Bibó István élete és munkássága 24.

Feleségemnek ajánlom.

Most jött el az ideje annak, hogy számot vessünk Bibó István életéről és munkásságáról. Nem lesz könnyű feladat, hiszen egyszerre tekinthető ellentmondásosnak és pozitív eredményekben bővelkedőnek.

Amint azt a sorozat kezdetén leszögeztem, elsősorban Bibó eszmei fejlődésének felvázolásával, és minél bővebb bemutatásával kívánok foglalkozni. Ha ezt tekintem elsődleges célnak, akkor ezzel kell kezdenem az értékelést. Amit azonnal le kell szögezni az az, hogy Bibó eszmei fejlődésében helyet kapott/kaphatott több divatos filozófiai irányzat. Így fiatal éveiben, elsősorban Horváth Barna professzor szellemi hatásaként az újkantiánus filozófia, amelyik azonban inkább csak a jogfilozófiai tanulmányait jellemezte. Ezzel az irányzattal azonban az ötvenes évekre szakított, és helyébe az egzisztencializmus lépett. Ez mindvégig megmaradt a gondolkodásában, ami, mint láttuk, elemzéseit egyoldalúvá tette. A szorongás, a félelem kategóriája rendszeresen helyt kapott az elemzéseiben, szinte kizárólag ezt a lelki állapotot tekintette a cselekvések mozgatórúgójának. Legnyilvánvalóbban Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában érzékelhettük ezt.

A marxizmust sohasem fogadta el olyan filozófiai irányzatnak, amelynek mentén egy távoli jövőben életképes társadalom építhető fel. Ezt ma már, amikor szemtanúi lehettünk a szocialista világrendszer dicstelen bukásának, világosan láthatjuk. Bibó marxizmus kritikájával szándékosan nem foglalkoztam, hiszen A kommunizmus tündérmeséje című dolgozatomban éppen ezt tárgyalom, ahol minden olyan fontosabb problémát külön-külön megvizsgálok, amivel Bibó István is foglalkozott.

Bibó szocializmus képe viszont több figyelmet érdemel. Elsősorban azért, mert ez kifejezetten „bibói” szocializmus, azaz hozzá hasonlót talán senki sem konstruált meg. Láttuk azt, hogy a szocializmust úgy tekintette, mint a francia forradalom szerves folytatását. Azt mindenképpen el kell fogadnunk, hogy a francia forradalom korszakos változást hozott, hiszen maga a történelem tekinthető úgy is, mint a szabadságjogok egyre szélesebb kiteljesedési folyamata. S ebben a folyamatban a francia forradalom kétségtelenül fontos ugrópontot jelentett. De a létezett szocializmus nem tekinthető ennek folytatásaként, ellenkezőleg, bizonyos szempontból éppen hogy visszalépést jelentett egy korábbi állapothoz képest. Ez pedig az 1689-ben megalkotott Bill of Right ( Jogok Törvénye ) című dokumentum idejéhez köthető, amikor már a hatalmak szétválasztásának elvét (a parlament, a király és a bírói hatalom) megvalósították. Továbbá az angol monarchia, bármilyen furcsa, sokkal nagyobb szabadságjogokat adott az egyes emberek számára, mint a létezett szocializmus. S éppen ezért maradhatott meg máig Anglia hivatalos államformájaként, szemben a létezett szocializmussal, amelyet a történelem szemétdombjára dobtunk.

Bibó szocializmusa mindemellett moralizált szocializmus lett volna, tehát semmiképpen sem lehet párhuzamot vonni a létezett szocializmussal. Ezt a moralizált társadalmat mindemellett a kölcsönös szolgáltatások rendszerévé is alakította volna. Ennek az elképzelésnek a naivitásával már többször foglalkoztam. Itt most csupán annyit teszek még hozzá, hogy a bibói moralizált társadalmat nem lehet tökéletesen megvalósítani a bensőnkből jövő kategorikus imperativuszokra támaszkodva, hanem a törvényi kötelezettség külső kényszere is szükséges hozzá. S erre maga Bibó István szintén utalt a Kényszer, jog, szabadság című korai tanulmányában. Az csupán egy nagyon fejlett társadalomban valósulhat meg, hogy a külső törvényi kényszerek belsővé válnak, és az így kialakult interiorizált kategorikus imperetivuszok irányítják döntően az emberek cselekedetét. Azt ma még meg sem tudjuk jósolni, hogy ez az idő eljön-e egyáltalán, és ha mégis eljön, akkor az mikorra tehető. Mindaddig azonban szükség van/lesz a törvényi kötelezettségek tételes felsorolására, azok betartásának ellenőrzésére, és a törvénysértések büntetésére. Ugyanez áll a kölcsönös szolgáltatások rendszerére is, hiszen pusztán morális okok nem késztetik arra például a nagytőkést, hogy munkát adjon a munkavállalónak, azaz szolgáltasson. Ehhez minimum arra van szükség, hogy a piaci helyzet úgy alakuljon, hogy az kikényszeríti a munkavállaló alkalmazását, és/vagy olyan törvény legyen érvényben, amelyik a munkavállalók foglalkoztatása esetén előnyben részesíti a munkaadót. Mindezt pedig szigorú törvényi felügyelet mellett lehet csak végezni.

Bibó szocializmusa azonban demokratikus szocializmus. Ezt legjobban az 1956-os dokumentumok bizonyítják, amelyekben a korábbiakhoz képest lényegesen több szabadságjogot adtak volna az egyes embereknek. Végeredményben néhány fontos kivételtől eltekintve mindazokat a szabadságjogokat megadták volna, ami az akkori nyugati modern polgári demokráciákban adottak voltak. Nos, éppen ez nem tetszett egy olyan diktatúráknak, mint a Rákosi, vagy Kádár rendszerek diktatúrája. Az például lehetetlen lett volna, hogy többpárti rendszert vezessenek be, hiszen akkor a kommunista párt veszíthetett volna is egy demokratikus választáson. Bibó demokratikus szocializmusa viszont valóban alkalmas volt arra, hogy a kádár rendszer létjogosultságát megkérdőjelezzék, és a rendszerváltás folyamatát meggyorsítsák. De ez a demokratikus szocializmus viszont alkalmatlan volt arra, hogy a rendszerváltozás cselekvési programjává váljék, hiszen a szocializmus főbb sajátosságait nem lehetett átvinni egy modern polgári demokrácia rendszerébe. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy Bibó István nevét a rendszerváltozás során oly sokszor említették, ám azóta mintha megfeledkeztek volna róla.

Bibó István egyik legfontosabb emberi tulajdonsága az elvhűsége volt: mindvégig kitartott azon álláspontja mellett, hogy a magyar társadalomfejlődésnek csak és kizárólag egyetlen értelme lehet: a demokratikus átalakulás. Az egy külön probléma, hogy ezt csupán a szocializmus keretein belül képzelte el, de a demokrácia iránti vágy szinte minden jelentősebb tanulmányában kifejezésre jutott. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Bibó legértékesebb elméleti eredménye éppen a demokrácia elveinek a kidolgozása volt. Ezt annak ismeretében állítom hogy tudom: Bibó sohasem kísérelte meg egy átfogó demokrácia elmélet kidolgozását, de az egyes témák elemzésekor sok olyan tételével szembesülhettünk, amelyek beilleszthetők lennének egy ilyen elméletbe.

Ezekhez a tételekhez pedig még olyan esetekben is hű maradt, amikor komoly veszély fenyegette az életét. Erre legkitűnőbb példa az 1956-os helytállása, amikor tulajdonképpen a legutolsó pillanatokban állt a forradalom mellé, és bátor magatartásával az utolsó másodpercig életben tartotta a Nagy Imre - kormányt. Bár Bibónak valóban nem volt jelentős szerepe a forradalom előkészítésében, és a harcok megszervezésében, mégis ezzel a tettével örökre beírta a nevét az 1956-os forradalom dicsőségkönyvébe. Nevét egy sorban emlegetik Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos nevével.

Pedig Bibó megtehette volna azt, hogy lepaktál a kommunistákkal. Ezt tette barátja Erdei Ferenc, aki mind a Rákosi rendszerben, mind a Kádár rezsimben a politikai élet élvonalához tartozott, és „megbecsült” tagja volt az akkori tudományos társadalomnak. Bibó képességei alapján minimum hasonló, de inkább nagyobb elismertségnek örvendhetett volna, ha – behódol a kommunistáknak. Csakhogy ez ellenkezett az elveivel. Még 1957. májusában, amikor a rendőrségen kihallgatták, akkor is ragaszkodott az elveihez: kijelentette, hogy azért csatlakozott a Nagy Imre kormányhoz, mert azokkal a változásokkal, amit Nagy Imre és kormánya tervezett, mindenben egyetértett.

Ezzel függött össze a hallgatása is: gyakorlatilag 1948 és 1979 között semmi jelentősebb tanulmánya nem jelent meg, csupán az előző részekben jelzett magnóra mondott dolgozatai készültek el. Pedig a Kádár rezsimben igencsak örültek volna annak, ha ír, hiszen az a saját rendszerük elismerését jelentette volna. Amikor a Tanya és urbanizáció című cikke megjelent, akkor a hatalom azt mondta, hogy az utolsó hallgató értelmiségi is megszólalt, aki az 1956-os forradalomban részt vállalt. Magyarán kiegyezett a realitásokkal, ténylegesen behódolt. Ezzel kapcsolatban Bibó az alábbiakat mondta: Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.

Közelebbről konkretizálódik a realista kiegyezést követő álláspont azzal a nehezen cáfolható megállapítással, hogy még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és egy bizonyos államrendszer mellett való elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek a semmibevevésére akar rábírni bárkit is. Ez lényegében igaz. Csakhogy más dolog a tények ostoba semmibevétele, és más dolog a lelkiismeret és a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása, és ez áll nemcsak egy magánember, de egy egész nemzet számára is. (kiemelések tőlem – Tarski). Magyarán: Bibó korábbi eszmeiségét adná fel, ha kibékülne a kommunistákkal, akik éppen az általa oly sokszor hangsúlyozott demokratikus elveket vették semmibe.

S ha most belegondolok a mai (2011 - es) helyzetbe, akkor minimum szégyenkeznem, orcámnak pirulnia kell, mert a Bibóhoz hasonló bátor és önfeláldozó kiállást egy ügy mellett nem tapasztalhatunk a politikusaink többségében. A kommunista diktatúra alatt Bibónak valóban félnie kellett, mert ismét börtönbe csukhatták volna, mégis elvhű maradt. Ma a létező modern polgári demokráciában senkinek sem kell félni a politikusok közül, mégsem állnak ki az eszméik mellett. Ahogyan a politikai széljárás megkívánja, úgy változtatják meg a politikai irányultságukat: a nemzeti liberalizmustól kiindulva el lehet jutni a kereszténydemokráciáig. Talán e miatt sem kell a jelenkor hatalmának Bibó István, mert naponta lehetne szembesíteni őket Bibó elvhűségével, humanizmusával, a szabadság iránti elkötelezettségével, és a demokrácia általa kidolgozott elveivel. Az ugyanis nehéz lenne számukra, hogy tételesen cáfolják Bibó demokrácia elméletét, hiszen ahhoz legalább olyan szellemóriásnak kellene lenniük, mint ő volt, de a mai megélhetési politikusaink csupán kisinasai, vagy epigonjai lehetnének. Így valóban nem marad más hátra, mint agyonhallgatni őt. Ez ismét csak egy súlyos teher Bibó István számára, pontosabban az emléke számára, hiszen éppen most lehetne elismerni őt, lehetne a helyén kezelni őt, úgy is, mint tudóst, úgy is, mint politikust. Úgy tűnik azonban, hogy egyfajta átok ül a sorsán: sem életében, sem holtában nem kapta meg a megfelelő elismertséget. Most mondhatnám azt, hogy ez a tisztességes emberek sorsa, de ez most nem illik ide, éppen Bibó István emléke miatt.

A sorozat vége felé haladva ide citálom még ifjabb Bibó István összegző elemzését arról, hogy miben látja édesapja munkásságának jelentőségét.

1. Először: legfontosabb, általános érvényű jelentőségét annak felmutatásában látom, hogy a politikai és közéletben is létezhet olyan elemző és vitastílus, amely nem a vitapartner legyőzését, hanem meggyőzését, illetve az értelmes gondolatcserét és a tiszta, becsületes kompromisszumokat (mert azok is lehetségesek) tekinti céljának. Ezért és ennek érdekében képes a jelenségeket jóindulattal, elfogulatlan figyelemmel körbejárni, minden okot és szempontot figyelembe venni (a valóság érdekli, nem saját rögeszméinek igazolása); tud a vitapartner fejével gondolkodni, mert nem az ítélkezés, hanem a megértés szándéka vezeti (akkor is, ha nem ért vele egyet). Ahol indokolt, ott nem kerüli az önkritikát; ott is szerény, ahol mások nagyképűek. S e-mögött – ki nem mondottan, de nagyon érezhetően – valódi és személyes keresztyén alapok rejlenek.

