozott az, ha az
uralkodó elfogadta ezt a szimbolikus szerepét a
hatalmi megosztásban, hiszen az államfőnek a montesquieu-i
funkciók egyikét sem lehetett tulajdonítani....nem vált
végrehajtó szervvé, mert nagyon is világosan különbözött a
kormánytól, hanem bizonyos szimbolikus, regulatív,
interimisztikus, válságáthidaló funkciót látott el.
Ennek a problémának az áthidalására
kénytelen volt Constant a hatalmak montesquieu-i
elméletét egy negyedik, regulatív hatalomnak a
feltételezésével kiegészíteni. Ezt azután beillesztették az
uralkodói hatalomba, amelyet egyaránt elfogadtak a monarchia és az
alkotmányosság hívei is.
A második probléma, amelyik nem
is annyira nehezítette a montesquieu-i elv érvényesülését, mint
inkább meghamisította, az az európai hivatalnoki karnak
a jelentős nyomása volt. Szerintük ugyanis közigazgatás aktusai
nem kerülhetnek bírói megítélés alá, mert ez ellenkeznék a
hatalmak elválasztásának az elvével. Ezzel tulajdonképpen a maga
ellenőrizetlensége okán a saját érdekeiket akarták
érvényesíteni.
A harmadik nehézség az volt,
hogy a törvényhozói és a végrehajtói hatalom
szembenállását a politikai szakirodalom az általános és
a különös ellentmondásának viszonyaként értelmezte. Ezzel
minden törvényhozást csupán törvényhozási aktusnak, minden
végrehajtási tevékenységet végrehajtási munkának tekintettek,
a kettő között nem volt összefüggés. Ezért fordulhatott elő
az, hogy a törvénymódosítások során a szakértők által
előterjesztett anyagok, és az európai szakszerűség jegyében
elkészült tervezetei a törvényhozásban teljességgel kicsinyes
hatalmi és politikai szellemű változtatásoknak voltak kitéve.
A negyedik nehézség a
montesquieu-i elvet a népszuverenitás rousseau-i elvével összeegyeztetni. Rousseau nem beszél a hatalmak elválasztásáról,
hiszen nála a szuverén uralkodó helyébe a szuverén nép lép. A francia forradalom kezdeti időszakában a konvent
elvetette a népszuverenitás elvét azzal az indokkal, hogy az
megbillenti a hatalommegosztás rendszerét, és ezért
vindikálhatott magának különlegesen nagy hatalmat. A történelmi
események azonban azt bizonyították, hogy ezt a két elvet
célszerű egymás mellett megtartani.
Bibó a továbbiakban kifejti, hogy a
montesquieu-i elv az egyetlen Amerikai példától eltekintve nem
tudott meggyökeresedni Európában, és tulajdonképpen a 19. század
óta nem fejlődött. A politikai szakirodalomban általában kétféle
kritika terjedt el.
Az idealista kritika szerint,
amelyik a montesquieu-i elmélet logikai tartalmát bírálta , az
egész kérdést úgy tette fel, hogy Montesquieu felosztása
megfelel-e az államhatalom különféle funkcióiról felállítható
rendszerezés tudományos igényeinek? Eszerint nincs szükség a
bírói hatalomnak külön hatalomként való szerepeltetése. Ezzel
azonban visszatérnénk a locke-i sémához, amely szerint van
törvényhozói és végrehajtói hatalom. De, mint láttuk az
államfői hatalom sem logikai, hanem történelmi okok miatt jött
létre.
A másik kritika a marxizmustól
jött, amelyik az osztályharc szempontjából elemezte a problémát.
Eszerint mivel a szocializmusban nincs osztályharc, minden hatalom a
nép kezében van, ezért nincs értelme a hatalom szétválasztásának
elvéről beszélni. Bibó szerint azonban a hatalomkoncentráció
újból meg újból megjelenő demoralizáló hatásait sikeresen
ellensúlyozhatni a hatalmak elválasztásával, egymással való
egyensúlyba hozatalával. Ezt a felismerést azonban az
osztály nélküli társadalom sem teszi tárgytalanná. Az, hogy
ez a Szovjetunióban nem tudott meggyökeresedni, nem azért van,
mintha az osztály nélküli társadalom fel tudta volna találni azt
a hatalomkoncentrációt, amely nem demoralizál, vagy a hatalomnak
egy olyan technikai szervezetét, mely az államhatalmak
szétválasztása nélkül hatásos védelmet biztosít az önkény
veszedelmével szemben. Hanem azért, mert a Szovjetunióban a teljes monarchikus abszolutizmusról a teljes
népuralomra való átmenet olyan gyors, egyik pillanatról a másikra
való volt, hogy a hatalmak elválasztásának a gyakorlata nem
kapott konkrét közeget. (…..) Meg vagyok azonban
győződve arról, hogy a szovjet államszervezet további fejlődése
során ki fog derülni, hogy ez az elv szükséges, és az
osztályharc esetén kívül is használható.(kiemelés tőlem –
Tarski). Erre a tételre még visszatérek.
Bibó szerint egészen másképpen alakult
volna a helyzet, ha a hatalmak szétválasztásának elvét
beállítjuk az európai társadalomfejlődés ama másfél
évezredes tradíciójába, mely a hatalomkoncentrációval
szembeállítja a hatalomgyakorlás ésszerű, emberséges és
igazságos célját, s csakis ennek a célnak jegyében teszi
lehetővé a hatalom önigazolását; s kiemeljük a hatalmak
elválasztásának elvéből azt a tartalmat, hogy a hatalomnak
erkölcsi igazolásra való szorítását technikailag a
hatalomkoncentráció megbontása, a funkciók tagolása s egymással
szemben álló, különleges öntudatot kialakító hatalmi centrumok
kiépítése révén lehet legeredményesebben elérni. Ennek a
jegyében találhatjuk csak meg, hogy ma mennyiben érvényes s a
jövőben még hol alkalmazható a hatalmak elválasztásának elve.
*
* *
Nem kívántam a tanulmány sodrását,
gondolatmenetét megszakítani, ezért utólag térek vissza egy
fontos problémára. Mégpedig Bibónak a Szovjetunió és a hatalmak
szétválasztása elvének kapcsolatáról alkotott nézeteire. Már
korábban is láttuk, és felhívtam a figyelmet arra, hogy Bibó a
kommunizmusról, és magáról a Szovjetunióról meglehetősen
rózsás képet festett. Erre pedig semmi oka sem volt, hiszen már a
vizsgált időszakban, tehát 1945 és 1948 között Bibónak teljes
információja lehetett a Szovjetunióban történtekről. Arról,
hogy ott nem polgári demokráciát építenek, arról, hogy ott egy
kommunista diktatúra tombol, amelyiknek az alaptétele
a magántulajdon társadalmasítása, és ahol az emberi méltóságot
a sárba tiporják. De Bibónak, éppen azért, mert
politikatörténeti esszéket írt, tudomása lehetett
az 1919-es magyar proletárdiktatúráról is, amelyben a kommunisták
kimutatták a foguk fehérjét.
Tehát Bibónak világosan látnia kellett
volna azt, hogy a kommunizmus, illetve a modern polgári demokrácia,
amiért harcolt, két gyökeresen ellentétes politikai, társadalmi,
gazdasági rendszer volt, a kettő nem egyeztethető össze, és
egyik sem helyettesíthető a másikkal. Ilyen meggondolás alapján
azonban teljességgel naivitás volt azt gondolnia, hogy a
Szovjetunióban majd valamikor a hatalmak megosztásának elve teret
nyerhet. Egy diktatúrában ugyanis szó nem lehetett arról, hogy a
hatalmat megosszák, hiszen a diktatúra belső lényegéhez tartozik
az, hogy hatalomkoncentráció jöjjön létre egy bizonyos politikai
cél elérése érdekében.
Mindezt azért fontos már most kifejteni, mert
ehhez hasonló naiv elgondolás a későbbiek során is előkerül.
Sőt, magát a társadalom fejlődését is egy szocialista típusú
fejlődés gyanánt értelmezi, amelyik a létezett szocializmusból
növi ki magát. Ilyen nem lehet, hiszen a szocializmusból a modern
polgári demokráciába való átmenet csak minőségi ugrás révén lehetséges, a politikai, társadalmi és gazdasági
rendszer gyökeres átstrukturálásával. Ennek az új rendszernek
az egyik fontos követelménye a hatalmak megosztása a diktatúra
elkerülése miatt.
Debrecen,
2011. augusztus 5.
Bibó
István élete és munkássága 14.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó
István nagyságát jelzi az, hogy olyan problémák elemzését is
felvállalta, amelyek a korábbi, és az akkori időben mély sebeket
ejtettek a magyar nemzeti öntudaton, és alapjaiban érintették a
magyarság jövőjét. Erénye az volt, hogy ezeket a nagyon sok
vitára adó problémákat képes volt higgadtan kezelni, és ha arra
szükség volt, akkor a magyar politikusokat, közszereplőket is
kemény kritikában részesítette. Kétségtelenül ilyen probléma
volt a trianoni békediktátum során előállott
területvesztés, és ennek kapcsán a magyarság egy részének más
országokba kerülése.
Ezzel
a témával foglalkozott már a korábban tárgyalt A
kelet-európai kisállamok nyomorúsága című dolgozatában.
Itt már említést tett a készülő párizsi békeszerződéssel
kapcsolatos jó békekötés problémájáról is.
Idézi Guglielmo Ferrero állásfoglalását a jó
békekötéssel kapcsolatban: Minden békeszerződés a
legyőzöttnek valamiféle kényszerítését foglalja magában. De
ugyanakkor a lelkiismeret elemi követelménye az, hogy csak szabad
beleegyezésből születhetik kötelezettség… Az igazi békekötés
tehát… csakis azon az ellentmondáson keresztül válik
lehetségessé, hogy egy természeténél fogva kényszerjellegű
aktushoz elég szabadságot s a követelt áldozatokhoz elég előnyt
vegyítsünk ahhoz, hogy a szerződés erkölcsi
kötelezettségvállalássá lehessen, s a legyőzöttnek is inkább
érdekében álljon tiszteletben tartani, mint megszegni próbálni. Ferrero ezzel tulajdonképpen mindent elmondott arra vonatkozóan,
hogy a békeszerződést íróknak, illetve a békeszerződést
tudomásul vevőknek milyen stratégiát és taktikát kell követni
a békeszerződések megalkotásakor.
Bibónak
már akkor az volt a meggyőződése, hogy a hatalmi
szempontok mellett, amelyek nyilván minden békekötés szükséges velejárója,
bizonyos elveknek is
szerepet kell játszani ebben a folyamatban. Szerinte Közép-
és Kelet-Európában konszolidálódás másképpen, mint a területi
kérdések elvi alapon való
tisztázásával, nem képzelhető. ( …. ) A közép- és
kelet-európai népeket meg kell akadályozni abban, hogy területi
viszályaikkal állandóan nyugtalanítsák Európát. Európának
feltétlenül stabilitásra van szüksége...(kiemelés tőlem –
Tarski).
S
hogy milyen elv legyen az irányadó, arra A békeszerződés
és a magyar demokrácia című tanulmányában kaphatunk
választ. Ezt a Válasz című folyóiratban (VI. évf.
1. sz., .43–59. lap.) 1946. októberben jelentették
meg. Tudjuk, hogy a párizsi békeszerződés előkészítését
1946. július 29-én kezdték meg, és 1947.
február 10-én írták alá a szerződő felek, így a
magyarok is. Ezt azért fontos jelezni, mert Bibó a mű megírásának
idején már tudhatott a békeszerződési folyamat megindulásáról,
ismerhetett néhány kiszivárgott hírt, de nem lehetett biztos
információja arról, hogy milyen eredménnyel fog az zárulni,
legfeljebb csak sejtései lehettek.
*
* *
Bibó
István alapvetően négy kérdésre keres választ:
-
ki
felelős azért, hogy a békeszerződésben azt kapjuk, amit kapni
fogunk?
-
van-e
és miféle jogosult összefüggés van az egyes népek demokratikus
buzgalmának foka s a békeszerződések között?
-
Megérdemelte-e
a magyar nemzet azt, ami vele történik?
-
A
békeszerződés után hogyan lehet és kell elindulnunk a jövő
felé?
Az első kérdésre adandó válasz során Bibó kifejti, hogy nagyon nehéz
megállapítani a felelősség kérdését. A politikusok esetén
akkor, amikor egymásra
következő eseménysorozat hirtelen egészen éles alternatív
lehetőségek elé kerül, amiben egy embernek vagy meghatározott
embereknek a szabad akarat jegyében felfogható mulasztásain vagy
elhatározásain múlik, hogy az alternatív lehetőségek közül
melyik fog bekövetkezni. Ilyen
eseménynek tekintette 1944. március 19-ét, és 1944. október
15-ét. Bár a két bécsi döntést a szövetségesek elvi okokból
hatálytalannak nyilvánították, de ez 1944. március 22-ig nem
jelentette a trianoni status quo visszaállítását, hanem csak új
tárgyalási és jogi alap szükségességét. Ezek
a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19–22. között,
Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének a
csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az
előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével
zárultak be végleg. Éppen
ezért ma már történelmi érvénnyel leszögezhető, hogy ez a
békeszerződés Horthy
Miklósnak köszönhető.

Bibó istván 1970-ben.
Ám
itt most nemcsak a magyar államférfiak felelősségét kell
felvetni, hanem a békekötőkét is a történelem előtt az általuk kötött béke jóságáért és
tartósságáért. S ezt nem azért kell felvetni, mert számunkra ez
nem lesz jó, hanem azért, mert az eldöntött kérdéseknek a kelet-európai
konszolidáció szempontjából
van jelentősége. Bibó szerint az
erőviszonyok adottságain túl, mindig marad minden béketárgyaláson
egy igen széles keret, amelyen belül érvényesül és a béke
jóságát vagy rosszaságát eldönti a békecsinálók egymás
közötti egyensúlya, józan tárgyilagossága, jövőbe néző
felelősségérzése, önmagukhoz és elveikhez való hűsége és
embersége. Csakhogy
a békekötők között olyan bizalmi
válság van,
amelynek hullámzásán áll vagy bukik néha egyes kérdések
megítélése. A békekötés megítélése pedig bele
fog illeszkedni abba az egyetemes történeti ítéletbe, amelyet az
emberiség felelős szellemei a második világháborút lezáró
egész béketárgyalási és békekötési módról igen rövid időn
belül ki fognak mondani. Ez
az ítélet lesújtó lesz, a magyar békeszerződéstől függetlenül
is: a
világ hatalmai éppen a béke legdöntőbb kérdéseiben olyan
végzetes helyzetbe manövrírozták bele magukat, amiből nagyon
nehezen mutatkozik kiút. S
ez az ítélet majd súlyos lelkiismereti válságot fog okozni a
békekötők részéről.
A második kérdésre adandó
válasz sem egyszerű, hiszen mondhatni, hogy lám, a demokratikus
Magyarország sem tudott kiharcolni magának egy jó békeszerződést,
tehát felesleges volt a demokrácia építése. Kétségtelen, hogy
a demokratikus fejlődés szempontjából Magyarország hátrányban
van a nyugat-európai országokhoz viszonyítva, de ezt nem lehet
bunkóként használni ellenünk. Aki
azonban ebből a tényből morális következtetéseket akar vonni,
és a békeszerződésnek mással nem igazolható rendelkezéseit
ezzel próbálja igazolni, az csal. De nemcsak csal, hanem tudatosan
és szándékosan nehezíti Magyarország számára a
demokratizálódás útját. A békeszerződés rosszasága és a
demokratizálódás készsége ugyanis valóban összefüggenek, de
pontosan fordítva: a magyar demokratizmus hiányosságai nem
igazolják a rossz békeszerződést, ellenben a rossz, a demokrácia
elveit megcsúfoló békeszerződés volt az egyik lényeges
tényezője annak, hogy Magyarország demokratizálódása a
történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt. Bibó
emlékeztetett arra, hogy Károlyi
Mihály 1919-ben
éppen azért adta át a hatalmát a kommunistáknak, mert
közismertté váltak a leendő békeszerződés részletei, és ezt
a megalázó diktátumot nem volt hajlandó aláírni. Ezért
juthatott később hatalomra Horthy Miklós, és
alakította ki az úri Magyarországot, majd sodorta az országot a
II. világháborúba. De a Károlyi Mihály által végigvitt
demokrácia egy jobb békeszerződéssel új, demokratikusabb
perspektívát nyithatott volna.
Hasonló
helyzetben vagyunk most is, és minden olyan területi, és
áttelepítési követelés, mint amilyent Csehszlovákia követel,
akik a fejlett demokráciájukra hivatkoznak, egy-egy keresztbe tett
gonosz akadály a demokratizálódásunk irányába. Hamis az a
beállítás, amelyik a
demokráciát valami szüntelenül felemlegethető érdemnek állítja
be, melyért valami jutalom jár, amit ki lehet kunyerálni vagy ki
lehet követelni.
Magyarország
vonatkozásában pedig nem a csehszlovákok miatt kell
demokratikusabbak lennünk, hanem kizárólag magunk miatt. Nem
szabad ismét elkövetni azt az őrültséget, hogy mivel más
demokratikus országok igazságtalanságot követnek el, akkor
megfosszuk magunkat a demokráciából adódó lehetőségektől. Abból, hogy a demokrácia
nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni, még nem
következik, hogy a demokrácia merő humbug és csalás...(......) a
demokráciák külpolitikája és belső élete nem ugyanaz. Amilyen
óriási perspektívát nyit meg a demokratikus eszmevilág az
államok belső életében, olyan messze van attól, hogy a nemzetek
egymás közötti viszonyát is hasonló mértékben humanizálni
tudja. (kiemelés tőlem – Tarski). Ez
egy olyan tétele Bibónak, ami nem csupán a békekötésre
érvényes, hanem a demokráciára, mint politikai rendszerre
általában.
Azt
sem lehet elfogadni a szomszédaink részéről, hogy különféle,
egyébként nem is indokolható békeszerződési és hatalmi
előnyöket demokratikus érdemekkel akar igazolni. A demokráciának
területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy
hívják, hogy önrendelkezési jog. Lehet nem hivatkozni erre a
jogra, de komolytalan dolog a demokráciára való hivatkozással
indokolni azt, hogy egy terület lakossága oda kerüljön, ahova nem
akar tartozni.
A
demokráciára való hivatkozással a kelet-európai népek a
politikai morál egyazon lejtője felé botorkálnak. Az
igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdődik majd
ezek között a népek között, amikor először jut majd
kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös
rádöbbenés.
A harmadik kérdés az, hogy Magyarország megérdemelte-e ezt a békeszerződést?
Erre Bibó jó lélekkel csak azt tudja mondani, hogy megérdemeltük. Egy öntudat hasadásos állapotban kell lennünk, és fel kell
tennünk azt a kérdést, hogy vajon
mennyiben azonos és egyáltalán azonos-e ez a nemzet azzal, melynek
száz évvel korábban Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Eötvös,
Kossuth, Kemény és Deák fogalmazták meg a politikai erkölcsi
problémáit, és irányították azoknak a megoldását.
Mi
lesz ezzel a bűntudattal akkor, ha a nemzet felelősségét olyanok
emlegetik fel, akik ebből politikai tőkét akarnak kovácsolni?
Kialakult egy olyan hangulat, amely szerint a felelősség
hangoztatása a béketárgyalások idején önbecsmérlés. Ez
olyanoknál lép fel, akik a fasizmus
minden üldözését a jövő demokrácia hitében bátran
elszenvedték, s most újból szenvedő alanyai a demokrácia
nevében, de valójában a
demokratikus köpönyegben megjelent nemzeti gyűlölet jegyében
folyó akcióknak, valóságos szkizofréniába, depresszióba vagy
üldözési mániába megy át, kinél-kinél alkata szerint.
(kiemelés tőlem – Tarski). Ha
ebből az ördögkerékből ki a akarunk lépni, akkor minden
irányban a legádázabban szembe kell szállnunk azzal a mindkét
oldalról jelentkező rosszhiszeműséggel, amely az
egyik nemzet nevében elkövetett atrocitásokat a másik nemzet
által elkövetett atrocitásokkal akarja igazolni. Az emberiesség
egy és oszthatatlan...(.....) Aki
ezeknek az egyformán igaz és egyformán hamis tételeknek a
cirkulusából ki akar jutni, annak – ameddig a keze és a szeme
elér – az
emberi méltóság minden sérelmével szemben egységesen kell
állást foglalnia. (kiemelés tőlem – Tarski).