2. Másodszor: tanulmányaiban mindig egyidejűleg és azonosan magas szinten, a vizsgált jelenség természete szerint használta a politikai, szociológiai, történettudományi, államelméleti és társadalom lélektani megközelítéseket.

3. Harmadszor: konkrétan az 56-os forradalom céljait és történelmi jelentőségét - gyakorlatilag a forradalom kitörésével és lefolyásával egy időben – ő fogalmazta meg a legtisztábban, s e megfogalmazás hitelességéért személyes sorsával állt helyt.

1. Végül: egy másik konkrét helyzetben a Kádár-rendszerrel szembeni – szelíden fogalmazott, de elvileg nagyon megalapozott – távolságtartásával személyes és egzisztenciális hátrányokat vállalva tett hitet amellett, hogy a hazugság és önbecsapás minden formáját el kell utasítani. (kiemelések tőlem – Tarski.).
   
   

* * *

Láttuk, hogy Bibó Istvánt az 1956-os tevékenysége nyomán letartóztatták. Ma már elérhető az 1958. július 8-án tartott kihallgatásának jegyzőkönyve, amelyben a személyi adatai között ez a szó is szerepelt: vagyontalan. Nekem egyből az ugrott be, hogy lehet anyagi javak szempontjából vagyontalan, de ami a fejében van, az az igazi érték. Olyan érték, amit kevesen hordoznak magukban, és amit minden nemzetnek kutyakötelessége lett volna megbecsülni. Keserves dolog ma azt leírni, hogy mi magyarok nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amit Bibó István a 20. században tálcán kínált nekünk. Valószínűleg keserű lehetett Kende Péter történész szája íze is akkor, amikor ezt a helyzetet az alábbiak szerint vázolta:

Termett e szomorú században Magyarországnak egy sokoldalúan képzett rendkívüli elméje, aki a nemzetet izgalomban tartó sorscsapásokból és bajokból elindulva kristálytiszta világossággal helyezte be azokat a modern világ alakulásának adottságaiba és a problémarendszerébe. S ez a nagy elme, aki egyben nagy ember is volt, nemcsak hogy szuverén biztonsággal igazodott el a kor oly nagyszámú gondjában-bajában, de mint értékfelismerő és értékalkotó moralista még iránytűvel is rendelkezett ahhoz, hogy a lehetséges megoldások közül a legtisztességesebbet válassza ki (vagy ahogy ő mondta volna: a legtermékenyebbet). Bibó Istvánból, ha szerencsésebb égtáj alatt születik, minden lehetett volna: világviszonylatban elismert, nagy konfliktusok megoldásában közreműködő diplomata; valamely fontos nemzetközi szervezet vagy bírói testület tagja, elnöke, főembere; államférfi, aki nemcsak egy napig van hivatalban, hanem közmegelégedést kiváltó tevékenységével egy egész korszakra rányomja bélyegét; vagy hivatal nélkül is olyan nemzetnevelő, társadalmi- és pártviszályok fölött álló erkölcsi tekintély, akinek véleményét a közösség dolgát érintő minden fontosabb ügyben kikérik… Ez lehetett volna Bibó, ha nem egy olyan magyarhonba születik, amelyet előbb a „német hisztéria” (illetve az annak megfelelő belső) kerít hatalmába, majd pedig hosszú évtizedekre a szovjet totalitarizmus tapos le s foszt meg minden belső és külső autonómiától.

Ma pedig 2011-ben nekünk magyaroknak az lehet az igazi feladatunk, hogy amit az eleink elrontottak, vagy pedig elmulasztottak, helyrehozzuk, de legalábbis megpróbáljuk pótolni és kijavítani a hibáikat. Bibó Istvánnak el kell foglalnia a méltó helyét a magyar szellem Pantheonjában, mert az ő helye ott van, hiszen a 20. század egyik, ha nem a legkiemelkedőbb gondolkodója volt.

De amit életében nem adott meg neki a tékozló nemzete, azt megadta ő a nemzetének - halála után. Bibó az egyik tanulmányában azt fejtegette, hogy egy nemzet nagyságát nem mindig az általa birtokolt terület nagysága határozza meg. Igaza van: egy nemzetet az tesz igazán naggyá, ha olyan gondolkodói születnek, akik az egész világ eszmei fejlődését befolyásolni tudják. Bibó István ilyen nagy gondolkodó volt, és az a nemzet, amelyiknek ő a szülöttje, az nem kis nemzet, hanem óriás.

Vége.

Debrecen, 2011. augusztus 26.

Bibó István élete és munkássága 23.

Feleségemnek ajánlom.

Ezzel a résszel tulajdonképpen elérkeztünk Bibó István utolsó tanulmányához. Élete vége felé sok betegségben szenvedett. Többször volt agyérgörcse, szívinfarktusa, veseelégtelensége, amelyek miatt többször kellett a kórházba vonulnia. Az alább tárgyalásra kerülő művét már a kórházban írta 1979 tavaszán, pontosabban mondotta magnóra, hasonlóan, mint az egyik korábbi művét. A magnószalagot Hanák Gábor, a magnó bérlője őrizte meg és gépelte le. Majd a Hitel 1988. 2. számában jelentették meg A kisiklott forradalom és következményei címmel. Később derült ki az, hogy egy Bibó által 1979 március - áprilisában géppel írott és kézírással belejavított szöveg ehhez a tanulmányhoz készült. Ez alapján pontosították a magnóra mondott szöveget és kapta A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte címet.

Ez a tanulmánya végeredményben Az európai társadalomfejlődés értelme című művének alapproblémáját tárgyalja: a liberális demokrácia kialakulása és megvalósításának követelményei. Kezdve a francia forradalommal, annak kisiklásával, folytatva a forradalom eredményeinek felvázolásával, és azok konkrét elemzésével. Itt is találkozhatunk olyan részekkel, amelyeket már a korábbi műveiben is elemzett. Ez az egész mindenképpen egy befejezetlen munkának tekinthető, hiszen a később talált géppel írott vázlat alapján úgy becsülhető, hogy a teljes munka harmadát tartalmazta. A tanulmány végleges elkészítésében 1979. május 10-én egy halált okozó szívroham akadályozta meg.

Bibó A kapitalista liberalizmus...című rövid művében a két eszmerendszer, azaz a kapitalista és a szocialista érdekrendszer közötti hasonlóságot igyekezett bizonyítani, és erre a következtetésre jutott: Csak értelmi különbség van a legokosabb burzsoá osztályérdek és a legokosabb proletár osztályérdek felfogása között. Ma azonban már másként látjuk ezt, de semmit sem von le a mű egészének az értékéből. Itt ugyanis a liberális demokrácia gyökereit egészen a francia forradalomig vezeti vissza, és az az összegzés, amit ennek kapcsán végez, egészen kitűnő a maga nemében.

A francia forradalom kirobbanásának egyik fő okaként a szellemi életben végbemenő erjedést nevezte meg. Ezt írja: A nagy újkori fordulat (ami tulajdonképpen az egész folyamat mögött áll) az a gondolat, hogy az állam dolgaiban a szokások és az isteni rend mellett (vagy a helyett) az emberi értelemnek döntő szerepe volt. Bibó két gondolakört emelt ki. Az egyik a montesquieu-i gondolatkör, amelyik az angol alkotmányon alapult. Ebben maga az alkotmány biztosította az emberek szabadságát, és így válhatott a plurális demokrácia alapjává. A montesquieu-i gondolatkör tehát a hatalmak szétválasztásának elvét alapozta meg. A rousseau-i gondolatkör alapját az amerikai alkotmány adta, és a közvetlen népuralom svájci gyakorlata mutatott példát, amelyekben a népfelség elve minden embert egyenlően megilletett. Ebben a gondolatkörben tehát a népszuverenitás elve jelenik meg. Ezek az elvek, azaz a hatalmak szétválasztásának, és népszuverenitás elve azonban itt még csak hangzatos jelszavak voltak, nem válhatott a megvalósítás konkrét céljává, de a megfogalmazásuk mindenképpen előrelépést jelentett.

Bibó tanulmányában sorra veszi a modern polgári demokráciákban érvényesíthető elveket. Elsőként a népszuverenitás elvét elemzi. Ez az elv a helyzet törvényesítése szempontjából lehetőséget nyújt annak eldöntésére, hogy ki az, aki törvényesen és a rend szerint, nem pedig a puszta nyers erőszak révén jogosult a politikai hatalom gyakorlására. - írja. Bibó kifejti, hogy az elmúlt 200 év során oly természetessé vált a népszuverenitás elve, hogy a politikusok minden fontosabb, a társadalom egészét érintő vitás kérdés eldöntésekor a népszavazásra támaszkodnak, azaz a kikérik a nép véleményét, és aszerint döntenek. Ezen nagy horderejű kérdések közzé sorolja az új alkotmány megszavazását is.

A második elv az alkotmányos parlamentarizmus. Ha a nép szuverén, akkor …. a társadalomra gyakorolható hatalomnak a szuverén néptől kell kiindulnia. Itt az az alapvető követelmény, hogy a választások során ne legyen erőszak, vagy csalás.

A liberális demokrácia harmadik követelménye az ellenzék léte. Vagyis az új politikai testületeken belül vagy a létrejött vezetéssel szemben megengedhető az ellenzék is.

A francia forradalom következő lépése a kiváltságok eltörlése volt, ami a szabadság, és az egyenlőség elvéből következett. Ezzel egy időben kodifikálni kellett az emberi jogokat is, amelyet a történelem során elsőként a francia forradalom jelölte meg kódexszerűen.

A hatalmi ágak különválasztásának elvéből a bírói függetlenség következik. A szabadságjogok csak úgy érnek valamit, ha az államhatalommal szemben létezik egy fórum, ahol eredményesen lehet fellépni, egy olyan fórum, amelyik az államhatalomtól független.

Bibó István ezt követően egy nagyon fontos jelenségre hívta fel a figyelmet, mégpedig a közigazgatás bírói ellenőrzésére. A hatalmi ágak különválasztásnak elvét kezdték ugyanis dogmatikusan értelmezni. Felismerték azt, hogy a bíráskodás és a végrehajtó hatalom különválasztásával kizárható a közigazgatás bírói felülvizsgálata. Ezt kizárandó az európai kontinensen létrehozták a közigazgatási bíróságokat, amelyek azonban a közigazgatás feletti bíráskodás a teljes bírói függetlenség intézményes biztosítékait hordozta.

Végül Bibó István kifejti azt, hogy ez az egész rendszer összefüggő egészet alkot, amelyből egyet sem lehet kiragadni önkényesen, mert az az egészet károsíthatja. Ebből a rendszerből természetszerűen egyetlen darabot sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Nem lehet ott parlamentáris szabadság, ahol a szólásszabadság nem biztosított. Nem lehet ott szólásszabadság, ahol a közigazgatási határozatok elleni bírói jogvédelem nem biztosított. Nem lehet a közigazgatási határozatok ellen bírói jogvédelmet nyújtani úgy, hogy közben a sajtószabadság ne legyen biztosított, hiszen ezek mind-mind kölcsönösen föltételezik egymást. Ez az egész rendszer együttvéve alkotja a szabadságnak, a szabadon működő szuverenitásnak eleddig legtökéletesebb rendszerét. Minden olyan elméleti érvelés és kísérlet, amelyik ezt valamiképpen polgári specialitásnak akarja minősíteni, amelyik valamely társadalmi osztályhoz, egy bizonyos történeti helyzethez akarja kapcsolni, s aminek – mondjuk – egy merőben más helyzetben nincsen értelme és nincs jogosultsága – valójában átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen formájának visszahozására. Ennél jobbat eddig még nem találtak ki. Mindezeken kívül még nagyon sok hiányossága lehet egy-egy társadalmi rendszernek, de ahhoz, hogy ezeket a hiányosságokat orvosoljuk, nincs szükség a szóban forgó vívmányok félretételére. ( kiemelések tőlem – Tarski. )

Itt most az az elméleti kérdés vetődhet fel, hogy a fenti követelmények között lehet-e hierarchia? Azaz az egyik követelmény felülírhatja-e a másik követelmény realizálását, vagy akár csak a csonkítását. Tehát például a népszuverenitás elvére hivatkozva lehet-e mondjuk a szólásszabadságot csorbítani? Bár erre Bibó közvetlenül nem utalt, de a gondolatmenetéből egyértelműen kivehető az, hogy ilyent nem lehet csinálni, mert akkor az egész rendszer borul. Ebből pedig az következik, hogy a hatalom mostani gyakorlata elfogadhatatlan, és a demokrácia „felvizezését” eredményezi. Nem lehet a szólásszabadságot korlátozni arra hivatkozva, hogy a választáson kétharmadot szereztek, tehát a népszuverenitás elve alapján a nép felhatalmazta arra, hogy az általuk jónak tartott médiatörvényt megalkossák. De hasonló a helyzet az Alkotmánybíróság jogkörének a szűkítése esetén is, hiszen a népszuverenitásra hivatkozva gyakorlatilag a bírói függetlenséget szorították határok közzé. Röviden: a népszuverenitás elve nem hatalmaz fel senkit sem arra, hogy azt tegye, amit akar, nyilván bizonyos határok között. Mindezek a megjegyzések távolról sem jelentik azt, hogy itt most diktatúra kezd kiépülni, hiszen ahhoz a hatalmak szétválasztásának elvét, és a népszuverenitás elvét együttesen kellene negligálni. Csupán arról van szó, hogy a demokrácia eddig kialakult rendszerét kezdik leépíteni, ami minden demokratát aggállyal tölthet el.

Bibó István ebben a tanulmányában főként a strukturális demokrácia követelményeit fogalmazta meg: a bírói függetlenséget, a szólás- és gondolati szabadságot, stb. De arra nézve keveset mondott, hogy azok miként működjenek, tehát funkcionálisan milyen követelményeknek kell eleget tenniük a demokrácia hatékony működése érdekében. Fontos kiemelni azt, hogy amikor ő élt, ezek az elemek a létező szocializmusban nem voltak meg, csak a marxista eszmeiség által moderáltan, ezért ezt a társadalmat nem tekinthetjük polgári demokratikusnak, igaz, ezt sohasem állították magukról. De a szabadságjogoknak a legszélesebb skáláját sem nyújthatta a létező szocializmus, és talán az ez iránti felfokozott vágy vezetett a rendszerváltáshoz. A hazai modern polgári demokrácia pedig valóban megadta azt a többlet szabadságjogokat, amit minden más európai demokrácia megadhatott a népének, de a megcsorbítására irányuló törekvések ma ismét jelentkeztek. Ezeknek a törekvéseknek a lényege pedig abban fogalmazhatók meg, hogy bár strukturálisan valóban léteznek a modern polgári demokrácia intézményrendszerei, funkcionálisan nem tudják betölteni azt a feladatukat, amelyet be kellene tölteniük a hatalmak szétválasztásának és a népszuverenitás elvének gyakorlati megvalósítása érdekében. Magyarán azok a szép és jó elvek, amelyek a francia forradalomban megfogalmazódtak, és azóta már megvalósultak világszerte, úgy tűnik, nálunk nem teljesedhetnek ki, ami pedig átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen formájának visszahozására.

Debrecen, 2011. augusztus 24.

Bibó István élete és munkássága 22.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó nagyívű történelmi áttekintése elérkezett a jelenhez, pontosabban az elmúlt évszázad hetvenes éveihez. Megállapításait tehát ennek fényében kell értelmezni.

Bibó felteszi a kérdést: hogyan állunk ma a társadalmi változások terén? Kifejti, hogy a hatalmat a nagypolgárság tartja a kezében, de mára már éppolyan funkciótlannáá vált, mint korábban az arisztokrácia, mégsem történt meg a leváltása. Milyen akadályokat sorol fel? Legfőbb az, hogy a társadalom egyszerűen nem képes produkálni egy olyan mindenre elszánt réteget és erőt, amely a forradalmi változás hordozója legyen. Hivatkozik Marcuse megállapítására, aki szerint a korábbi szervezett munkásság is ennek a nagypolgárságnak a szerves részévé vált, ezért valódi forradalomra nincs kilátás.

A második akadálya a forradalmi változásoknak Bibó szerint a kapitalizmus gazdasági tényezőinek az előtérbe helyezése. S ilyen téren a kapitalizmus valóban versenyképes, holott sehol sincs megírva, hogy egy társadalmi rendszer jóságát az általa termelt javak mennyisége és az általa előidézett jólétnövekedés rohamos volta méri le. Szerinte döntő a társadalom előidézett belső egyensúlya, aránylagos fokozódó erőszakmentessége és a társadalom egészét kielégítő igazságossága. ( kiemelések tőlem – Tarski ) (…...) A kapitalizmus válsága éppen abban áll, hogy az óriási termelékenység óriási növekedése mellett és ennek az óriási termelékenységnek aránylag igen nagy százalékban a munkásságra való kiterjesztése mellett is állandó elégedetlenséget tart ébren a társadalomban lévő igazságtalanságmennyiség miatt.

Ha a jelen, azaz a 2011-es valóságot nézzük, akkor a kapitalizmus gazdasági tényezőinek totális eluralkodásának vagyunk a szemtanúi. Már a 20. század elején nyilvánvaló volt a globalizáció előretörése, ami a II. világháború után szinte exponenciálisan növekedett. A nagy tőkés országok, elsősorban az Egyesült Államok, kimondatlanul is arra törekedtek, hogy a pénzügyi, és ezzel a politikai hatalmukat kiterjesszék az egész világra. Természetes módon alakulhatott ki például Európa önvédelmi reflexiója erre a törekvésre, és alakult meg az Európai Unió, ami kezdetben elsősorban gazdasági szövetség volt, Európai Gazdasági Közösség, és csak később hangsúlyozták ki a politikai jellegét is. Innentől kezdve pedig a politikai gondolkodás szinte kizárólag a gazdasági versenyről szólt, és egyéb más tényező csak ezután következett. A gazdasági létért való küzdelem felülírta az igazságosságért való küzdelmet.

Bibó elemzi a népfrontpolitikát is, amelyik a demokratikus erők összefogását célozta. Rámutatott arra, hogy korábban a szocialista forradalom kivitelezői helytelenül értelmezték ezt, hiszen kezdetben ugyan beindították, de később felrúgták azt. Bibó szerint azonban a népfront formula nem átmeneti taktikai kísérlet, hanem a társadalmi reform egyedüli lehetséges termékeny útja abban az Európában, ahol a végsőkig keserített néptömegek forradalmára gyakorlati kilátás nincsen. ( kiemelés tőlem – Tarski.)

Az 1956-os magyar és az 1968-as csehszlovák forradalmak is erre a népfront politikára tettek kísérletet, és azok leállítását azzal indokolták, hogy ezekben az országokban restaurációs kísérletek történtek, pedig ilyenre már egyáltalán nem lehetett számítani, mivel olyan nagymértékű átalakulások történtek a vagyoni struktúrákban. Ebben Bibó nyilvánvalóan tévedett, mert 1990-ben mégis csak rendszerváltozás történt, és ezt elsősorban a jobb élet, és a több szabadságjog iránti elvárás motivált. De amit ezek után mondott, az mindenképpen fontos megjegyzése. Ezekben az országokban megfosztják azoktól a szabadságjogoktól az embereket, amelyek a nyugati világban eddig kialakultak, és a gyakorlatban megvalósultak. A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erőszakmentesség programjának. Itt is fontos megjegyezni azt, hogy Bibó folyamatosságot látott a korábbi társadalomszerveződési formák és a jelenkori formák között, és kiemelte az erőszakmentességet.

Bibó most tért rá arra a talán legfontosabb részre, hogy a leendő társadalom helyes és vonzó képét felvázolja. Magyarán Bibó a társadalomfilozófiai elképzeléseit tárja elénk, amelyik azonban magán viseli a múlt század hetvenes évei gondolkodásának a jegyeit, és azt a sajátos bibói helyzetet, amiben ő maga az 1956-os szerepvállalása után létezett. Vagyis azt a kettősséget, hogy részben tudomásul kellett vennie a létező szocializmust, de egyúttal egy olyan világ képét is felvázolja, amelyben a szabadságjogoknak nagyobb tere lehetséges.

Bibó megismétli a már korábban is jelzett elemeket: népképviseleten, országos és népi önkormányzaton, valamilyen formában ellenőrzött végrehajtó hatalmon, bírói függetlenségen, a közigazgatás bírói ellenőrzésén, sajtó-, gondolati és gyülekezésszabadságon alapuló társadalom a leendő szabad társadalomnak alapvető és legelső szükséges eleme. Kifejti, hogy ezeknek az intézményeknek a működése a hatalmak szétválasztásának az elvén alapszik. Ez már a francia forradalom előtt is megvolt, ami a nép és a király hatalmának a szembeállításából áll, harmadikul véve a bírói függetlenséget. Ezeket azonban nem kell félretolni, hanem a bírói függetlenséghez hasonlóan fel kell vázolni a nevelői, tudományos és tömegkulturáló funkció függetlenségét.

Bibó nagy jelentőséget tulajdonított a munkásönkormányzatoknak. Míg korábban ugyanis a munkás olyan messze került a munkájának eredményétől, hogy annak gyümölcseit nem tudja élvezni, ezért az elidegenedett tőle. Éppen ezért a leendő társadalom víziójában a tényleges, közvetlen munkát végzők önkormányzata lentről fölfelé egy piramisszerű építményben mindenütt elevenen működő tényezővé kell, hogy legyen ahhoz, hogy a dolgozónak a munkájáért való felelősségvállalása újból létrejöhessen. Ugyanakkor nagyon bonyolult, fejlett és szerteágazó adminisztrációra lesz szükség, ami elősegíti a hatalomgyakorlás an-achikussá válását, amiről már korábban is szóltam. Bibó új társadalmában minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában, mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át. ( kiemelés tőlem – Tarski. ) Vagyis egyfajta uralom nélküli társadalom képét rajzolja fel.

Bibó arra is választ ad, hogy ezt miként képzelte elérni. Eszerint: elsősorban az uralomgyakorlás morális tartalmainak a változtatását is kívánja, de úgy, hogy minden morális elmélyülés egyben megfelelő szervezeti formákban hátvédet és támasztékot is kap.( kiemelés tőlem – Tarski ) Az ily módon kialakuló társadalmakban nem lehet meghagyni a mamut tulajdonokat, azaz gyárak, bankok és ipartelepek tulajdonát éppúgy nem lehet nemcsak csecsemőknek, de felnőtteknek sem örökölniük. Az így levezetett elképzelés alapján Bibó arra a következtetésre jut, hogy nyugodtan megmaradhatunk a szocializmus eredeti kisajátító célkitűzései mellett. Magyarán a létező szocializmus tulajdonviszonyait, azaz a termelési eszközök döntően állami tulajdonát meghagyná.

Bibó kifejti még az értelmiség döntő szerepét ebben a folyamatban, ahogy ő jellemzi az értelmiségesedés jelenségének vagyunk a szemtanúi. Az értelmiségnek azonban szervező értelmiségnek kell lenni, nem pedig olyannak, amelyik csak a másodhegedűs szerepét játszotta, mint korábban a feudális úr, vagy pedig a gazdaságilag vezető polgár mellett. Az értelmiség ilyen vezető, szervező funkciója mellé társul a fejlett demokrácia, és adja majd a jövendő társadalom alapját: a magasrendű értelmiségi szakszerűség és a szélesen kiterjedt demokratizmus a modern társadalomszerveződés két egyenrangú követelménye.

Bibó végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy szükség van a marginális helyzetbe szorult embercsoportok segítése. Ezek például a kisebbségek, az elhagyatott emberek, és a termelési folyamat szélére került vidékek.

Bibó szerint a nagy mamutcégek létét sem lehet engedélyezni, és azok örökölhetőségét pedig meg kell akadályozni. Ebben elméletileg valóban igaza lenne, hiszen az ilyen mamutcég az állami tulajdonnal szemben egy óriási gazdasági potenciált képezne, amit esetleg politikai célokra használhatna fel. Ez utóbbi viszont nyilvánvalóan egy, vagy több nagytőkés, és nem a választók egészének az érdekeit szolgálhatta volna. Ez természetesen nem engedhető meg egy végigvitt demokráciában. Ha pedig ezeket még örökölhetik is, akkor bizony idővel olyan hatalmas tőkekoncentráció jöhet létre, ami komolyan veszélyeztetheti a demokráciát.

Tehát, ismétlem, van abban ráció, amit Bibó mondott. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy napjainkban éppen az Egyesült Államokban osztották ketté Bill Gates mamutcégét azzal az indoklással, hogy nagy tőkekoncentrációt jelentett, ami veszélyezteti az ottani demokráciát. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy Bibó ezen követelményében volt szintén egy jókora naivitás. Ugyanis Bibó még az életében megtapasztalhatta azt, hogy a fejlett tőkés országokban mindennapos dolog a nagy tőkés konglomerátumok létrejötte, és azok beilleszkedése a politikai életbe oly módon, hogy a politikai pártokat ilyen vagy olyan módon támogatta. Ezek a pártok pedig százszor meggondolták azt, hogy eltekintsenek ettől a támogatástól, miközben az ellenfél éppen hogy felhasználja azokat. Azt meg már csak mi tudjuk, hogy a mai politikai pártok miképpen használják ki a tőkés csoportok támogatását úgy külföldön, mint itthon. Magyarán egyszerűen a politikai harc megköveteli azt, hogy a siker érdekében minél több pénzt fordítsanak egyáltalán a párt működtetésére, a kampányukra, amit csak tőkés csoportoktól remélhetnek. S ez ma már sajátos helyzetbe hozza a baloldali pártokat is, mivel bizonyos mértékben lekötelezettjévé válnak meghatározott tőkés csoportoknak, miközben a munkavállalók érdekeit kellene megvédeni sok esetben velük szemben. Már maga ez a tény sem teszi lehetővé azt, hogy a hatalom függetlenítse magát a nagytőkésektől, hanem inkább annak egyre inkább a kiszolgálójává válik.