Végül
a negyedik probléma
az, hogyan foglaljunk állást a
békeszerződés jövőjével, érvényességi tartalmával, kötelező
erejével, tartósságával vagy változandóságával szemben? Bibó
István szerint ezt a békeszerződést el kell fogadnunk, és
maradéktalanul végre kell hajtanunk. Több ok miatt. Először
azért, mert a más országokban élő magyarság látná a kárát.
Másodszor azért, mert ez felel meg a realitásoknak, és magyar
vonatkozásban egy hosszú távú stabilitás fog megvalósulni.
Harmadszor pedig azért, mert a
területi változások ideológiája (revizionizmus) akkor is
terméketlen és zsákutcába vivő, ha maguk a területi változások
lehetségesek és valószínűek volnának is.
Mindezek
nem jelentik azt, hogy buzgón híveivé váltunk a trianoni, és a
későbbi békeszerződésnek. De látnunk kell azt, hogy bármilyen
területrendezési kísérlet háborús veszélyeket rejt magában. Nekünk az a dolgunk, hogy fenntartás
nélkül berendezkedjünk erre a békeszerződésre mind fizikailag,
mind lelkileg. Fenntartásunk
egy ponton lehet: abban, hogy a határokon túli magyarság sorsával
szemben nem válhatunk közömbösekké. (kiemelés tőlem – Tarski.)
Bibó
befejezésül így foglalja össze az álláspontját:
Magyarország
tisztában van azzal, hogy a békeszerződés feltételeinek
súlyosságát elsősorban saját volt vezetőinek köszönheti. De
nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a
néhány magyar vonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és
politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a
béketárgyaláson dőltek el, a döntések milyen mértékben
ötletszerűen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok
szerint történtek. Ez a jelenség mélységes kiábrándulást és
a demokráciába vetett hit megrendülését idézte elő
Magyarországon. Különösen súlyos hatást váltott ki, hogy egyes
országok demokratikus érdemeikre való hivatkozással igyekeztek
igazolni olyan előnyöket, melyeket a demokrácia nevében igazolni
lehetetlen. Ez az eljárás a hatalmi és politikai erőre való
nyílt és őszinte hivatkozásnál sokkalta aggályosabb, mert
alkalmas arra, hogy a demokrácia erkölcsi hitelét aláássa. A
magyar demokrácia fejlődését egyszer már, 1919-ben, végzetesen
érintette az európai demokráciák szolidaritásának hiánya és a
békefeltételek keménysége. Ma azonban Magyarország nem óhajtja
magát e miatt az újabb csalódás miatt a demokrácia áldásaitól
és perspektívájától megfosztani. A maga részéről viszont a
demokrácia útját Kelet-Európában nem egyes nemzeteknek
demokratikus érdemek címén való előnyszerzésében, hanem a
politikai erkölcs és a politikai eljárásmódok végzetes
lezüllésére való rádöbbenésben és minden egyes nemzet kemény
önkritikájában látja. Ennek a gondolatnak a jegyében a magyar
nemzet kifejezi mélységes töredelmét és szégyenkezését azok
felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, melyekben
magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük körében
nem akadályoztak meg. De itt is le kell szögeznie, hogy semmiféle
atrocitás, melyet valaki elkövetett, nem igazolhatja mások
atrocitásait, s különösen fasiszták viselt dolgai semmi
körülmények között sem szolgálhatnak értékmérőül és
mentségül a demokráciák eljárása számára. A magyar nemzet nem
azokkal szemben érez töredelmet, akik ebből erkölcsi tőkét
akarnak csinálni, hanem elsősorban a maga becsületes történelmi
múltjával és a jobb reményekre jogosító jövendő magyar
nemzedékekkel szemben.
Magyarország
a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha
egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna
őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a
békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát
vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem
fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi
sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy
katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik
a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy
fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar
kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt
azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek
életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni.
Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerződés minden
keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai
emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a
kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való
beilleszkedés politikáját.
Látható,
hogy Bibó István ebben a művében is vezető elvnek tekintette a demokratikus megközelítést,
és minden kényes problémát ennek függvényében vizsgált.
Kétségtelen, hogy még ma, tehát 2011-ben is vannak olyan
politikai erők, amelyek vitatják a trianoni határokat és
nemzethalálról beszélnek. Ezzel kapcsolatban nekem hasonló
véleményem van, mint Bibónak volt: a trianoni határokat el kell
fogadnunk, mert ez lehet az egyik fontos feltétele a kelet-európai
konszolidációnak. Ma Magyarország már az Európai
Unió tagja,
ahol a csatlakozásunk egyik feltétele éppen a trianoni határok
tudomásulvétele volt. A magyarság sorsa tehát az Unió sorsával
van egybekötve, és most 2011-ben nem a trianoni határok
megváltoztatásának kérdése a legfontosabb problémánk, hanem a
válságból történő közös kilábalás. Mindez nem feledtetheti
el azt, hogy határainkon túl sok nemzettársunk él, akik
megmaradtak magyaroknak, és ezt a nemes érzést naponta kell
táplálnunk.
Debrecen,
2011. augusztus 3.
Bibó István
élete és munkássága 13.
Feleségemnek
ajánlom.
Egy
korábban írott művében Bibó István az európai politikai
egyensúly fontos feltételének tekintette azoknak a területi
problémáknak a megoldását, amelyek akár nyelvi, akár pedig
történelmi okok miatt két, vagy több ország között
létrejöhetett. Az európai egyensúlyról és békéről című
művében olvasott gondolatok most újból megjelennek A
területi viták nyomorúsága című fejezetben, amelyik A
kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmány
utolsó nagy része. Ez a rész ma számunkra azért
fontos, mert kiolvasható belőle az, hogy Bibó már akkor is milyen
demokratikusan gondolkodott a területi problémák vonatkozásában,
ami nem biztos, hogy most jellemzi Magyarország összes politikai
szereplőjét. A külföld vonatkozásában viszont
azért lényeges, mert hazánknak hivatalosan nincs
területi követelése egyik országgal szemben sem, ami nem jelenti
azt, hogy rejtett célzások ne lennének bizonyos pontosan nem
körülírt autonómia vonatkozásában. Azt viszont tapasztalhattuk
még a legutóbbi időkben is, hogy nyelvi vitáink
voltak, és feltehetően lesznek minden olyan országgal szemben,
amelyek ez irányú szabadságjogainkat bármilyen formában
korlátozni szeretnék.
Bibó
István azzal kezdi, hogy az egymás mellett élő nemzetek közötti
viszonyt megmérgezi a nyelvi háború, amitől a
demokráciát, a nemzeti szuverenitásukat látják veszélyeztetve.
A nyugat-európai országokban ezt nem veszik ilyen drámaian, hiszen
a demokrácia meglévő és jól értékelt szerzemény, a nyelvi
vita viszont nem létkérdés. Ezek a nyelvi viták többnyire
egy nép két intelligenciája között folyó vita, ami nem érinti
a nemzeti függetlenséget.
A
közép-európai országok között folyó nyelvi
háború viszont olyan országok között folyt, amelyek az állami
és nemzeti lét bizonytalanságában s az ebből származó
félelemben élnek több nemzedék óta. E népek állami életük
jövőjét az egynyelvű emberek összetartozására akarják
alapozni, a nyelvi háború kimenetelétől függ meglévő vagy
vágyaikban kívánt állami keretük léte vagy nemléte, s a nyelvi
statisztika eredményeitől várják határaik vagy határigényeik
sorsának az eldőltét. A
demokratizmus azt követelné, hogy a kisebbségben élők ne
féljenek, és ne higgyék azt, hogy az idegen nyelvű vagy
kisebbségi területek leválása a nemzet halálát jelentik.
Innentől
kezdődnek azok a vég nélküli viták, amelynek során
kiszelektálódnak az értelmes érvek, és az ezeket képviselő
személyek. Ekkor születnek meg azok a rémképek, amelyek fantáziából
születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük,
testet tudnak ölteni.
Ebben a vitában többféle szemlélet alakul
ki. Az egyik a territoriális szemlélet, amikor
megrajzolják a való vagy leendő állapot térképét, s azt
mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen
antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem
elnyomatást, sem oligarchiát, hanem egészében, mint szemléletmód
összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis
a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a
hódító és birtokló ember szemléletével szemben, s
leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és
magasságban a többszörösére növekedhetik annak, amennyit akár
a legnagyobb erőfeszítéssel is a többi nemzetek rovására
növekedni képes. (kiemelés tőlem – Tarski) Ez
egy nagyon fontos tétele Bibónak a nemzetiségi kérdés
vonatkozásában. Egy nemzetet ugyanis nem a területének nagysága
teszi igazán hatalmassá, hanem az, hogy ott a demokrácia milyen
fejlettségi fokot érhet el.
A másik szemléletmód bizonyos vezetési
igényt támaszt a más nyelvűekkel szemben. Ez
megnyilvánulhat a kereszténység, a kultúra, a demokrácia
terjesztésének köntösében. De nem azonos a német Herrenvolk koncepcióval, amelyik minden nemzetet vezetni kíván.
Ide sorolható még az un.queruláns
felfogás, amelyik a történeti jogoknak vagy a status
quónak az igényét hangoztatja. A magyar módszer a történelmi
okokra hivatkozik, az ezeréves területi eloszlásra, meg arra, hogy
magyar vér folyt ezért a területért. A csehszlovákok viszont a
legutóbbi békeszerződés passzusaira hivatkoznak, és az
1918–19. évben keletkezett nemzetközi békeszervezetek
kialakulását minden területi igény szempontjából irányadó
„Stichtag”-nak tekintik.
Bibó rámutat arra, hogy mindkét szemlélet
hibás, hiszen mind a kettő jogokat vél érvényesíteni a nyers
erőszak ellen, holott valójában igények szélmalomharcát
folytatja a tények ellen.
Ezek az országok aztán a külpolitikájuk központi kérdésévé teszik a területi követeléseket. Ilyen
területi aspirációk vitték Olaszországot, Bulgáriát, Romániát
és Magyarországot is a II. világháborúba. Ezen országok közül
egyikük sem volt demokrata vagy fasiszta önmagáért, hanem
azért a területi biztonságért vagy területi nyereségért, amit
demokrácia vagy fasizmus jelenthet számára.