Továbbmenve: az örökölhetőség megtiltásának problémája is sok elméleti kérdést vet fel. Értem én, hogy Bibó egy utópisztikus szocializmus bűvkörében gondolkodott, ahol a modern társadalomfejlődés szabadságprogramja és egyenlő emberi méltóság programja nem ismer sem született, sem privilégiumra jogosult arisztokráciákat, legfeljebb teljesítményen alapuló többletlehetőségeket, a teljesítmény állandó kontrollja és főleg állandó demokratikus kontrollja mellett, és ebben a rendszerben sem születési monarchiának, sem születési arisztokráciának hosszú lejáratra semmiféle helye nincsen. ( kiemelés tőlem – Tarski ) Ez a tétele engem nagyon emlékeztet Marx azon kommunista tételére, miszerint mindenki munkája szerint, és mindenki képessége szerint részesüljön az anyagi javakban. Csakhogy: ahogy Bibó a marxizmust romantikus elképzelésnek, s ezért kivitelezhetetlennek tartotta, éppúgy a saját teljesítményen alapuló többletlehetőségeinek az elméletét is minimum kivitelezhetetlennek kell tartanunk. Már akkor a kapitalista jogrendszer alaptételei közzé tartozott a tulajdon szentsége, és az, hogy afölött szabadon lehessen rendelkezni. Ez a modern polgári demokráciák szabadságjogainak rendszeréhez éppúgy beletartozik, mint mondjuk a sajtó- és gondolati szabadság. S éppen Bibó, aki mellé még jogtudós is volt, ne tudta volna akkor ezeket?

Külön kell szólni a Bibó által értelmiségi zsarnokságnak nevezett veszedelemről. Kifejti, hogy a francia forradalom esetében a polgári szabadságprogramot …. a vagyonos polgárság fogalmaztatta meg a maga értelmiségi megbízottaival. Bibó szerint azonban a vagyonos polgárság egyszerűen haszonélvezője, idővel azután élősdije lett a forradalmi átalakulásnak, amelynek nem ő volt a mozgatója. ( kiemelés tőlem – Tarski ) Hasonlóképpen a szocialista fordulat úgy jelenik meg, mint a szabadságprogram teljességének a programja, amikor azután uralomváltást tud provokálni, akkor megjelenik ennek a fordulatnak a haszonélvezőjeként a funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom.

Bibó szerint azonban a szabadságideológiát ugyanazon emberfajta, az ideológiatermő emberfajta, az alkotó, társadalomszervező emberfajta, a társadalomreformer emberfajta találja ki, mind a francia forradalom, mind a szocialista forradalom számára, és mindezeket a fordulatokat újból meg újból fenyegeti az a veszély, hogy a társadalomnak egy szűkebb rétege uralmi szemlélettel eltelve ezt a fordulatot a maga privilegizált uralmaként fogja fel. ( kiemelés tőlem - Tarski. ) Ezzel szembeállítja a kölcsönös szolgálatok társadalmát, ahol nincs technokrata, technikai uralkodó, nincs élcsapat, nincs semmiféle oligarchikus uralmi igénnyel rendelkező társadalmi csoport, hanem vannak kölcsönös szolgáltatások. ( kiemelés tőlem – Tarski )

Tehát Bibó az egész társadalmat a kölcsönös szolgáltatások rendszerévé kívánja átalakítani, és magának az uralom jelenségének a megszüntetését jósolja. Ám Bibó itt is inkább utópisztikus víziókat festett fel, mert a mai gyakorlat nem igazolja azt, hogy uralommentessé tehető a társadalom. Sőt, inkább az látszik, hogy egyre nagyobb hatalomra tesznek szert az ún. multik, amelyek szinte az egész világ gazdaságát lefogják, és ezen keresztül befolyásolják a politikát. Az uralom tehát nem szűnt meg, csak globalizálódott, és az uralkodó csoportok néha a tengeren túlról irányítanak.

* * *

Nos, ez lenne Bibó új társadalma, amire első pillantásra is csak azt lehet mondani, hogy megvalósíthatatlan. Bibó sajnos nem érhette meg a rendszerváltozást, mert akkor világosan láthatta volna azt, hogy mennyire másként működik a társadalom, ha egy létező szocializmusból átmegy egy - vadkapitalizmusba. Az addig rendben is lenne, hogy beszélt a demokrácia intézményeiről, és fontosnak tartotta azok létrehozását, és teljes kiépítését. Ezek a létező szocializmusban nem voltak, és a szabadságjogok kiterjesztésének az akadályát képezték. A reális társadalomban ezt valóban létrehozták, és azóta úgy, ahogy, de működik. Az is kétségtelen, hogy közben a szabadságjogok is lényegesen megnövekedtek, és az európai demokrácia legfontosabb követelményeinek megfelelnek.

A továbbiakban szólnunk kell még azokról a tévedésekről, ami Bibó társadalomfilozófiájában nyilvánvalóan megvannak. S itt elsőként a hatalomgyakorlás morális átalakítását kell megjelölni. Az a feltételezés, hogy pusztán morális alapon, a keresztényi elveknek való megfeleléssel jobbá tehető a társadalom, egyszerűen naivitás. Ezt már a Bibó előtti időszak történelmi tényei sem támasztották alá, hiszen minden társadalmi fejlődés egy hatalmas politikai harc útján, annak eredményeként jött létre. Az persze lehetséges, hogy ez a harc, amint azt Bibó is hangsúlyozta, lehetett vértelen, vagy erőszak mentes, de maga a politikai harc mindig megvolt, és vagy közös erővel, vagy pedig kényszer útján hozták létre az új és fejlettebb társadalmat. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem mindig azonos a marxizmus által osztályharcnak nevezett politikai cselekménnyel, hiszen nem biztos, hogy társadalmi osztályok között folyt. De mindig kitapinthatók voltak azok a politikai erők, amelyek szembe álltak egymással, és a harcukat így, vagy úgy, megvívták. S ebben a harcban általában jelen volt az ármánykodás, a cselszövés, a másik fél lejáratása, morális megsemmisítésére irányuló törekvés, hogy csak a jelen időszak fontosabb politikai módszereit említsem. Ezek azonban egyik sem a krisztusi moralitás jegyében születtek.

De az újabb korok eseményei sem támasztják alá a bibói elképzeléseket. Elég, ha csak azokra az erőszakos eseményekre gondolunk, amelyek manapság Franciaországban történnek a nyugdíjrendszer átalakítása kapcsán. Itt sincs arról szó, hogy az emberek belenyugodnának a nyugdíjkorhatár felemelésébe, holott a társadalmi és gazdasági helyzet ezt kívánná. Tehát nincs tudati, és morális felemelkedés olyan vonatkozásban, hogy belássák azt, hogy igenis erre szükség van, mert ezt követeli a gazdasági helyzet, és ilyen apró lépésekkel lehet átalakítani, jobbá tenni a társadalmat.

Ugyanígy utalhatnánk a Görögországban végbemenő folyamatokra. Különböző okok miatt, ezt most ne részletezzük, az ország olyan helyzetbe került, hogy a gazdasági összeomlás szélére jutott. Innen már csak külső segítséggel, és szigorú megszorításokkal lehet eltáncolni, amit ha nem csinálnak meg, akkor egyszerűen összeomlik a gazdaság, ami még súlyosabb következményekkel járna. Az emberekben pedig nincs olyan tudati és morális felemelkedés arra a szintre, hogy belássák a megszorítások elkerülhetetlenségét. A vad düh olyan erőszakos cselekményekre indíttatja őket, amit semmilyen krisztusi lefegyverző gesztus sem tudna megállítani.

Érdemes visszakanyarodnunk Berki Róbert: A moralizmus realizmusa c. tanulmányára. Itt Berki két olyan bibói feltételezésről ír, ami erősen megkérdőjelezhető. Bibó először is azt feltételezi, hogy a nyugati kapitalizmus konfliktus-szintje olyan alacsony, hogy megengedi a szocializmus irányába történő fokozatos és békés fejlődést. Berki szerint azonban akár elismerjük, akár nem, a demokratikus intézmények felszíne alatt a fejlett nyugati kapitalista társadalmakban igenis jelen van a konfliktus. Másodszor pedig Bibó demokratikus szocialista forgatókönyve a politikai tudatosság magas szintjét feltételezi a nyugati társadalmak átlagpolgárai között, az egyenlő „emberi méltóságban” gyökerező tudatos magatartást, vagy pedig a közélet iránti lelkesedés olyan fokát, ami sajnos, néhány kritikus helyzetet leszámítva, nem jellemzi ezeket a társadalmakat.

Magyarán, ahogy naivitás bízni a krisztusi lefegyverző gesztusok mindenhatóságában, éppúgy naivitás bízni abban, hogy egy társadalom pusztán morális okokra hivatkozva megjavítható, igazságosabbá tehető.

Debrecen, 2011. augusztus 22.

Bibó István élete és munkássága 21.

Feleségemnek ajánlom.

A kereszténység számára a legjobb terep a városok, és a városi polgárság volt. A korábbi időkből végigcipelt nemesség ugyanis magával hozta a verekedő, harcias, barbár, rátarti, fényűző, hivalkodó embernek a jellemvonásait, amit csak a lovagi becsületre való hivatkozással sikerült megszelídíteni. A parasztság esetében pedig a természethez fűződő pogányságot kellett megszentelni.

A városi kispolgárság azonban olyan terep volt, amit a kereszténység kedvére alakíthatott, hiszen az egy frissen feltörekvő réteg volt. Itt elsősorban az észak-európai kikötő városok kispolgárságára kell gondolni, akik a hajózásból szert tettek bizonyos vagyonra, és a környező vidéket látták el iparral, és némi kereskedelemmel. Így a kereszténység a műgonddal alkotó embernek új, tudatos életformáját szegezte szembe a nemesség lényegében munkátlan, verekedő és hivalkodó világával.

A királyi udvar pedig kezdett mind nagyobb mértékben átörökíteni az ókori görög-római respublika világképéből, és Szent Ágoston kultúrájával ötvözve mindinkább intézményesedő, rengeteg alávetés mellett rengeteg szabadságot is tartalmazó társadalomszervezést hozott létre és a rendi gyűléseken egy újfajta képviseleti rendszert alakított ki. Kezdetben a hűbérúr képviselte az embereket, később azonban önálló képviseleti formák alakultak ki. Ennek eredményeként a középkor delelőjén egész Európa a legváltozatosabb formák között, de igenis az alkotmányos szabadságoknak egy bonyolult rendszerében élt.

A nemesség funkciótlansággá válásának, illetve fokozódó követeléseinek hatására véres polgári- és parasztforradalmak alakultak ki. Ennek három típusa alakult ki. Az egyik szerint a polgárság a feudális élősdiekkel szemben indított harcot. A másik típus az volt, amikor a királyság a papság közreműködésével a polgársággal szövetkezve lépett fel a nemesség ellen. A harmadik típus pedig az volt amikor a nagyon megvagyonosodott polgárság a hozzájuk csatlakozó nemességgel együtt léptek fel a király ellen. Ez zajlott le Angliában és a Németalföldön, és ez bizonyult a legcélravezetőbbnek és a legtermékenyebbnek, mert végül az egyoldalú hatalmi gócoknak a felszámolását és az egész társadalom szabadságigényének a megnövekedését hozta létre.

Mindezek a kísérletek azonban a királyságot tolták félre, de az arisztokráciának túlélési lehetőséget biztosított. Ám a francia forradalommal a forradalmiság és a szabadságjogok biztosítása terén új fejezet kezdődött. Bibó kifejti, hogy bár a polgárságnak nagy szerepe volt ebben a forradalomban, de elsősorban a társadalomkritikus értelmiségre volt szükség, amelyik a klerikus értelmiségből nőtt ki. A polgárság ugyanis jól megvolt a királyság intézményével, jó lett volna számára az is, ha a királlyal összefogva az arisztokráciát sikerült volna semlegesíteni. Az, hogy ez a francia forradalom alapvető társadalomátszervezési programmal indult, ez messze meghaladta a polgárság mindennemű ideológiai szükségletét; ez a történelemnek kivételes pillanatához kapcsolódott. Bibó szerint minden forradalmi változásnak vannak inspirálói, és haszonélvezői. Jelen esetben az inspirálói a francia értelmiség volt, míg a haszonélvezői pedig a francia polgárság volt, amelyik a királyság után maradt politikai űrre rávetette magát, és önmagát helyezte oda.

Bibó itt most egy kis kitérőt tesz, és a forradalom, és a forradalmi erőszak értelmezését adja. Mindennemű társadalomszervezés, ami az európai kontinensre vonatkozott, az erőszak csökkentésére vonatkozott és ezt a célt követte a kereszténység is....sehol sem az erőszak kultuszának a jegyében, hanem a békesség helyreállításának a jegyében alkalmazták az erőszakot, A forradalmi erőszak öncélúan termékenyítő voltát egyedül csak a francai forradalomban vetették fel. A kérdés: miért?