Bibó a továbbiakban a területi viták
konszolidációjának lehetőségeit vizsgálja.
Szerinte az alapvető ok volt, hogy ezen a területen
szétrobbantak a történelmi államok és a történelmi nemzetek
keretei, és az összes itt élő nemzetek egymás közötti határai
vitássá váltak. Az első konszolidálási lehetőség 1912-ben
és 1918-ban nyílott meg akkor, amikor az oszmán illetve a Habsburg birodalom szétesett. Ezt a
lehetőséget azonban elszalasztották, így mintegy 30 éves
zűrzavar következett. Bibó szerint aki a konszolidációval
korábban foglalkozott, az az őrülethez került közelebb, de a
problémát nem tudta megoldani. Szerinte ugyanis Közép- és
Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly
értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik:
az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti
érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi
hovatartozás szempontja. Bibó azonban egy további megoldást
javasol: nagy politikai távlatban a legokosabb dolog a harmadik
megoldás: a nyelvhatárhoz igazodni és ennek alapján, ha kell,
inkább a várost és vidéket elszakítani egymástól. Erre
Sopront hozza fel példának, amelyiket Magyarországhoz
csatoltak, míg Burgenlandot Ausztriához, holott itt is sok magyar
nyelvű lakos élt.
Bibónak ebből a tanulmányából még a népek
önrendelkezési jogát, mint a demokrácia egyik fontos
követelményét akarom említeni. Ez 1919-ben arra lett volna jó,
hogy rajta keresztül az emberek kifejezésre juttathassák
nemzeti hovatartozásuknak ... a megváltozását. Azonban az
1919-es békecsinálóknak terhükre volt s erejükön felül volt
az önrendelkezési jog minden vonalon való következetes
alkalmazása, örömmel le is tettek róla.
Ma már tudjuk azt, amit Bibó István még
akkor nem tudott, hogy a II. világháborút lezáró párizsi
békeszerződés végeredményben a trianoni határokat
állította vissza. Magyarország 2004-től az Európai Unió tagja lett, ahol elvileg az államhatárok légiesültek, az
emberek szabadon letelepedhetnek az Unió bármelyik területén, és
ezzel a területi követeléseket kiküszöbölték. Mindez nyilván
nem jelenti azt, hogy egyes politikai pártok nacionalista érzelmeket
gerjesztve ne tűznének zászlajukra területi igényeket, ám ennek
megvalósítására ma már semmilyen reális alap nincs.
* * *
Vissza kell térnem egy korábbi idézetre,
amelyet a most tárgyalt A kelet-európai kisállamok
nyomorúsága című tanulmányban olvashattunk. Ezt már
egyszer olvashattuk, de most meg kell ismételnem. Amikor Bibó a
három kelet-európai kisállam félelméről beszélt,
akkor ezt írta: Demokratának lenni mindenekelőtt annyit
tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más
nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az
összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól,
az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán
mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak
valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. ( kiemelés
tőlem – Tarski. ). Ebből az idézetből kiindulva jött létre
az a közkedvelt szállóige, hogy „demokrata az, aki nem
fél”. Ezt a szöveget sütik el komolynak gondolt
politikusok akkor, ha bizonyítani akarják azt, hogy mennyire
ismerik Bibó műveit, és hozzá hasonlóan mennyire demokraták.
Ezt festik fel fiatalok molinóra, és véres kardként hordozzák
szét az utcákon, ismét bizonyítandó a jól informáltságukat,
és demokratizmusukat. Csakhogy ezzel mindnyájan a nagyfokú
tájékozatlanságukat támasztották alá.
Elsőként rögzítsük: a tanulmányban három
kelet-európai kisállamról van szó, és nem az egyes
emberekről, vagy embercsoportokról. Másodszor rögzítsük azt,
hogy a Bibó itt mindvégig félelemről beszélt,
tehát egy lélektani állapotról.
Fontos
továbbá különbséget tenni a demokrácia, és a demokrata fogalma
között. A definícióm szerint: : A demokrácia
olyan társadalmi létforma, amelyikben a szabadságjogok
történelmileg meghatározott kompakt és konzisztens rendszere
érvényesül. Tehát itt a központi elem a szabadságjogok
fogalma, és semmi köze a félelemhez. Demokratának
pedig az tekinthető, aki elfogadja, magáévá teszi a demokrácia
éppen adott rendszerét, és azt alkalmazza, illetve alkotóan
továbbfejleszti. Ennek
az értelmezésnek sincs semmi köze a félelemhez. Mivel Bibó
felváltva alkalmazta ezt a két kifejezést, ezért én is hasonlóan
cselekszem.
Maga
Bibó sohasem foglalkozott a demokrácia definiálásának a
problémájával. Ezt a fogalmat úgy tekintette, hogy azt mindenki,
aki politikai témákkal foglalkozik, ismeri, de legalábbis jó
közelítéssel tudja, hogy ő maga mire gondol. Nem is volt erre
szükség, hiszen egy olyan fogalomról volt szó, amelyet már
évezredek óta használtak, igaz, annak különböző tartalmat
tulajdonítottak. Bibó a tanulmányaiban inkább csak jellemezte a
demokráciát, illetve az általános demokrácia
értelmezéséből keletkező
gondolatokat fejtette ki a konkrét téma
elemzése során. Az egy külön kérdés, hogy éppen ezek a
gondolatok voltak azok, amelyek miatt Bibót nagy gondolkodónak
tartjuk. A fenti esetben is konkrét kérdésről
van szó: a három kelet-európai kisállam félelméről, tehát
nem a demokráciáról, mint általános fogalomról beszélt Bibó.
De
további probléma adódik akkor, ha ezt az idézetet a demokrácia,
a demokrata fogalmaként értelmeznénk. Bibó a demokratát úgy
jellemezte, hogy az nem fél mások véleményétől,
a más nyelvűektől,
a más fajúaktól,
stb. Tehát a félelem oka mindig a másik egyéntől,
vagy másik csoporttól
ered. Ez az alapállapot azonban a köznapi értelmezések során úgy
jelenik meg, mint az egyes egyén félelme a külső politikai,
társadalmi, gazdasági környezettől, vagy magától a társadalmi
rendszertől. Vagyis a köznapi értelmezés már egy tágabb
értelmezési tartományt adott
a bibói gondolatnak.
A
bibói szövegben a demokrata, mint egy lelki állapottal,
pontosabban félelmi állapottal való kapcsolat
gyanánt jelenik meg. Eddigi elemzésünk során láttuk, hogy Bibó
István gondolkodásában éppen az egzisztencializmusa miatt a
félelem kategóriája központi szerepet játszik, tehát nem
véletlen, hogy ez a kategória ismét szerepel ebben az
összefüggésben. Ha most elvonatkoztatnánk az eredeti bibói
szövegtől, ( amitől ugye a fentiek miatt, nem lehet ) és csupán
a félelmi állapotot hoznánk kapcsolatba a demokrata fogalmával,
akkor is félresiklana a gondolatunk. Gondoljunk csak bele: demokrata
az, aki nem fél? Tehát a demokratának csak és kizárólag az
lenne a differentia specifica-ja, hogy nem fél? Ám
fordítsuk meg a tételt: aki nem fél, az demokrata? Ha ez igaz lenne, akkor azokat is demokratáknak kellene tartanunk,
akik éppen a fékeveszett diktatúrájuk miatt nem félnek semmitől
és senkitől sem. Azért nem félnek, mert tudják azt, hogy nem
kell félniük, mivel minden aszerint történik, amint azt
elhatározták, és megparancsolták. Ám demokratáknak kellene
tekintenünk a mindenre elszánt terroristákat is, akik vallási
okokból önként választják a halált, és éppen ezért nem
félnek semmitől, és senkitől sem. Nem hiszem, hogy az előbb
felsoroltakat józan ésszel demokratáknak tekinthetjük.
De mi az oka annak, hogy a közgondolkodás a
„demokrata” fogalmát kapcsolatba hozta a „nem félni” lelki
állapotával? Elsősorban az, hogy egy végigvitt demokráciában
valóban nem kell félni az egyes embereknek – bizonyos
dolgoktól. Nem kell félni olyan eseményektől, amelyek
korábban a diktatúrákban szinte mindennapos jelenségnek
számítottak, és azokat megélték. Ilyen dolog lehetett például
az, hogy valakit börtönbe csuknak, mert kritizálta a rendszert,
vagy tüntetést szervezett, vagy a rendszer ellen lázított, és
így tovább. A szabadságjogok kiteljesedése nyomán valóban nem
kell ma már sok olyan dologtól félni, amitől korábban joggal
félhettünk. De ez nem jelenti azt, hogy ez lenne a demokrácia, a
demokrata lényege! Meglehetősen nagyot tévednénk akkor, ha a
demokrácia fogalma alatt azt értenénk, hogy ha bizonyos
területeken növekedtek a szabadságjogaink, akkor már
demokráciáról beszélhetünk. Jó példa erre a Kádár-rezsim
utolsó időszaka, amikor gyakorlatilag mindent meg lehetett csinálni
félelem nélkül ( néhány tabu dolgon kívül ), és mégsem
beszélhettünk demokráciáról, és Kádár Jánost sem tekintjük demokratának.
Mindezeken felül még a legfejlettebb
demokráciákban is félni lehet, félni kell az egyes
embereknek. Itt olyan példákat hozhatunk, mint amelyek az egyes
emberek életfeltételeivel kapcsolatosak. Tekinthető-e demokratának
az, aki fél a betegségtől, a megöregedéstől, a haláltól?
Nyilván igen, és senki sem kérdőjelezheti meg ennek igazságát.
De lehetne olyan példákat is felhozni, hogy félünk attól, hogy
elveszítjük a munkahelyünket, vagy kevesebb lesz a fizetésünk,
esetleg más városba kell költözni, mert a munkahelyük oda
telepedett át. Tehát a félelemnek sok motiváló oka lehet, és
nem csupán a demokrácia hiánya.