Bibó kifejti, hogy a francia forradalom az eddig társadalomszervezések legsikeresebb, de egyben a legsikertelenebb kísérlete volt. Legsikeresebb azért volt, mert korábban ilyen mértékű átszervezést nem hajtottak végre. Legsikertelenebb pedig azért volt, mert olyan félelmet keltett, amiből Európa azóta sem tudott kigyógyulni. Bibó elutasítja azt a feltevést, hogy minden erőszaknak felszabadító, alkotó hatása van, és bárminemű társadalmi fejlődés nem képzelhető el erőszak nélkül. Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek. Bibó szerint a forradalmi erőszak tehát akkor és csak akkor hasznos és termékeny, ha azért látszik szükségesnek, mert egy bizonyos szituációban egy megmerevedett hatalmi szituáció gyors és egyik pillanatról a másikra való felbontását, szétrombolását teszi lehetővé. Ez kétségtelenül fontos megállapítás Bibó részéről.

Ha a pillanatnyi erőszak és az elért eredmények olyan kedvet csinálnak, hogy a további eredményeket csak erőszak útján lehessen elérni, akkor ez a forradalom a zsarnokság felé fog vezetni. A francia forradalom esetében a felvilágosult értelmiség nem állt meg a kitűzött céloknál, tehát a királyság, és az arisztokrácia hatalmának a megdöntésénél, hanem a katolikus egyház uralmát is meg akarta dönteni. Ez viszont sokkal félelmetesebb, és nagyobb ellenállásba ütközött, mint amilyenre számítottak. Maga a király is szembefordult a forradalommal és ez hozta létre azt a forradalmi terrort, ami a királyság teljes összeomlását okozta, és az erőszak állandósulásához vezetett. Bibó megállapítja: Nem igaz, hogy egy forradalom fenntartásánál ilyen terrorra szükség van; csak olyan forradalom fenntartásánál van szükség ilyen terrorra, mely józan eszközökkel keresztülvihető célokat meghaladó célokat tűz ki maga elé. Ez a forradalmi terror hozta létre a ma már közismert két terméketlen emberfigurát, a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt.

Bibó szerint a reakciós és a forradalmár az a két emberfajta, amely sötét összeesküvések leleplezésében éli ki magát, akár úgy, hogy a társadalom bajait mindenestül egy sötét összeesküvésnek tulajdonítja (…..) ugyanez a reakciós és forradalmár szemlélet az, amelyik a politikai hatalom birtokában szüntelenül összeesküvéseket leplez le, összeesküvéseket szimatol, néha összeesküvéseket kreál, hogy aztán azokat égzengés közepette leleplezhesse és elnyomhassa. Ezek a jelenségek mintha ismerősök volnának a jelenkor politikájából.

Bibó tovább elemzi a hivatásos forradalmár személyiségét, és kifejti, hogy ez az egyén mindent alárendel a forradalom szent ügyének. A siker érdekében pedig a forradalom terrorisztikus időszakában elképesztő indokokat hoznak fel a cselekményeinek igazolására, ami végeredményben egy tömeghisztéria volt, és a legjobb forradalmárokat pusztította el. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a francia forradalmat diszkreditálta az egész világon.

Nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy itt észrevegyük a Rákosi éra tömeghisztériájával való azonosságokat, ahol egy kreált ellenséggel való kreált lepaktálás ürügyeként egymás után küldték halálba a legjobb forradalmárokat. Ma már tudjuk, hogy milyen súlyos károkat okozott a nemzetközi baloldalnak a sztálinizmus, és a csatlós országokban az egyes izmusok, mint például nálunk a rákosizmus.

Mindezekkel szembehelyezi Bibó az igazi forradalmár személyiségét: azok a legtermékenyebb forradalmárok, akik az adott pillanat adott szükségessége alapján léptek rá erre a pályára, nem pedig egy életen keresztül hivatásszerűen és technikaszerűen készültek reá. S ha ilyen szempontból vizsgáljuk hazánk utóbbi két évtizedét, akkor azt kell mondanunk, hogy igazán jó politikusok azok lettek volna, akik a rendszerváltozás sikeres befejezése után hátrébb állnak, és átadták volna a politikai terepet egy menedzser típusú politikusi garnitúrának. Ebben az esetben megszabadultunk volna attól a permanens forradalomtól, amit a hatalom a nyakunkba varr szinte naponta. Ennek egyik napjainkban megnyilvánuló formája a fülke forradalom, az a képtelenség, hogy forradalmat a szavazó fülkékben is lehet csinálni. De ez a pozíció átadás nem történt meg, ami arra enged következtetni, hogy a Fideszes fiúk nemcsak inspirálói, hanem haszonélvezői is voltak ennek a forradalomnak. Ebben az esetben azonban óhatatlanul is adódik az a gyanú, hogy a forradalmat azért inspirálták, hogy ők legyenek a haszonélvezői. Magyarán, hiába mondják azt, hogy tiszta szívből akarták a rendszerváltozást, hiába bizonygatják azt naponta, hogy nem a politikai haszonszerzés volt a céljuk, hanem a forradalom következetes végigvitele, a társadalom átalakítása, az emberekben mindig benne marad az ez iránti kétely, amit a permanens forradalmiságukkal generáltak. Tehát sajnos, azt kell mondanom, nemhogy tanultak volna Bibótól, hanem annak valóban fontos elveit eltorzítva a saját politikai vállalkozásuknak tekintették a rendszerváltozást, aminek következtében magát a forradalmiságról alkotott képzetünket is alapjaiban diszkreditálták.

A francia forradalom véres eseményei után következett volna a szocializmus megfogalmazása, ami eleve súlyos politikai tehertétellel indult. Bibó szerint A szocializmus programja lényegében nem más, mint a polgári demokratikus forradalom nagy lépésének logikus folytatása. Ez fontos tétele Bibónak, mivel a korábbi társadalomfejlődés organikus folytatásaként értelmezi a szocializmus létrejöttét. A szocialista forradalom lényegében nem mond mást, mint azt, hogy amiképpen a született rang társadalmi funkciója túlélte magát, és felszámolandó – ahogy ez megtörtént a polgári forradalomban –, azonképpen a született vagyon társadalmi funkciója is túlélőben van, és a műgonddal alkotó ember életformájának a teljes győzelme azt kívánja, hogy ne csak főispánságokat és királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a tényleges alkotó teljesítmény arányában ebben a munkában részt venni. Ez lényegében a szocializmus tartalma. Tehát egy egységes folyamat második fázisáról van szó.( kiemelések tőlem – Tarski.)

De ismét közbeszólt a történelem, mert ekkor volt a francia forradalom értelmezésének nagy időszaka, és az igazi forradalmárokkal szembefordultak a reakciósok. Egy restaurációs kísérlet következett, s ahelyett hogy a kívánatos társadalmi állapot megfogalmazása történt volna meg elsősorban, ahelyett a feléje vezető út megfogalmazása történt. Megfogalmazták azt a tételt, hogya forradalom sikere érdekében elkerülhetetlen az erőszak, amit Bibó teljesen torz elképzelésnek tekintett. Az a tétel, hogy nem volt még a világon olyan hatalom, amelyik önként átadta volna a helyét az újnak, üres szólam, éppúgy, mint az, hogy a világtörténelem az osztályharcok sorozata. Itt nyilvánvaló Marx egyik alaptételének a kritikája.

Bibó felteszi a kérdést: mi indokolja azt, hogy a kapitalizmus úgyszólván évtizedek alatt máris túlélje magát? Erre az a válasza, hogy a kapitalizmus távolról sem egy igazán végiggondolt, és igazán teljes társadalmi rendszer volt, mint a középkori keresztény hűbéres rendszer, és csupán csak egy átmeneti állapotnak tekinti....olyan állapot, amiben a született rang nyomasztó uralma alóli felszabadulás már megtörtént, a született vagyon nyomasztó uralma alóli felszabadulás még nem, ez azonban nem két külön forradalom, hanem egyugyanazon forradalomnak a része.

Bibó két országtípust különböztetett meg. Az egyikben a polgári forradalom már végbement, a struktúrák állandósultak, így itt az erőszakos szocialista forradalomnak nem volt terepe. A másik típusnál azonban úgyszólván a polgári forradalom és a szocialista forradalom egybeesett. Ezekben az országokban, mint például Oroszországban, a két forradalom egymás után történt meg: először a gyenge polgárság belép a megüresedett politikai űrbe, majd ezek helyét átveszi a szocialista forradalom, és egy tartós diktatórikus rendszert hozott létre: szükségszerűnek ítélte az erőszaknak azt a francia forradalmi légkörre is jellemző állandósítását.

Az erőszak kultuszának azonban voltak további végzetes következményei már a 20. században. Az egyik a fasizmus. Bibó helyesen látja azt, hogy a fasizmus a francia forradalom részbeni kudarcának az egyik legszörnyűbb mellékterméke. A másik szörnyű terméke pedig a sztálinizmus, amikor azt a jakobinusos módszert alkalmazták, miszerint az erőszakot nemcsak a tényleges ellenséggel szemben lehet alkalmazni, hanem a potenciális riválisokkal szemben is. Tehát Bibó mind a fasizmust, mind a sztálinizmust a félresiklott francia forradalom után kialakult erőszak kultuszának szörnyű következménye gyanánt értékeli.

Bibó fontos megállapítást tesz arra nézve, hogy a forradalmárnak rettentő szüksége van a reakciósra, mert a másikkal igazolják mindazt, amit ők maguk elkövetnek; nagy bajban lennének, ha a másik nem volna, és időnként összeesküvések formájában maguk produkálják azt a másikat, akivel azután igazolják cselekvésüket.

Itt ismét nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy ezt szembesítsük a Fidesz ( és persze az MSZP ) jelenkori gyakorlatával, hiszen a Fidesz csak úgy válhatott volna forradalmárrá, ha van kik ellen forradalmároknak lenni és van kik ellen permanensen harcolni. Hasonlóan, ha a Fidesz nem lenne, akkor az MSZP-nek sem lenne olyan politikai ellenfele, akivel szemben felmutathatna egy szociális piacgazdasági modellt, ami vonzóvá teheti a pártot. Ha az MSZP nem lenne a Fidesznek (és persze fordítva is igaz), akkor azonnal elsilányulna a párt politikai tevékenysége, és kénytelen lenne a valóságos problémák megoldására fordítania az összes energiáját. Meglehet, hogy ebben már nem lenne olyan sikeres.

Debrecen, 2011. augusztus 19.

Bibó István élete és munkássága 20.

Feleségemnek ajánlom.

Érdemes párhuzamot vonni az egzisztencializmus és Bibó most tárgyalandó műve között. Maga az egzisztencializmus visszavezethető Sören Kirkegaard-ig, de az igazi fejlődését, és tündöklését az I. világháború után Németországban élte meg elsősorban Martin Heidegger, valamint Karl Jaspers munkássága révén. Hatása is inkább az európai kontinensen volt érezhető. Tehát nem volt véletlen az, hogy Bibó István a hatása alá került, éppúgy, mint a neokantiánus eszméknél az megtörtént.

Az egzisztencializmus kialakulásának oka a liberális eszmékből való kiábrándulás volt. Ez már megtalálható volt Bibónál akkor, amikor Mannheim Károly művét elemezte, aki, mint olvashattuk, a Harmadik Út politikáját követte. De láthattuk azt, hogy Bibó az 1956-os programban is a harmadik utas gazdaságpolitikát részesítette volna előnyben. Tehát itt az egzisztencializmushoz való csatlakozás kimutatható.

Az egzisztencializmus, kiábrándulván a korábbi filozófiák zsákutcájából, központi elemévé az egyes embert, a személyiséget teszi, központi kategóriája pedig a szabadság. Szabadnak lenni annyit tesz, mint önmagunk lenni, egzisztenciának lenni. Jean-Paul Sartre szerint az ember „szabadságra ítéltetett”. Az ember, és a szabadság problémája Bibónál is központi helyet foglal el, hiszen Magyarország történelme végeredményben a nemzeti szabadságharc jegyében, illetve az egyén szabadságának a megvalósításának, azaz a demokrácia kiteljesítésének a jegyében realizálódott, amelyek tele voltak zsákutcás megoldásokkal. Talán ezért vizsgálta oly behatóan a demokrácia fejlődését, illetve a demokrácia kiteljesítésének lehetőségeit, mert ez tulajdonképpen az egyes egyén szabadságát valósíthatja meg a legoptimálisabban.

Az egzisztencializmus egyik jelentős változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, amely tudatában van saját végességének. Egyedül az élőlények közül az ember tudja, hogy meg fog halni, és ez a tudat szorongást, félelmet kelt benne, és ez a félelem határozza meg az életét. Ez az egzisztencialista tétel Bibónál különösen jól érzékelhető, hiszen, amint azt látni fogjuk, ebből a tételből vezeti majd le a következtetéseit a társadalomfejlődés folyamatára nézve. Nála nem csupán az egyes ember fél, hanem egy egész társadalom fél, és egyfajta politikai hisztéria alakulhat ki benne. Ezt a folyamatot különösen jól érzékeltette a német politikai hisztéria tárgyalásakor, amikor a németek háborúk sorozatába keveredtek ezen félelmük leküzdése érdekében. Tehát Bibónál már nem csupán az egyes emberek életében van döntő jelentősége a szorongásnak, a félelemnek, hanem egy egész társadalom vonatkozásában, és ez a lelki jelenség viszi a nihilbe, tereli a zsákutcák sorozatába a társadalom egészét. Így teszi kilátástalanná az egész társadalom jövőjét, amiből azonban a valóság mégis mutatott pozitív kifejlődést.

Az egzisztencialista kiindulóponttal több problémám van. Az egyik az, amit általában az egzisztencializmus szemére lehet vetni: nem lehet pozitív célokat kitűzni, hiszen nincs értelme, mert úgyis a semmi felé haladunk. A mának élés, a napi örömök leszakítása individualizmusra ösztönzi az egyes embereket, így a közösség, a társadalom egésze, mint ténylegesen ható tényezőnek nincs befolyása a történésekre.

A második problémám ezzel az elképzeléssel az, hogy egyfajta teleológiai tételezést jelent az ember ontogenetikus fejlődésében. Vagyis az embernek azért kell bármit is tennie, mert tudatában van a halálának, és ettől a végső „cél”-tól való félelem határozza meg minden cselekményét. Tehát az embernek elsőként a végre, azaz a végzetre, halálra kell gondolnia, és ennek tudatosulása után úgymond visszafelé kell úgy alakítania az életét, és benne a politikai cselekvéseit, hogy a halálfélelmén úrrá legyen.

A harmadik problémám: nem világos, hogy a halálfélelem kapcsán generált hatalmasnak érzés lelki kényszere hogyan vezet oda, hogy embertársaimat kényszeríteni tudom saját akaratom alá vetni.(amint azt az előző részben olvashattuk). Azaz milyen kapcsolat van, egyáltalán létezik-e oksági összefüggés a halálfélelem és a hatalomvágy lelki állapota között. Az a gyanúm, hogy itt Bibó csupán egy önmaga által kreált összefüggést vázolt fel, amit inkább hit gyanánt lehetne értelmezni, és kezelni.

Berki Róbert: A moralizmus realizmusa című tanulmányában szintén kritizálja az egzisztencialista kiindulópontot. Ezt írja: Kérdéseink lehetnek továbbá Bibó „egzisztencialista” kiindulópontjával kapcsolatban is, amely szintén inkább hitszerű alapon nyugszik, mint ellenőrizhető bizonyítékokon alapul....az az állítás, hogy a másik embertől való félelem valamiképpen meghatározóbb és jelentősebb, mint a természettől, a nagy ismeretlentől való félelem, mindenesetre nagyon kétségesnek tűnik. Bibóval szemben helye van annak az érvelésnek, hogy a természeti erők primitív „humanizálásának” a kísérlete arra irányul, hogy megszelídítsük és a magunk képére formáljuk őket, ezzel pedig nem még nagyobb félelemkeltő erőt tulajdonítunk nekik, hanem azt igyekszünk elérni, hogy kevésbé kelljen félnünk tőlük. Tehát Berki, hozzám hasonlóan, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a külső erők kényszerítő hatásának, mint a belső halálfélelemnek. Az idézetből az is kivehető, hogy az ember nem elsősorban a halálfélelmének a kompenzálására, eliminálására törekszik, hanem a inkább külső természeti erőkkel veszi fel a küzdelmet, azt megpróbálja humanizálni, és ezáltal valóban kevésbé kell majd félnie attól. Ez a humanizálási folyamat pedig mára olyan szintet ért el, hogy nem az embernek kell félnie a természettől, hanem inkább a természetnek kell „félnie” az embertől.

* * *

Térjünk vissza Bibó Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányához. Szerinte a félelem, a kényszeralkalmazás és a kényszerelviselés circulusáról az emberiség történelmének java részében nem tudott kijutni. A korai fejlettebbnek tekinthető társadalmakban hatalom koncentráció révén megvalósuló zsarnokságok jöttek létre, amelyeket isteni eredetűnek tekintettek, és így akart a hatalmasokban mérsékletet, az alávetettekben pedig belenyugvást, megnyugvást elérni, és az egészben egy rendezettséget elérni. Az a döntő, átütő felismerés, hogy a hatalomnak ebből a félelmes circulusából így nincs kiút, mert az ilyen módon létrejött hatalomkoncentrációk újból meg újból szükségképpen egyéni és tömeghisztériákban, zsarnokságok tombolásában, dinasztiák váltakozásában és erőszakok sorozatában nyilvánulnak meg; s az a gondolat, hogy ebből a circulusból van egy kiút, nem túl sok ponton jelent meg az emberiség történetében.

Bibó szerint a szabadság, illetve a félelemmentes nyugodt értelem uralmát két kultúrkörben sikerült állandósítani, és intézményesíteni: az egyik a görög-római, a másik a kínai kultúrkör. Ezekben a társadalmakban megkísérelték a hatalmat tartósan, intézményesen humanizálni, moralizálni, szabadságelemekkel kontrollálni és végül, végső célként felszámolni.

A görög kísérlet eredetisége abban állott, hogy alkotmányt hoztak létre, és a gyakorlatban szinte minden államformát végigpróbáltak. ….egy rendezett alkotmányban az emberek nem emberek uralma alatt, hanem törvények uralma alatt vannak. Bibó említést tesz arról, hogy Arisztotelész páratlan kísérletet tett arra nézve, hogy az államformákat rendszerezze. Bár ezeket nem írja le konkrétan, de érdemes megemlíteni őket, mivel évszázadokon keresztül elfogadták ezt a felosztást.

Arisztotelész, mint tudjuk, hat államformát különböztetett meg, ezek közül hármat helyes államformának tekintett, hármat pedig helytelennek, és a három helyes államforma elfajulásának tartott. A három helyes államforma:

- a királyság (basileia), melyben a legfőbb hatalmat egy személy, a király gyakorolja a közjó érdekében,

- az arisztokrácia, amelyben a legfőbb hatalmat egy csoport gyakorolja a közjó érdekében,

- a politeia, azaz a cenzusra alapított köztársaság; amelyben a legfőbb hatalmat a tömeg gyakorolja a közjó érdekében.

Figyeljük meg, hogy az egyes államformák közötti alapvető különbség az, hogy szám szerint hányan gyakorolják a hatalmat. Fontos még itt rögzíteni azt is, hogy a hatalomgyakorlásban részt vevő személyek érdek azonosságban vannak, s ez még a politeia esetében is így van, hiszen a hatalomgyakorláshoz konszenzusra van szükség. A három helytelen államforma Arisztotelész szerint az előbbiek elfajulásként értelmezendő.

- a türannisz a királyság elfajulása, ahol bár a legfőbb hatalmat egyetlen ember gyakorolja, de a saját érdekeinek megfelelően,

- az oligarchia az arisztokrácia elfajulása, ahol szintén egy csoport gyakorolja a legfőbb hatalmat, de a saját érdekében.

- a demokrácia a politeia elfajulása, ahol a tömeg a saját érdekében gyakorolja a legfőbb hatalmat.

Arisztotelész leghelyesebb államformának a politeia-t, azaz a köztársaságot tartotta.

A görög kísérletet azonban a római kísérlet koronázta meg. Róma egy olyan tartós legitimitásnak a példáját mutatta, aminek az ókor nem ismeri mását. I. e. kb. a 6. századtól i. sz. a 3. évszázadig terjed a római legitimitás, amelynek az alapintézménye a szenátus volt, ez magába olvasztott monarchikus, demokratikus, arisztokratikus elemeket, de az ókor nemhogy alkotmányos országot, de monarchiát, dinasztiát sem ismert egyetlenegyet sem ilyen időbeli tartóssággal.

A kínai kísérlet egészen más alapokon nyugodott. Létezett egy szakrális császárság, de Konfuciusz révén egy olyan etikai rendszert hoztak létre, amely az egész államot a családapán kezdve a városkormányzón keresztül egészen a császárig a kötelességek és kötelességteljesítések hierarchikus rendjévé tette, és ennek a kötelességelemnek a nagyon erős hangsúlyozása és a társadalomnak vele való átitatása útján tudott létrehozni egy aránylag nagymértékben moralizált, racionalizált és humanizált államvezetést.

Ehhez a részhez érdemes idézni Hegel szavait, aki a világtörténet tartalmát elemezve erre a következtetésre jutott: a világtörténet …. kifejtése annak, hogyan küzdötte fel magát a szellem annak tudatához, ami a magánvalósága szerint. A keletiek nem tudják, hogy a szellem vagy az ember mint olyan magánvalósága szerint szabad. Mivel nem tudják, nem is szabadok. ( …. ) A görögökben támadt először a szabadság tudata, s ezért szabadok voltak; de ők, s éppígy a rómaiak is, csak azt tudták, hogy néhányan szabadok, nem az ember, mint olyan. Ezt Platon és Aristotelés nem tudták; innen van, hogy a görögök nemcsak rabszolgákat tartottak s életük és szép szabadságuknak fennállása ehhez van kötve, hanem maga a szabadságuk is részint véletlen, kimunkálatlan, mulandó, és korlátozott virág volt, részint egyúttal kemény szolgasága az emberinek, a humánumnak. ( kiemelések Hegeltől )

A következőkben Bibó egy kis kitérőt tesz, és ismét visszatér egy korábbi feltevésére, ami a halálfélelemmel kapcsolatos. Megismétli azt a tételét, amely szerint amint az emberben tudatosult a halál elkerülhetetlensége, rájött arra, hogy az emberi világtól van a legtöbb oka félni. Ezt a félelmét azonban pótszerekkel tud csak legyőzni; ilyen mindenekelőtt a más ember élete-halála feletti hatalom és az ennek érdekében a másik emberrel folytatott élethalálharc. Bibó itt párhuzamot állít e között és az állatvilágban megnyilvánuló élethalálharc között. Rámutat arra, hogy a kettő között lényegi különbség van. Az állatvilágban nem létezik öncélú megsemmisítés, ez csak az emberek esetében található meg. Mivel Bibó halálfélelem elméletének kritikájával már korábban foglalkoztam, nem érdemes erre visszatérni.

Bibó a római birodalom történetében két fontos eseményt tart döntőnek. A 3. században Diolectianus, majd a 4. században Constantinus reformja végeredményben az ázsiai despotizmust hozta létre, igaz, csak a birodalom keleti, bizánci felében, míg a nyugati része anarchiába esett. De éppen ez az anarchia adott lehetőséget egy gyökeresen új, racionálisabb és emberségesebb kísérletnek, amit európainak lehet nevezni. Ennek külső kereteit a Nyugat-Római birodalomban létrejött törzsi királyságok adták, de ez csak elindítója volt az új kultúrának, a kereszténységnek.

A korai kereszténységről meglehetősen tarka kép alakult ki, amiben voltak igazságelemek, de Bibó szerint itt mindenekelőtt Krisztus személyiségével kell foglalkoznunk, mert a kereszténységre mint vallásra kezdettől fogva mind a mai napig egyik jellemző vonás az, hogy az ebbe a vallásba való behatolás és bekerülés egyik lényeges eleme az evangéliumok írásaiban nagyon pregnánsan kirajzolt és elénk rajzolódó személyiséggel való személyes kapcsolatba kerülés. Maga Krisztus egy aszketikus, közeli világvégét hirdető, lényegében tehát életellenes szektából nőtt ki. Mindezek ellenére a gyengédségnek, az élet legegyszerűbb dolgai iránti megértésnek olyan téren és időn kívül álló módját adta, amelyik kétségkívül túlmutat a szekta keretein. Mindezeket pedig nagyon egyszerűen, példabeszédek útján tette érthetővé. Valami különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára. Bibó ezeket lefegyverző gesztusoknak nevezte.

Feuerbach ezt írta Krisztusról: Krisztus az a szív, amely minden szorongató korlát alól, minden szenvedéstől megszabadult és mentes, a boldog kedély – a látható istenség.(.....)Krisztus a személyesen ismert isten, ezért Krisztus a boldog bizonyosság afelől, hogy isten van, és olyan, amilyennek a kedély akarja, és igényli, hogy legyen. ( kiemelések Feuerbachtól ) Ilyen módon válhatott egy új társadalmi szerveződés eszmei alapjává.

Krisztus tanításaiból világvallást Krisztus kereszthalála, továbbá Pál apostol kereszthalál értelmezése, valamint a római világméretű hithirdetése csinált. Pál volt az, aki Krisztus istenségének olyan fogalmazást adott, amelyben a Krisztus teljes emberi volta sértetlenül benne maradt....Ez igen jelentős a továbbiakra nézve, mert a keresztény vallás átélői számára azt az alapvető élményt jelenti, hogy Isten ismeri a mi kínjainkat, és a terhelt emberi állapotunkból való kilépéshez egy tökéletesen velünk egyszövetű emberi személyiséggel kell kapcsolatba lépni.