Az igazi probléma azonban mégsem ebben
rejlik, hanem abban, hogy a demokráciát, mint egy lehetséges
politikai, társadalmi, gazdasági rendszert egy lelki
állapottal akarjuk definiálni. A félelem lelki állapota
ugyanis mindig valamilyen külső konstelláció hatásának eredményeként jön létre. Az persze előállhat, hogy
a diktatúrák félelmet gerjesztenek az emberekben, de ez is csak az
egyik lélektani állapot a sok közül. Ezzel az egy lelki
állapottal jellemezni egy rendkívül bonyolult organizációt,
meglehetősen tudománytalan kísérlet lenne. De ha több lelki állapotot hoznánk fel a demokrata, a demokrácia
definiálására, még akkor is távol állnánk a valóságtól. Nem
a létrejött lelki állapotokból, főként pedig a félelemből
kiindulva kell magyarázni a demokrata lényegi
vonásait, hanem magát a valóságos politikai, társadalmi,
gazdasági rendszert kell leírni, és létrehozni, amelyet az egyén önkéntes elfogadása, és elsajátítása után
mások őt magát demokratának tekinthetik. Nem a lelki állapotokból
kell megmagyarázni a demokráciát, hanem a
konkrét politikai, társadalmi, gazdasági követelményeket kell
megfogalmazni a demokrácia leírására.
Bibó István pedig éppen ezt a problémát
tekintette legfontosabb feladatának, nem pedig a demokrata, a
demokrácia fogalmi meghatározását.
Debrecen,
2011. augusztus 1..
Bibó István
élete és munkássága 12.
Feleségemnek
ajánlom.
Bibó István jelentős politikai tanulmányai
közzé tartozik a modern nemzetről alkotott felfogása. Már
korábban is találkozhattunk olyan tanulmányaival, amelyek egyes
nemzetek fejlődésével, történetével foglalkozott, mint például
a német politikai hisztériáról írott akkor még kiadatlan
dolgozata, illetve a magyar demokrácia elindulásáról írott
tanulmánya, amelyet szintén csak jóval később adtak közre.
Ezekben a művekben a nemzet problémája mellett megjelentek azok a
tételek is, amelyek közvetlenül kapcsolhatók Bibó demokrácia
felfogásához.
Az alább elemzésre kerülő A kelet -
európai kisállamok nyomorúsága (1946, Új Magyarország kiadás) című tanulmányában is szerepelnek ezek a kérdések,
annyi különbséggel, hogy a nemzetről alkotott felfogását sokkal részletesebben fejti ki, kezdve az európai nemzetek
kialakulásával, folytatva a nemzet fogalom értelmezésével,
amelyek után három ország Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország nemzetiségi helyzetének elemzésével
és a nemzeti öntudatuk kialakításának gondjaival foglalkozik.
Mindezen elemzések során egyfajta félelemről ,
politikai hisztériáról beszél, mint az emberi viselkedést,
illetve a nemzetek tevékenységét befolyásoló tényező. Ez a
motívum az előző műveiben szintén végigkísérte az elemzéseit.
Egyes részeit pedig szinte szó szerint átvette a korábbi
kiadatlan műveiből, tehát az Olvasó újból találkozhat
régebbről ismert szövegrészekkel. Összességében azonban a
nemzet értelmezése annyira kiforrott, és pontos, hogy az még a
mai emberek számára is újat mondhat.
Bibó a nemzetet, mint Európa
jellegzetes egységének tekintette, amelyik a mai kialakultságában
mintegy másfél évezredes fejlődés eredményeként jött létre.
Új nemzetek csak akkor jöhettek létre, ha különállásához
megfelelően erős vagy hosszan tartó politikai élmények járultak,
melyek az új egység belső öntudatát és külső tekintélyét
megalapozták. Vagyis sohasem az államhatárok jelentették
egy-egy nemzet elkülönülését, hanem a nemzetté válásnak
mindig valamilyen politikai élménnyel kell párosulnia. A modern
nemzetek kialakulásának lényege: ... a meglevő vagy újonnan
alakuló nemzetek kereteit új, igen nagy erejű tömegmozgalmak
töltik ki, s a hozzájuk fűződő érzelmeket új, igen nagy erejű
tömegérzelmek teszik magukévá. (kiemelés tőlem – Tarski).
Az európai nemzetek kialakulási és
lokalizációs folyamata a 15. századra befejeződött, amelynek
eredményeként megszületett öt vezető európai nemzet: az angol,
a francia, az olasz, a német és a spanyol. Bibó szerint ekkor
kezdődik a nyugat-európai és a közép-európai nemzeti keretek
jellegének a végzetes elválása is: a francia, angol és spanyol
királyságok mind testesebb, mind effektívebb valóságokká
válnak, a német és olasz királyságok mind testetlenebbekké,
mind láthatatlanabbakká, mind szimbolikusabbakká. Ezt jelzi
például a burgundi hercegségek kialakulása a francia és spanyol
határon, vagy Svájc kiválása a német birodalomból, vagy
Olaszország szétesése köztársaságokra, illetve a Pireneusi
félsziget kettéválása Portugáliára és Spanyolországra. Ortega szerint a legújabb kori Európában az államok nem azért voltak
egynyelvűek, mert az egynyelvű népek állottak össze, és
alakítottak országot, hanem azért, mert egy fennálló
állami és nemzeti keretet egyik vagy másik nép politikai,
kulturális vagy számbeli hegemóniája egynyelvűvé tett.
A 15. - 17. századra kialakult a modern állam,
fővárossal, közigazgatással, vezető értelmiséggel,
polgársággal, és így tovább. Ebben a helyzetben érte Európát
a francia forradalom, amelyik a nemzeti létnek egy új
jellegzetességet adott. Ennek fő sajátossága a harmadik rendnek,
a népnek a behatolása a nemzeti keretbe. Ez az
egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját
vette fel, s ebből az élményből születik meg a modern nemzeti
érzés. A modern közösségi érzésben két dolog egyesül:
mindenki birtokba veszi a királyok, a nemesség országát, továbbá
felruházza mindazon nemes érzésekkel, amit eddig csak mások
érezhettek a nemzet iránt..... a modern demokrácia
végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember
életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben
kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett. (kiemelés
tőlem – Tarski) Ez a tétel Bibó későbbi műveiben is
rendre visszatér, ami mutatja azt, hogy egy lényeges felismerést
rejt magában.
A modern demokratikus nacionalizmus számára
nem volt kétséges az, hogy az a keret, az az ország, amit a nép
birtokba akar venni, nem lehet más, mint a meglévő állami keret.
Ettől a formációtól csupán az oszmán és a
Habsburg-ház birodalmi törekvései tértek el,
amelyek egy birodalomban kívánták egyesíteni a nemzeteket egy
nyelv fennhatósága alatt. Ez a törekvés azonban sikertelen volt,
ezért a régi nemzeteknek kellett önállóan ismét visszaállítani
a régi nemzeti kereteket. Mivel pedig a nemzet nyelvét a nép
hordta, ezért a néphez kellett fordulni. Így jöhetett létre a
nyelvi nacionalizmus, ami kifejezetten speciális
közép- és kelet-európai jelenség. Bibó meghatározása
szerint: A nemzet modern gondolata par excellence
politikai fogalom: kiindulópontja egy állami keret,
melyet a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével
birtokba akar venni és a magáénak akar tudni. (kiemelés tőlem –
Tarski). Vagyis maga a nyelv nem nemzetalkotó tényező,
csak a történelem lehet az.
A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása
azonban területi vitákhoz vezettek, mivel e nemzetek történelmi
érzelmei – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi
emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződtek,
mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. Ez
vitt tovább aztán területi követelésekhez, amelynek
érvényesítését háborúkkal akartak kikényszeríteni. Bibó a
következőkben három ország, Lengyelország, Csehország, és
Magyarország példáján keresztül mutatta be azt, hogy miként
vezetett ez a probléma a korábbi történelmi állami keret
széttrancsírozásához, hivatkozva a nyelvi határok
megváltozására. Ezeket nem ismertetem részleteiben.
Magyarország vonatkozásában is
csak a trianoni békediktátumról szólok. Bibó
szerint ez olyan volt, hogy Magyarországtól nemcsak más nyelvű
területeket, hanem, ráadásul meglehetősen bőven adagolva, magyar
területeket is elcsatoltak. Ennek pedig egyenes következménye
volt az, hogy a magyar politikai szemlélet egész Magyarország
felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők
hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes
disztingválni a leválásra érett másnyelvű területek
elcsatolása és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar
nyelvű területek elszakítása között. Ennek
következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy
Magyarország ábrándképétől, és még inkább abba a
lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos
igazságtalansággal adósa. (kiemelés tőlem –
Tarski). Tehát Bibó sokkal disztingváltabban értékeli a
trianoni békediktátum területi passzusait, mint a Horthy –
rendszer hivatalos politikája, és még a ma (tehát 2011) számára
is követhető tételt fogalmaz meg.
A három vizsgált ország problémája Bibó
szerint közös: az örökölt történeti területeket, melyekhez
mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem
képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig
azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia
és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló
lakosságot egységbe kovácsolni. (kiemelés tőlem – Tarski). Azonban a demokrácia összeforrasztó hatásaiban csalódniuk
kellett, ezért jutottak abba a félelmi állapotba, hogy a világgal
szemben csak követelnivalójuk van, kötelességük és felelősségük
nincs.

A következőkben Bibó kelet- és
közép-európai államok politikájának deformálódásáról ír. Azon elterjedt nézet szerint az a terület, ami a Rajnától
keletre, azaz Franciaország és Oroszország között elterül,
politikai kultúra terén elmaradott. Ez azzal magyarázható, hogy a
polgári életforma és a kereszténység és humanizmus által
megszelídített társadalmi módszerek és érintkezési formák
uralma nyugatról keletre csökkenő mértékben ért el a legalsó
rétegekig. De ezek csak fokozati különbségek.
De
Bibó felületesnek tartja azt a vélekedést, hogy az erőszakos és
antidemokratikus nacionalizmust az arisztokrata nagybirtokosok,
monopolkapitalisták és katonai klikkek azon érdeke magyarázza,
hogy a népet rabszolgaságban tartsák, s ezzel a figyelmüket
eltereljék a társadalmi kérdésekről. Ez szerinte elfogadhatatlan
érvelés. A nemzeti érzés, még ha szűk és kicsinyes is, a
demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig
érdekviszonyokba szilárdan beleágyazott emberek és csoportok
komoly tömegérzelmet sem stimulálni, sem átélni nem tudnak.