A társadalom racionális szervezésének, illetve az erőszak kiküszöbölésének együttes igénye csak Szent Ágoston műveiben, elsősorban az Isten országa című könyvében jelentkezett. Ágoston ebben a művében inkább a királynak, a hatalmasságoknak jelölte meg azokat a morális elveket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ne csak zsarnokság és gyilkolás legyen. Ettől az időtől kezdve pedig az egész nyugat-európai világnak olyan emberek, papok voltak a tanítói, akik Ágoston morális elveiből táplálkoztak, még ha esetleg nem is voltak annak tudatában. Ebben az együttműködésben amennyit a királyok szelídültek, annyit rontott az egyházon, de a hatalomgyakorlás moralizálása terén olyan eredményeket értek el, amilyent máshol a világban nem mutattak fel.

A keresztény papságnak ez a társadalomszervezési kísérlete a cluny-i reformban csúcsosodott ki, amit középkori keresztény hűbériségnek nevezünk. ( Kr. u. 931-ben XI. János erősítette meg cluny alapítólevelét, amit Szent Odo dolgozott ki ) Bibó kijelenti, hogy ez egy teljesen egyedülálló társadalmi szervezést jelent, ami máshol nem valósulhatott meg. Az emberi társadalom fejlődésének nem mindig vannak szükségszerű állomásai. Az emberi társadalom csak ott fejlődik, ahol az emberi társadalom elindul valamiféle értelmes fejlődés útján, ez pedig nem szükségszerű. Szerinte nincs arra törvény, hogy az egyik társadalomból szükségszerűen következik egy másik, fejlettebb társadalom, ami burkolt formában a marxista társadalomfelfogás bírálatát is magában foglalja. Az európai hűbériség egyedi formája a világon kialakult hűbériségnek, és azokkal nem lehet egyenlővé tenni.

Bibó ezután a hűbériség két értelmezését jellemzi. Az egyik a szokványos értelmezés. E szerint hűbériség azon viszonyokat jelzi, amelyben a hierarchikusan felépített társadalomban az alsóbb szinteket összekötik a felsőbb szintekkel, és a hűségi viszonylatok ereje tartja össze a társadalmat. Ilyen hűbériség sok helyen megtalálható, még napjainkban is, és a közös harc tényezője révén elég erős köteléket jelent a társadalom szintjei között.

A másik értelmezés a marxista felfogás, amely szerint a feudalizmus a kizsákmányolásnak egyik formája. E felfogás szerint a feudalizmus legfontosabb intézménye a jobbágyság. Bibó azonban rámutat arra, hogy a jobbágyság már a korai időszakban létezett, és abban az időben a világ más tájain is volt. Sőt, létezett a rabszolgaság társadalmi intézménye is, ami azonban inkább házi jellegű volt, de a nagy gazdasági, társadalmi feladatok megoldását sokkal kötetlenebb, szabadabb módon oldották meg. A rabszolgaság megjelenhet egészen kivételes formában is, mint például a német koncentrációs táborokban.

Az európai hűbériségre jellemző a fegyveres arisztokrácia, valamint a jobbágyság. Mindezek mellett, illetve fölötte a papság társadalomépítő tevékenysége volt számottevő. A római birodalom bukása után a törzsi királyságok kénytelen voltak elfogadni a papság, és a szerzetesség segítségét. Ilyen módon az európai keresztény hűbériség …. lényegesen több volt, mint merőben fegyveres főnökök és fegyveres alárendeltek szoros hűségi viszonya, és lényegesen több volt, mint földesurak és jobbágyok közötti egyoldalú alávetettség viszonya. (…...) a kereszténység mindegyiknek a viszonyát úgy próbálta megszervezni, hogy mindegyik adjon is valamit, és kapjon is valamit, s hogy a legalacsonyabb rendűek számára is az emberi önbecsülésnek valamilyen formája létezzék (…..)olyan világképet hozott létre, amelyben a legalacsonyabb is föléje emelkedhetett a legmagasabbaknak, akik viszont éppúgy elkárhozhattak, mint bárki más. (…..) ez a világkép...... forradalmi kritikát is lehetővé tett ezekkel a hatalmakkal szemben.

Debrecen, 2011. augusztus 17.

Bibó István élete és munkássága 19.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó István az 1963-as nagy amnesztia idején szabadult ki a börtönből, egész pontosan március 27-én. A haláláig, tehát 1979-ig terjedő időszakot tekinthetjük úgy, mint egy külön korszakot, amikor megírta az általam legnagyobb horderejűnek tekintett tanulmányát, Az európai társadalomfejlődés értelme című művét. De tekinthetjük úgy is, mint az 1948 óta tartó politikai és tudományos visszavonultság egyik részének, azt a kis időszakot kivéve, amikor a Nagy Imre kormány tagja lehetett.

Maga Bibó egy magnóra mondott erről a korszakról egy visszaemlékezést, amit úgy jellemzett, hogy azt a nagyfokú visszavonultság jellemezte. Ez tökéletesen helytálló, hiszen 1973-ban egyetlen rövid tanulmánya jelent meg Tanya és urbanizáció címmel a Valóságban. Ebben végeredményben Erdei Ferenc urbanizációra vonatkozó elképzeléseit taglalta. 1975-ben az Állam- és Jogtudományi Intézet megbízásából írtam egy összefoglaló művet az 1971-ben létrejött településfejlesztési hálózat és bármilyen lehetséges közigazgatási területrendezés összefüggéséről.(......) Végül 1977-ben az Országgyűlési Könyvtár részére összeállítottam egy bibliográfiát, amelyik az Állam- és Jogtudományi Intézet részére végzett reformkori bibliográfiai munka egy részéből nőtt ki: a 18. század végén és a reformkor elején zajlott rendszeres országgyűlési munkálatok kiadványait tartalmazta. Elég teljesre sikerült ez a bibliográfia, talán túl sok fáradságot is fektettem bele, de talán akad nyolc-tíz fiatal disszertáló történész és egy-két öreg tudós, aki hasznát veszi.- emlékezett vissza Bibó erre az időszakra.

Ezt követően két tanulmányt mondott magnóra, amelyeket csak a halála után adtak ki nyomtatásban. Ezekkel később részletesebben foglalkozom. Ennyi! Mondhatnánk azt, hogy ez jóval kevesebb, mint az 1945 és 1948 évek közötti termés, de ne feledjük, hogy ebben az időszakban még egy polgári demokrácia kiépítése folyt. Sem a Rákosi rendszerben, sem a Kádár érában nem volt szükség a munkájára, ami egy nagyfokú pazarlás volt. Egy olyan nagy tudósnak, mint Bibó István volt, nem egy könyvtárban kellett volna napokon keresztül könyveket cipelni raktár rendezés címén, hanem minimum egyetemi katedrán kellett volna oktatnia. Ha a Rákosi rendszer, illetve a Kádár rendszer politikailag olyan stabil volt, amint azt hirdették, akkor elviselhetett volna egy olyan szakembert, aki egy demokratikus szocializmus híve volt, függetlenül attól, hogy 1956-ban mit csinált. De a szocializmus a készen kapott szellemi értékekkel sem tudott megfelelően sáfárkodni. Ez olyan bűn, amit sohasem lehet neki megbocsátani.

Ezzel az időszakkal nem kívánok bővebben foglalkozni, hiszen a fő célkitűzésem Bibó István eszmei fejlődésének bemutatása. Így utólag azt lehet mondani, hogy ez az időszak minden mellőzöttség mellett olyan elméleti munkát eredményezett, ami a korábbi társadalomfilozófiai eredményeinek a betetőződését jelenti. Az európai társadalomfejlődés értelme című dolgozata, amelyet 1971 és 1972 években mondott magnóra, méltán tekinthető egyfajta összegzésnek a társadalom fejlődésére vonatkozó elméleteit tekintve. A továbbiakban ezt fogom elemezni.

* * *

Bibó tanulmánya legelején a politika tudományát hasonlítja össze a természettudományokkal, és arra a következtetésre jut, hogy míg az utóbbinál lehetségesek egzakt kísérletek egy tudományos tétel igazolására, addig a politika esetében erre nincs lehetőség. Minden politikai történést az adott személy a saját eszmei szemüvegén keresztül magyaráz, ami nyilván nem vezethet azonos, és minden kétséget kizáróan egzakt eredményre. Mindemellett a politika sajátossága az, hogy minden kísérlet az emberek bőrére megy, és ezért nagyon kockázatos dolog itt különböző „elméleteket” gyártani, és kipróbálni. Ezt írja: Semmi sem veszedelmesebb tehát a politikában, a politika elméletében és gyakorlatában, mint az, ha egy ilyen séma, egy ilyen koncepció egyszerűen tudományosnak deklarálja magát, és hívőit olyan félrevezető és veszedelmes bizonyosságba ringatja, amely bizonyosságnak ezen a területen nincs meg a lehetősége. Bibó szerint tehát a politika sohasem éri el azt a tudományos egzaktsági szintet, mint a természettudományok elértek.

Bibó ezek alapján arra a következtetésre jut, hogy a politikát nem lehet tudománynak tekinteni. Ennek mond ellent az a tény, hogy Bibó egy másik tanulmányában, A politika mint szisztematikus tudomány, a politikát mint az állam tudományaként jelölte meg. Ezt írta: a politikai tudomány tárgya az állam jelensége. Itt legalább két dolgot lehet különválasztani. Az egyik az, hogy a politika szisztematikus, azaz strukturált rendszer, ami a tudományosság alapvető feltétele. A másik pedig az, hogy a politika tudomány, ami megfelel a jelenkori általános felfogással, hiszen a politikát egyetemi oktatás tárgyaként szerepeltetik. Szerintem inkább arról van szó, hogy a politika tudománya ma egy alsóbb fejlettségi fokánál tart, amikor inkább a leíró módszert alkalmazzák, az így feltárt ismereteket strukturálják és azt tekintik elméletnek, illetve tudománynak. Hasonló helyzetben volt például a statisztika tudománya is, amikor csupán a leíró módszert lehetett alkalmazni, és csak a valószínűségszámítás erőteljes fejlődése nyitott utat a matematikai statisztika kialakulásának. Ennek ellenére mindkettőnek megvan az alkalmazási lehetősége, sőt néha az egyik feltételezi a másikat.

Mindezekből én inkább azt a következtetést vonnom le, hogy lehet ugyan különböző elméletecskéket gyártani, de azok alkalmazásával óvatosan kell bánni, mivel eredményessége nem bizonyított egzakt módon, és kérdéses, hogy bármikor is lehetséges az. Ebből adódik az is, hogy egyetlen elméletecskét sem lehet úgy tekinteni, mint egyedül üdvözítő megoldást a társadalmi fejlődésre nézve. Bibó ezen álláspontja egyben kritika az ún. tudományos szocializmus elméletére nézve is, ami a tanulmányának megírása idején uralta a hazai társadalomfilozófiát, bár ezt ő maga nem jelzi ebben a munkájában. Vagyis az ún. tudományos szocializmus sem tekinthető olyan ”elméletnek”, amelyik megoldhatná azokat az alapvető problémákat, ami egy működő társadalomban naponta a politikai cselekmények tárgyává válhat. Ilyen például az egyén szabadsága, vagy a gondolatok mássága, és annak szabad megjelenítésének lehetősége.

Ám ha elfogadnánk Bibónak azt a tételét, hogy a politika nem lehet egzakt tudomány, amiből az következne, hogy nem szabad kísérletezni sem különböző „elméletekkel”, akkor ad abszurdum végigvíve a gondolatot, a társadalom fejlődése sem valósulhatott volna meg az emberiség eddigi történelme során. Márpedig az világosan kivehető, hogy társadalmi formációk, hatalmi konstrukciók váltogatták egymást, aminek eredményeként maga a társadalom fejlődése is megvalósult. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az emberi jogok miként váltak egyre egyetemlegesebbé, és mára éppen az amerikai és európai színtéren érték el a csúcspontot. Tehát inkább arról van szó, hogy az emberiség eddigi története során különböző kísérletek történtek különböző társadalmi formációk megvalósítására, amelyek ha nem váltak be, vagy a fejlődés, az emberi gondolkodás túljutott rajta, akkor valamilyen politikai cselekmény révén azt felváltotta egy másik, vélhetően jobb, és fejlettebb társadalmi formáció. Ilyen értelemben mindenképpen beszélhetünk kísérletekről.