A
politika deformálódását még zavaros filozófiák sem
eredményezhetik. Komoly tömegérzelem csak indulatból
származhatik, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros
filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor
hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha azokat nagy intenzitással
átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik
féligazságok és hazugságok elhivésére, mert azok alapján
öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják,
hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak
kielégülést szerezhetnek. Ez szintén fontos megállapítása
Bibónak, ami ma is, (azaz 2011-ben) jelentőséggel bír.
Bibó
szerint minden szál egyfajta politikai
hisztéria felé mutat, amit már több nyugat-európai ország átélt. Az itt
élő nemzetek számára mindazok megvoltak, ami hiányzott a kelet-
és közép-európai országoknál: a saját nemzeti és állami
keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai
összeszokottság, az egységes társadalmi elit és így tovább.
Ebből alakult ki a nemzeti közösség iránti félelem. Vagyis megismerték
azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszíteni vagy
ellenséges, idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt
helyeit és idegen uralom vagy elnyomás alatt népük egészét vagy
egy részét.
A
siker érdekében csak egy dolgot lehetett csinálni: felébreszteni
a nemzeti öntudatot. Ebben azonban az un. nemzeti
intelligencia vitte a fő szerepet, amelyik nem volt nagyon összekapcsolódva a
tőkés polgársággal. Kezdetben a nép is idegenkedett a nemzeti
eszmétől, és ezért a nemzeti intelligenciának különösen nagy
erőfeszítéseket kellett tenni annak érdekében, hogy a népet
„megtanítsa” a nemzet leckéjére.
Összegezve: a
közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő
tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a
demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá tette. Bibó
szerint az európai közösség egyenesvonalú politikai fejlődésének
feltétele az, hogy a
közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. (….) világos
és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a
felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását,
kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti. Demokratizmus és
nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek
mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra
vezethet. (kiemelés tőlem –
Tarski). Ezt
a tételét a későbbi tanulmányaiban is olvashatjuk.
Ez
a zavar jött létre a közép-kelet európai országoknál, ami az antidemokratikus
nacionalizmushoz vezetett. Azonban fából
vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes
erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a
felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja
a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.
Ezt
követően írja le azokat a gondolatokat, amelyet ma sokan
félreértelmeznek: Abban
a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság
előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a
demokrácia javaival. Demokratának
lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni:
nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más
fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség
ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a
lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius
veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy
félünk tőlük. (kiemelés tőlem – Tarski) Erre
még később visszatérek.
A
jelzett félelmi állapot fejlesztette ki a hamis
realista típusát, amelyiknek a kétségtelen
tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság
volt a jellemzője. Ezek közzé sorolta Bismarckot, aki ennek a típusnak volt a nagy
példaképe, továbbá Tiszát, Bratianuk-ot, Pasic-ot, Bethlent,
Venileozt. Ezekben az országokban az államfői
hatalom erősödött meg. A
kormányok ereje ugyanis abból áll, hogy egyensúlyt tudnak tartani
két tényező között, minthogy azonban az egyiket, a
népképviseletet rendszeresen korrumpálták, ezzel megerősítették
a másikat. Sőt éppen az államfői hatalom lett az a fórum,
amelytől a hű alattvalók az éppen garázdálkodó
kormányhatalomtól való megmentésüket várták. Ez pedig a
meglévő demokratikus erők szétszórását jelentette, és
visszaesést abba a demokrácia előtti állapotba. Ez
is egy ma, tehát 2011-ben megfontolandó tétele Bibónak.
A
társadalmi szerkezet torzulása a politikai jellem torzulásához vezetett: kialakult az a hisztérikus lelkiállapot,
melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és
a kívánatos dolgok között. Ehhez hasonló jelenséggel már a
német politikai hisztéria tárgyalása során találkozhattunk. Ezt
a politikai hisztériát túlzott öndokumentálás és belső
bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan
meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és
teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális
igények és morális felelőtlenség jellemezte.
Ilyen
hisztérikus lelkiállapotban pedig háttérbe szorul az értékek
reális szemlélése. ... az értékek háttérbe szorulása közös
vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért
való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli
bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi
elő. Ezért nagyon veszedelmes az egzisztenciálfilozófiának az a
vulgáris bölcsessége, mely szerint a veszély állapota termékeny,
s csak a megsemmisüléssel való szembenézés ébreszti az egyént
és a közösséget az élet igazi értelmére, és teszi képessé a
teremtő erők összeszedésére. Bár itt Bibó nyilvánvalóan
szembeszáll az egzisztencializmus egyik (tényleg hamis) tételével,
azonban látnunk kell, hogy az a tendencia, hogy minden egyéni,
illetve társadalmi cselekményt valamilyen félelemre, vagy
hisztériára vezet vissza, valójában az egzisztencializmus
alaptételeit alkalmazza az adott történelmi események
vizsgálatára. Erre még lesz módunk visszatérni.
Így
alakul ki egy nemzeti
materializmus, amelyik távoli deformációja a marxizmus szociális
materializmusának. Ahogyan az osztályharc lázában élő
proletárok sem vették észre azokat az értékeket, amelyeket az
uralkodó osztály éppen a birtoklás révén természetesnek
vettek, éppúgy az alakuló nemzetek sem sajátították el azokat
az értékeket, amelyeket a nyugat-európai nemzetek a természetes
nemzeti mivoltukból adódóan elsajátítottak. Ezért vált
lehetővé az, hogy minden dolog a nemzeti
célszerűség alá rendelődött.
Így válhatott valóra az, hogy minden reális, és minden képzelt
teljesítmény elvesztette
spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti
öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig
minden szent és sérthetetlen lett, ha „a nemzet nevében”, „a
nemzet érdekében” történt.
Ezekhez
igazodott a nemzeti sajtó és a tudomány is. A sajtó kialakította az Abszolút Jó, illetve az Abszolút Rossz képét,
amelyeknek az volt a feladatuk, hogy vágyképeket
megelevenítsenek, és olyan egyszerű tényeket, melyekkel ez vagy
az a közösség nem óhajt szembenézni, elködösítsenek. A
nemzet tudósai pedig el kezdték kidolgozni a nemzeti
lét őstörténelmi jogosultságát, a területi viták
„tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem
alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti
hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai
koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan”
felderített koncepciója szerint követnie kell.
Bibó
hihetetlenül csodálatosan jellemezte a nacionalizmus akkori
megjelenési formáját, a nemzetieskedést, a
nemzetben való kizárólagos gondolkodást, és azt, hogyan
torzította el a politikai és a közgondolkodást. Ezek az
elemzések, sajnos, ma éppen úgy helytállóak, mint akkor: csak a
tanulmány megírásának a dátumát kellene megváltoztatni.
Debrecen, 2011. július 29.
Bibó István
élete és munkássága 11.
Feleségemnek
ajánlom.
Az alább elemzésre kerülő művet egy
korábbi Bibó műhöz hasonlóan nem adták ki a megírásának
idejében. A magyar demokrácia mérlegei című
tanulmányt csak 1984-ben jelentették meg A magyar demokrácia
elindulása címen, amelyet Bibó István hagyatékából
Szilágyi Sándor adta közre (Kritika, 1984. 9. sz.
13–25. l.). Ennek a műnek a főbb sajátossága az volt, hogy
változatlanul politikai esszé kategóriájába
sorolandó, és ismét a demokrácia kérdéseivel
foglalkozik. Bibó az előző részben ismertetett A magyar
demokrácia válsága című tanulmányából igen sok
problémát áthozott ebbe a tanulmányába, annyi különbséggel,
hogy a magyar demokrácia fejlődésének vizsgálatához visszament
a gyökerekig, és történetiségében vizsgálta azt, hogyan
alakult a demokrácia hazánkban, miként jellemezhető ez az akkori
időben (1946-ban), és milyen feladatai vannak a demokrácia további
kiépítésének. Tehát a magyar demokrácia problémáját nagyobb
társadalmi összefüggés rendszerbe helyezte a korábbihoz
viszonyítva.
Bibó szerint a magyar demokrácia fejlődésének
két nagy tehertétele volt, két óriási bukás árnyékolta
be: az 1848–49. évi magyar forradalom dicsőséges [sic!] vége és
az 1918–19. évi magyar forradalom európai részvétlenségbe
fulladó kudarca. A demokratikus mozgalom kezdetben patrióta
volt, aminek a megjelenési formája a nyelvi nacionalizmus volt. A nyelv hordozója pedig elsősorban a nép volt, és így
válhatott a nép politikai tényezővé. Minden európai ország fő
célja volt etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét
bizonytalanságát. Ez a törekvés elsősorban a három
kelet-európai történelmi államot: Lengyelországot,
Magyarországot és Csehországot vitte súlyos válságba.
A magyar demokrácia végső álma az volt,
hogy az ősi történelmi keretet valamilyen módon egynyelvűvé
kell tenni. Az 1848-49-es szabadságharc során
azonban automatikusan szembe találta magát az ország más nyelvű
lakosságával, így a demokratikus célkitűzéseket nem tudták
közösen megvalósítani. A nemzetiségek inkább a Habsburg és
orosz csapatok mellé álltak, így a demokratikus mozgalom kudarcot
vallott. 1848–49-nek az volt a történelmi tanulsága, hogy a teljes magyar függetlenség és a teljes demokratikus
szabadság ügye Európa segítségére nem számíthat. Ez
csak akkor valósítható meg, ha az országot szétdarabolják.
Ebből a felismerésből született meg az 1867-es kiegyezés Ausztriával. Ennek lényege: félutas függetlenség,
félutas demokrácia, de a teljes történeti magyar államkeret
fenntartása.
Az I. világháború végére hazánkban
kialakult egy olyan demokratikus mozgalom, amelyik felismerte: a
magyar függetlenség és szabadság nem létezhetik a többi
kelet-európai nép rovására, hanem csupán a többi kelet-európai
nép függetlenségével és szabadságával egyidejűen. Ezt a
gondolatot testesítette meg Károlyi Mihály, és az
általuk kikiáltott magyar népköztársaságban ezek az erők
vették magukra a magyar demokrácia másodszori elindításának
súlyos feladatát. Kezdetben a korábbi történelmi határok
mentén gondolkodtak. Ám sem a szerbek, sem a szlovákok, sem pedig
a románok nem tettek le az önálló állam gondolatáról, ezért
időközben megállapodtak az antanttal egy olyan államhatárban,
amelyik lényegében a későbbi trianoni államhatárral volt
egyező. Ezt a sokkot azonban már a népköztársaság nem tudta
elviselni, ezért 1919 tavaszán átadta a helyét a
Tanácsköztársaságnak. A proletárdiktatúra
kétségbeesett harcba kezdett, melynek motívumai között
összekeveredett az egész európai proletariátusért való harc
gondolata és a Magyarországnak oly súlyos megrázkódtatást
jelentő demarkációs vonal korrigálásának gondolata. Négy és
fél hónap múlva ez a kísérlet is elbukott, s a terep szabadon
maradt a magyar reakció visszatérése számára.
A ellenforradalmi Horthy-rezsim egész
létalapja az volt, hogy hajlandó volt aláírni a trianoni
békediktátumot. A felelősséget a népköztársaságra és
a proletárdiktatúrára tolták, és a békeszerződés aláírását
és kifelé való elismerését pedig a nemzeti gyásznak, a nemzeti
tiltakozásnak és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és
terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően
alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti,
hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestül
megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen
felállítani.(kiemelés tőlem – Tarski)
A Horthy-féle kormányzati rendszer három
komponensből tevődött össze. Az első volt a
nagybirtokos, nagytőkés és felsőbb katonatiszti réteg, a
második csoport a hivatalnokok, egykori tényleges és
tartalékos katonák, kibillent egyensúlyú középosztálybeliek,
kispolgárok és proletárokra támaszkodó fasiszta irányzat volt,
s végül a harmadik csoport az államigazgatásból, a
szabad értelmiségből, a gazdasági életből adódó nem
mereven konzervatív, de hangsúlyozottan konszolidációs és
európai réteg. Ez a csoport hordozta magában a
parlamentáris demokrácia eszméjét.
Bibó a továbbiakban végigelemzi a
Horthy-rezsim bukdácsolásait, aminek a demokrácia szempontjából
az a lényege, hogy nem tudták megtalálni a népfront európai
formáit, ezért a demokrácia kiépítésének nem voltak meg az
alapjai. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ez a kormány egy délután
során összeomlott, és helyette a nyilasok vették át a hatalmat.
A megszálló orosz csapatok azonban nem voltak hajlandóak átvenni
a közigazgatást, ezért a világháború végén Magyarország
tabula rasa-ként állott rendelkezésére a politikai
erőknek. (Páratlan lehetőség, amivel hazánk sajnos nem tudott
élni – Tarski)
Bibó István a következőkben sorra veszi és
elemzi azt, hogy milyen komoly teljesítményei voltak az első
magyar demokráciának. Ilyenek voltak: a nemzeti bizottságok
megalakítása, az Ideiglenes Kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés
megalakítása Debrecenben, aminek a legnagyobb teljesítménye:
megalkotta a végleges nemzetgyűlési választások választójogát
is.
A fentieken túlmenően fontosak voltak még a
„demokratikus ősszervek” létrehozása. Ide
tartoztak:
termelési bizottságok, földigénylő
bizottságok, és üzemi bizottságok. Bibó szerint: Akik a
magyar demokráciát mérlegre akarják tenni, egy percig sem szabad
elfelejteniök, hogy a magyar demokrácia ma még sok vonatkozásban
a maga „cromwelli”periódusát éli. A „cronwelli”
jelző itt a megalakulás harcos időszakát jelenti, amikor le kell
gyűrni a reakciós erőket, de ezzel párhuzamosan a demokrácia
kiépítésén kell fáradozni.
Bibó a következő részben elemzi a különböző
pártokat, amelyre részletesen nem térek ki. A kommunista párt karaktere ...az a különleges fegyelem, aszketikus
önfeláldozás, nagyfokú támadó kedv, elméleti meghatározottság
és hallatlan taktikai rugalmasság, mely a kommunista pártokat
világszerte jellemzi. E tulajdonságaik tették őket képessé
arra, hogy az igazgatás és újjáépítés kijegecesedési pontjai
legyenek egy olyan országban, ahol egyébként a fegyelem, a
munkaerkölcs, a jövőben való hit és a politikai tájékozódó
képesség a legteljesebb mélypontra került. Tehát Bibó itt
is, mint korábban A magyar demokrácia válsága című
tanulmányában a kommunista pártról kifejezetten pozitív képet
festett.
Bibónak az 1930-ban alakult Független
Kisgazdapártról is pozitív véleménye van: a Független
Kisgazdapárt az egyetlen, mely ellenzékben ugyan, de mégis bevett
és elfogadott közszereplője volt a Horthy-rezsim politikai
platformjának, azonban 1938-tól kezdve, amikor a német expanzió
akut veszélyként megjelent Magyarország kapujában, végleg és
visszavonhatatlanul a feltétlen antifasizmus álláspontjára
helyezkedett. Az akkori köztársasági elnök Tildy
Zoltánról pedig azt írta, hogy nagy politikai
előrelátásról és bölcsességről tett tanúbizonyságot akkor,
amikor 1942-ben szövetséget kötött az SZDP-vel és 1944. március
19-e után együtt mentek a föld alá.
Bibó kifejti, hogy Magyarország demokratikus
erői négy pártban tömörülnek, amelyek a legutóbbi választáson
a szavazatok 90%át vitték el: a kisgazdapárt ötvenhat
százalékot, a kommunista párt tizenhét százalékot, a
szociáldemokrata párt tizenhét egész öt tized százalékot, a
parasztpárt hat egész öt tized százalékot.
Bibó
István sorra veszi a magyar demokrácia teljesítményeit. Első helyen említi a
földreformot, amelyik
megszüntette azt a területi hatalmat, amit maga föld jelentett,
mivel a hatásköre alá eső embereknek az életét úgyszólván
minden vonatkozásban determinálta. Ezzel visszaadta a magyar
néptömegek emberi méltóságát.
A
következő nagy teljesítmény: a fasizmus és a
reakció üldözésére lebonyolított akciók.. Ezek az
akciók három vonalon folytak: először a háborús bűnösök és
vezető fasiszták elleni bírói ítéletek, másodszor az
internálások, harmadszor a közalkalmazottak és más szakmák
igazolására szolgáló eljárás vonalán.
A harmadik nagy teljesítmény a végleges
nemzetgyűlési választások megtartása volt, ami a
nemzetgyűlés legitimitását adta.
A negyedik nagy lépés az ország
államformájának meghatározása: Magyarország köztársaság lett.
Bibó végezetül sorra veszi azokat a
feladatokat, amelyeket ezután kell végrehajtania ennek a fiatal
demokráciának. Ezek közzé sorolja a tisztviselői létszám csökkentését, megtisztítását, a közbiztonság megszilárdítása, amit a legfontosabbnak tart. Továbbá a
békeszerződés előkészítése, majd megkötése,
amely súlyos teherpróbája lesz a fiatal magyar demokráciának. Hasonlóan nagy erőpróba lesz a gazdasági egyensúly helyreállítása, az infláció megfékezése.
Bibó a magyar demokrácia negatív tételei közzé a fáradtságot és passzivitást
teszi. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai
kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezés óta
van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a
politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen,
rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és
erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára.
(kiemelés tőlem – Tarski.) Az 1931 óta kezdődő világválság
után szociális válság következett, amit mellé még
álforradalmak követtek. Így jutottak el odáig, hogy a tömeg,
a nép, a forradalom, a népmozgalom fogalmai a sok álforradalom
alatt teljességgel elvesztették a maguk valódi értelmét.
...ezzel együtt fölburjánzott a blöffölő és hamis
kategóriákkal dolgozó sajtónak egy
különleges fajtája is, amely a feketéről egészen egyszerűen
azt hazudta, hogy fehér, csak éppen ezt a hazugságot egy csomó
korszerű vagy állítólag korszerű politikai fogalomnak a
frazeológiájában tálalta föl. Lényegileg ugyanaz volt az, amit
Goebbelsék csináltak Németországban, azzal a különbséggel,
hogy az egy olyan őrültség volt, melyben volt rendszer,
a magyarországi sajtó zagyva őrültségében pedig még rendszer
sem volt. (…....) A jó demokraták helyesen érzik, hogy az
ilyenfajta hangulatok valami mélyen fekvő rokonságot mutatnak a
fasizmussal ….. A rokonság nem a világnézetben van, hanem abban,
hogy a fasizmus és az ilyen tömeghangulatok is olyan emberekre és
olyan tömegekre vannak beállítva, amelyek nem jöttek tisztába
minden demokrácia első és alaptételével: azzal, hogy az uralom
nem természeti adottság, hanem a tömegek hozzájárulásától és
beleegyezésétől függ, s a tömegek által kontrollálható és
elmozdítható. Minden olyan tömegnél, mely ezt nem tanulta meg,
könnyen fenyeget az a hangulat, hogy a fórumon folyó ágálásokat
üres és rosszhiszemű szócséplésnek nézi csupán.(kiemelés
tőlem - Tarski)
Bibó a magyar
demokrácia előnyös tételei közzé sorolja azt,
hogy a régi rend erői teljességgel megszűntek,
ugyanakkor a demokrácia erői sértetlenül és
morálisan megerősödve jöhettek elő a föld alól.
Debrecen,
2011. július 27.
Bibó István élete és munkássága 10.
Feleségemnek ajánlom
A demokrácia értelmezése és a forradalom szükségessége körüli zavar
Ez
a rész különösen fontos az egész mű, de Bibó István eszmei fejlődésének
szempontjából. Kifejti, hogy a demokrácia értelmezésének válsága
különösen jól mutatja az egész válság helyzetét. Két oldalt különböztet
meg: a kisgazda és a kommunista oldalt, és mindkettő véleménye az, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.
Itt
azonban nem a szervezeti kérdésekről van szó, hanem a demokrácia belső
atmoszférájáról. A kisgazda oldal szerint a demokrácia játékszabályain van
a hangsúly, míg a kommunisták szerint a demokrácia ellenségei ellen
vívott harcnak van jelentősége. Ezekkel szemben Bibó kiemeli: Demokrácia:
a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép,
vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit
meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni. Majd később hozzáteszi: ... a nép maga nem tesz semmit magától, valaki
mindig vezeti, akár tudja, akár nem. Nem is azt jelenti a demokrácia,
hogy a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki
felszabadulást az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti
politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. (…..)A demokráciához a népnek tudatában kell lennie …. annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik.(kiemelések tőlem – Tarski. Ezekre a gondolatokra még később visszatérek!)
Ebből az értelmezésből adódik Bibó számára az, hogy először kétségtelenül harc kell, és csak azután játékszabály. Először
az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, melynek
során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan
tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét, és megtanulja azt,
hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat
megválogatni és szükség esetén elkergetni. (kiemelés tőlem – Tarski.)
Bibó kiemeli, hogy minden demokrácia forradalommal kezdődött: az
emberi méltóság egyetlen forradalmának, bármilyen társadalmi és
gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz,
hogy demokráciáról beszélhessünk. Ez különböző országokban különböző
időszakokban zajlott le, de megtörtént, és ezért alakulhatott ki ott
demokrácia. Magyarországon azonban nem zajlott le. Volt egy földreform,
ami része lehetett egy forradalomnak, de ami mellette történt, azok
félforradalmak, vagy álforradalmak voltak. Ezekben a nép megláthatta
ugyan volt urainak gyengeségét, de ebben nem a maga erejét tapasztalta
meg, hanem rajta kívül álló, számára elemi erőkét. Ebből hiányzott a forradalmi változás két alapvető eleme. Az egyik az egy irányból jövő erős nyomás, a másik pedig a fejlődés útjának világos tudata.
Bibó
szerint két nézet terjedt el. Az egyik szerint a forradalmi
változásokat tovább kell vinni, s eben a kommunistáknak igazuk van. A
másik álláspont szerint nincs itt forradalmi hangulat, és nem is lesz.
Ebben a helyzetben Bibó egy megegyezéses forradalmat javasol. Ha erre nincs mód, akkor határolt és tervezett forradalomra van szükség. Ennek során a legfontosabb feladat a feudális, úri öntudat és a jobbágyi alázat alaphelyzeteinek a felszámolása. A következőkben Bibó sorra veszi azokat a területeket, amelyikben előrehaladásra van szükség. A radikális reformok területei: a közszolgálat, az önkormányzatok, a közoktatásügy és a szövetkezetek alapvetése.
Bibó
elismeri, hogy a határolt és tervezett forradalomnak kicsi az ösvénye,
de akkor legalább mentesülünk attól a félelemtől, amelyik a nyakló nélküli dinamizmusnak az egyik legsúlyosabb mellékterméke. Kérdés, hogy erre képes-e a koalíció? Válhat-e a kisgazda párt harcos féllé?
A kisgazda párt választási győzelme és ami mögötte van.
A párt szerint a győzelemben a kisgazdapárt demokratikus programjának és elvi rendszerének a helyeslése nyilvánult meg. A kommunisták szerint azonban a reakció és a fasizmus is leszavazott a kisgazda pártra.
Ennek
a megközelítésnek azonban semmi értelme sincs. A kisgazdapárt győzelmét
nem a jobboldali szavazók döntötték el, hanem a baloldaliak, aki
szavazhattak volna máshová is. Ennek ellenére a választás a reakció
malmára hajtotta a vizet, mert egy olyan kérdésfeltevés vált a
választás központi kérdésévé, mely a rend, jog, biztonság és nemzeti
függetlenség kérdéseit sürgősebbnek és veszélyeztetettebbnek tüntette
fel, mint a múlt tehertételeitől való megszabadulás kérdését. Ez a
helytelen kérdésfeltevés eredményezte azt, hogy a kisgazdapártba a
bethleni konszolidációnak rengeteg képviselője tódult be. Ez pedig
annyit jelent, hogy a kisgazdapártba annyi szövetségest hoznak be,
akikkel nem tudnak elvi közösséget vállalni. Így válhatott ez a párt egy
integrálódási ponttá, ahová az a félelem hajtotta, mely
országszerte a kommunista párttaktika hibáit, a reakció és fasizmus
elleni harc kisiklásait s a rendőrség körüli bajokat a proletárdiktatúra
tudatos előkészítésére irányuló egységes tervnek tulajdonítja.
A demokrácia részére a kisgazdapárt magjának csak két eleme lehet jelentős. Az egyik: a magyar közép- és kisbirtokos parasztságnak
az a része, mely életviszonyainak rendezettsége folytán mindenekelőtt a
hitlerizmusból és nyilasságból kiáradó külső és belső felfordulással
került szembe. A másik elem: a magyar értelmiségi, hivatalnoki, középbirtokos és polgári rétegeknek
az a – sajnos – kisebb része, mely európai erkölcseinél, német
disszimilációtól meg nem rontott magyar érzésénél és szakszerű
komolyságánál fogva ellen tudott állni a hitlerizmus demoralizáló
hatásának.
Bibó határozottan kijelenti, hogy a magyar demokráciának az a központi kérdése, hogy a kisgazdapártnak ezt a parasztplebejus és magyar centrumát......meg
lehet-e nyerni egy limitált forradalom számára, mely egy radikális
reformprogramnak és a jogbiztonság és rend szükségleteinek egyaránt ki
tudja jelölni a maga területét.
A politika helyzet polarizálódásának veszedelmei.
Bibó
ismét utal arra, hogy az emberekben él a kommunisták iránti félelem, a
kommunisták viszont a reakció erőitől félnek, ami jogosnak tekinthető.
Ez a félelem tömöríti gyakorlatilag két pártba az embereket, így a
koalíció tulajdonképpen a kisgazdapártból és a kommunista pártból áll. Magyarország kormányzása egy év óta mind fokozódó mértékben lényegileg két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelős bölcsességén. Ameddig ők meg tudnak egyezni, addig döcög a koalíció...
Bibó szerint azonban a polarizálódás folyamatát meg lehet, és meg kell állítani. A kisgazdapártnak hidegre
kel tenni a jobbszárnyát, míg a kommunistáknak a balszárnyat.
A koalíció technikai zavarai és a koalíció erkölcseinek válsága.
A válság oka az, hogy nem
tanultunk még meg a koalícióval mint politikai instrumentummal
bánni.(.....) A koalíció a politikai művészetnek az egyik műszere, melynek
megvannak a maga mindennapos kezelési és tisztántartási szabályai,
megvannak a maga konvenciói és erkölcse, s megvannak a maga veszélyei
is, melyeket ugyancsak a politikai művészetnek a szabályai szerint lehet
megelőzni próbálni. Bibónak ez egy olyan kijelentése, ami szintén érvényesnek tekinthető minden további időszakra nézve.
A kormányzás első követelménye az, hogy legyen vezetése, amit a kormányfő végez. Ez utóbbi munkájába azonban a kormányfői és az
államfői munkák keverednek, döntő kérdésekben csak pártközi egyeztetések
útján lehetett dönteni. A kormányzás további követelménye az, hogy a
kormány valóban munkaközösség legyen. Az ügyek intézése azonban pártérdekek szerint történik, amit minden koalíció legnagyobb bajának tekint.
A legnagyobb baj azonban az, hogy a kormánynak nincs erkölcse. Az ügyek intézésénél fontos szempont a sógorság-komaság viszony, ami
oda vezet, hogy az ellenfélnek egyetlen szavát sem fogják elhinni, tehát
mindkét párt a hitelét fogja veszíteni.
Bibó még kitér a sajtóerkölcsre is. Felelős,
igazságkereső sajtó és demokrácia egymásnak kölcsönösen feltételei, és
sajtónk mai erkölcse és időnkénti hangbeli elvadulása mellett
demokráciára való nevelődésről nem lehet szó! Ez szintén olyan tétele Bibónak, ami napjainkra is érvényes lenne.
A válság és európai helyzetünk.
Bibó szerint az egész válságnak van külpolitikai vonatkozása is. A
külpolitikai vonatkozás a megszállás válságának és a kommunista
pártakciók válságának az együtt hatása folytán válik kritikussá.
Mindkettő nyomában egy egységes félelem kelt fel, mely a megszállás
válságos hatásait a szovjet tagállamiság tudatos előkészítésének, a
kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos
előkészítésének véli, és a kettőt egyugyanazon tervnek tulajdonítja.
(kiemelés tőlem – Tarski)
A Szovjetunió és az angolszász hatalmak között pozícióharc folyik, aminek egyik területe Magyarország. ….az
angolszász hatalmak is elismerik a Szovjetuniónak azt a biztonsági
igényét, hogy ott bizalmát élvező kormányzati rendszerek és módszerek
uralmát kívánja; viszont az angolszász hatalmak ezekre az országokra
nézve sem szűnnek meg bizonyos meghatározott s közösen elfogadott, de
különbözően értelmezett demokratikus alapelvek elfogadását és
biztosítását kívánni.
Bibó
elismeri a Szovjetunió biztonsági igényeit, hogy a szomszédos
országokból nem indulhasson az országát veszélyeztető támadás. A
koalíció eddigi tevékenysége kivívta a Szovjetunió bizalmát egy
demokratikus fejlődés irányába. Magyarország az egyetlen ország
Délkelet-Európában, melyet a Szovjetunió és az angolszász hatalmak
nemcsak a diplomáciai elismerés, hanem a demokráciaként való elfogadás
síkján is egyaránt elismertek. Mindez azonban megváltozhat egy
további polarizálódás esetén,.és akkor Magyarország belpolitikai
fejlődése ismét a külpolitikai események függvényévé válhat.
Mit jelentene ez a polarizálódás? A kommunistapárt megerősödése esetén okot
és indítékot adhatna Magyarországon nem éppen egy proletárdiktatúra, de
egy baloldali kisebbségi kormányzás kísérletére, amely, ha nem is
helyezkednék a teljes diktatúra álláspontjára, de legalábbis
hangsúlyozottabb továbbfolytatását jelentené mindazoknak az akcióknak,
amelyeknek olyan nagy részük van a Magyarországon ma domináló félelmi
állapot kialakításában.
Egy ellenkező előjelű változás esetén viszont angolszász befolyás alá kerülnénk, akkor beleerőltetne
bennünket a harmadik, legrosszabb megoldás zsákutcájába: az egykori
Monarchia osztrák és magyar csökevényéből álló demokratikus, keresztény
és szociális alapszínezetű Habsburg-restaurációba.
Bibó egyik megoldást sem tartotta jónak A
baloldali ki
|