Hiszen könnyű belátni, hogy például az ősközösségi társadalomban a politika tudományának még a csirái sem jelenhettek meg, tehát az elmélet nem tudott elébe menni a gyakorlatnak, mégis az akkori primitív emberek racionalizálták a primitív kooperációjukat, mert a túlélés követelménye ezt kényszerítette ki belőlük. Rájöttek arra, hogy ha a tevékenységüket céltudatosan megszervezik, akkor nagyobb lehet a túlélés valószínűsége. Ez pedig, továbbá, kikényszerítette azt, hogy a családon, a törzsön, vagy a nemzetségen belül megkülönböztessenek olyan embereket, akiknek kitüntetett szerepe van ebben a primitív kooperációban ( például ő szervezze meg és irányítsa a mamut elejtését ). Innentől kezdve azonban ez a kitüntetett státusz átalakult egyfajta hatalmi státusszá, mivel az illető személy előjogot érzett arra nézve, hogy befolyásolja mások munkáját. Azaz létrejött a primitív társadalom tagozódása, ami mindenképpen előrelépést eredményezett a primitív társadalom szerkezetében. Itt csupán az a fontos számunkra, hogy a primitív társadalomban minden politika tudományi ismeretek nélkül képesek voltak sok kísérletezgetés útján létrehozni egy újabb társadalmi berendezkedést, amiben már a hatalom, mint rendező elv megjelenhetett.

Lezárva ezt a témát térjünk vissza Bibóhoz, aki kijelentette azt, hogy ő maga sem egy kiforrott elméletet kíván közreadni, hanem egy elgondolást arról, miként lehetne a társadalmi fejlődést megvalósítani. Ebben a kitételében én egy nagyfokú szerénységet látok, szemben a kádári szemléletmóddal, amelyik a proletárdiktatúra mindenhatóságában véli a társadalmi fejlődést. Ezt írja: Amit a következőkben elmondani szeretnék, az maga is egy ilyen koncepció, elgondolás, amely az emberiség közösségi fejlődéséről, annak lehetőségeiről, értelmes, kedvező irányú célkitűzéseiről szól, annak a teljes tudatában, hogy ez a teljes bizonyosságnak, a tudományos egzaktságnak az igényével nem léphet fel. Majd később ezt írta: Az elgondolás tehát az, hogy kitűzzük a kedvező fejlődés irányvonalát. Magyarán Bibó nem egyébre vállalkozott, mint egy korszerű társadalomfilozófia felvázolására.

Bibó a következőkben kijelenti, hogy minden politikai elgondolás abból a tényből indul ki, hogy egy emberi közösségben korábban meglévő egyensúly, rendezettség valamilyen oknál fogva megbomlik, és a korábbi állapot visszaállítására vonatkozóan különböző elképzeléseket alakítanak ki. Mai modern kifejezéssel élve az emberiség homeosztázisát kellene valamilyen társadalmi közmegegyezéssel biztosítani. Ezt a folyamatot Bibó így jellemzi: világi formában átélt megjelenési formái a paradicsomi ártatlanság, bűnbeesés és megváltás hármas folyamatának. Bibó kifejti, hogy a paradicsomi ártatlanság nem igazolható, még ha léteznek is olyan népek, amelyek a békesség teljes látszatát keltik. Inkább arról lehet szó, hogy az emberiségben, az emberiség közösségi életében, az emberiségnek az egész világhoz való viszonyában valami megbillent, valami egyensúlyzavar van . Ezt az egyensúlyzavart kell megszüntetni, ami nyilván csak előremutató lehet, de az okokat a múltban kell keresni. Bibó elsőként ez utóbbit kívánja vázolni: Ennek az egykori egyensúlyos állapotnak a mibenlétét, az emberi egyensúly-megbillenés mibenlétét szeretném megfogalmazni próbálni.

Bibó részéről ez a cél valóban egy igazi elméleti kihívást jelenthet, és a felkészültsége egyfajta biztosítékot is nyújthatna arra nézve, hogy sikeresen oldja meg az önmaga elé kitűzött nagyívű feladatot. Csakhogy már maga a kiindulópontja hibás, és majd látni fogjuk azt, hogy a végkövetkeztetése pedig kissé naivra sikeredett, így végeredményben nem tudta sikeresen megoldani a feladatát. Mindezeket azonban kárpótolják azok a nagyszerű és élvezetes elemzések, amelyeket az egyes témák tárgyalása során olvashatunk.

Bibó az elemzése kezdetén egy egzisztencialista tételből indul ki, hogy az ember az az egyedüli faj, amelyik tudatában van annak, hogy meg fog halni. S itt most visszautal arra a korai időszakra, amikor a majomember éppen csak önmaga tudatára kezdett ébredezni, és ennek a tudatosulásnak egyik része volt az, hogy el fog pusztulni. S ez egy egészen újféle lelki betegségnek a lehetőségét jelenti, és valószínűleg az van mind a politikum, mind a vallás legfőbb, legvégső indítékainak a gyökerénél, és ez pedig a félelem tudata. Ennek kapcsán tesz tudatossá minden külső történést, és ennek megfelelően értékeli a közösségén belüli helyzetét is. Így alakul ki benne az a tapasztalat, hogy a félelem jelzésének a legintenzívebb forrása a másik ember. Bár a külső környezet is hatalmas fenyegetést jelent, mégis a másik ember jelenti a döntő veszedelmet, ezért: Ha azt akarom, hogy az engemet fenyegető halálveszedelmek ellenére is, az engemet gyötrő félelem ellenére is hatalmasnak, erősnek érezzem magamat, akkor ennek a legelsődlegesebb útját az látszik megnyitni, ha embertársaimat kényszeríteni tudom saját akaratom alá vetni. ( kiemelések tőlem – Tarski. ) Ezzel szemben merül fel az az igény, hogy mentes legyek mások kényszerétől, tehát a szabadság vágya. Bibó határozottan kijelenti azt, hogy a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés és a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis, ami mindenképpen fontos megállapítás.

Ennél a pontnál azonban meg kell állnunk, hiszen Bibó azt az alapvető problémát boncolgatja, hogy mi az emberi tevékenység mozgató rúgója, továbbá melyek azok a lélektani mechanizmusok, amelyek mentén az ember véghezviszi a politikai akcióit. Bibó erre a kérdésre azt a választ adta, hogy a halálfélelem, ami minden ember cselekvését már a korai időktől kezdve mozgatja. Bibó egyenesen kijelenti azt is, hogy ez egy egzisztencialista tétel, ami azt is jelenti, hogy az egész elemzését ez az egzisztencialista gondolkodásmód hatja át. Később majd ismételten visszatér erre az alap motívumra, és próbálja belemagyarázni a halálfélelem mozgatórúgóját az egyes politikai cselekményekbe. S bár valóban kitűnőek az elemzései, ez a tény bizony árnyékot vet az egész elemzésre, olyannyira, hogy végkövetkeztetése is kisiklik egyfajta morális megoldás felé.

Debrecen, 2011. augusztus15.

Bibó István élete és munkássága 18.

Feleségemnek ajánlom.

Manapság meglehetősen sokan félreértelmezik 1956 céljait és úgy állítják be, hogy egy minőségi társadalmi változást, vagy ahogyan manapság mondják: rendszerváltozást kívántak véghezvinni a forradalom demokratikus erői, amit a Szovjetunió, és a magyar kommunisták nem engedtek. Ha Bibó gondolkodásmódját az Olvasó megértette, akkor nem gondolhatja azt komolyan, hogy ebben ő maga partner lehetett volna. Ha röviden kell összefoglalnom a társadalomfelfogásának lényegét, akkor azt mondhatnám, hogy a létező szocializmusból is egy kicsit, meg a nyugatos modern polgári demokráciákból is egy kicsit akart összevegyíteni. S hogy aztán mi jött volna ki ebből, azt nem tudhatjuk, mert ezt a társadalmat nem sikerült megvalósítani.

Állításomat bizonyítandó ide hozom azokat a korabeli nyilatkozatokat, kiadványokat, amelyek alátámaszthatják a tételemet, és konkréten megmutatják azt, hogy mit is akartak Nagy Imréék, és vele együtt Bibó István. Elsőként az előző részben idézett 1956 november 4.-én Bibó által kiadott Nyilatkozat-ot idézem szó szerint.

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

Bibó István s. k.
államminiszter

Ebből csak két momentumot akarok kiemelni. Az egyik: Magyarország teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni – írja Bibó, ami egyértelműen arra utal, hogy a szocializmust, mint társadalmi rendszert megtartanák, hiszen az a szabadságot, az igazságosságot és a kizsákmányolás mentes társadalmat valósítja meg. S ez az álláspont nem csupán azért alakult ki, mert nem tartották még időszerűnek a keleti blokkból való kiugrást, hanem azért, mert Nagy Imre is, és Bibó István is hitt a szocializmusban. Pontosabban egy olyan szocializmusban, amelyikben a szabadságjogok nagyobb tárháza áll majd az emberek rendelkezésére. S ez a legvilágosabban majd csak Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában jut kifejezésre.

A másik pedig az, hogy az orosz hadsereget megszállónak titulálja. Tehát ez már eltér attól a minősítéstől, amit például A magyar demokrácia válsága című tanulmányában kifejtett: ott még néphadseregként jellemezte, amelyik nem úgy lépett fel, hogy világnézetileg át akar gyúrni, vagy meg akar nyerni. Pedig tudjuk, hogy 1945-ben és 1956-ban ugyanaz a sztálini Vörös Hadsereg szállta meg hazánkat, és erőltette ránk a proletárdiktatúrát. Magyarán: a nemzeti függetlenség iránti vágy akkor még teljesen megalapozatlan volt úgy belpolitikailag, mint külpolitikailag. Ez a politikai tévedés pedig Nagy Imre és társainak, közöttük Bibó Istvánnak is a tragédiájává vált.

A következő dokumentum Magyarország új társadalmi rendjének kialakításáról szól, amelyet december 8.-án adtak ki. Ez egy tervezet volt, amit a Petőfi Párt készített, de a szerkesztés, és az okmányhoz Bibó által odaírott szöveg egyértelművé teszi azt, hogy Bibó műve volt. Ezt a dokumentumot több párt, és civilszervezet áttanulmányozta és jóváhagyta, tehát lehet úgy tekinteni, hogy ez az akkori politikai célokat, és a főbb irányvonalat tükrözte. Magát a dokumentumot több helyre is elküldték, így lefordítva Andropov moszkvai nagykövetnek, az indiai nagykövetségnek, illetve Dobi Istvánnak. Ebből csak egy részt idézek:

Szükségesnek tartjuk, hogy Magyarország demokratikus pártjai és forradalmi tényezői forradalmi nemzetgyűlést hozzanak létre, amely alkotmánytörvény hatályára emeli az ország államformájára, kormányzására' és társadalmi rendjére vonatkozó alábbi alapelveket:

1. A magyar köztársaság legfőbb állami szerve a demokratikusan megválasztott országgyűlés, az e nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet elfogadó pártok részvételével. Hatékony garanciákkal kell biztosítani a bírói függetlenséget, a szabadságjogok teljességét, közöttük a törvény előtti egyenlőséget foglalkozásra és származásra tekintet nélkül, a sajtó- és véleményszabadságot, valamint a vallásszabadságot.

2. Az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének társadalmi tulajdona. Ennek megfelelően az 1956. október 23-án állami tulajdonban lévő bányák, gyárak, bankok és egyéb nagyvállalatok társadalmi tulajdonát továbbra is fenn kell tartani.

3. Az 1945. évi földreform során juttatott ingatlanok tulajdonjoga érintetlenül megmarad, de a földtulajdon megengedett felső határát az egy család által, idegen munkaerő rendszeres igénybevétele nélkül megművelhető földterület szabja meg.

4. A parasztság, a kisiparosság és általában minden gazdasági tevékenység számára teljes mértékben biztosítani kell az önkéntességen alapuló szövetkezés és egyéb gazdasági célú társulás lehetőségét, a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek biztosítása érdekében.

5. A magánvállalkozás a képesítési szabályok és a gazdasági élet tervszerű irányításából következő korlátok között szabad. A magánvállalkozások által foglalkoztatható alkalmazottak számát törvényhozási úton kell korlátozni.

6. Törvényesen biztosítani kell a munkások és alkalmazottak számára az önkéntességen alapuló szakszervezetek alakításának szabadságát, a szakszervezeteknek kollektív szerződések kötésére irányuló és egyéb érdekvédelmi jogkörét, a parasztság, a kisiparosok, kiskereskedők és szabad foglalkozásúak számára pedig megfelelő érdekvédelmi szervezetek alakításának szabadságát.

7. Az állami vállalatok dolgozói számára törvényesen biztosítani kell, hogy a munkástanácsok útján irányítóan részt vehessenek a vállalatok igazgatásában, továbbá, hogy részesedhessenek a vállalatok működésének anyagi eredményeiből.

8. A múltban elkövetett törvénytelenségek anyagi kihatásainak jóvátétele nem irányulhat a kárt szenvedettek korábbi vagyoni és jövedelmi helyzetének, különösen pedig a kizsákmányolás lehetőségének a visszaállítására. A jóvátétel mértékét a kárt szenvedettek viszonyainak, a méltányossági szempontoknak és az ország gazdasági helyzetének figyelembevételével, {4-193.} törvényes szabályozás alapján, bíróság állapítja meg. Az önkényes egyéni elégtételszerzést minden eszközzel meg kell akadályozni.

9. A kibontakozásig elkövetett politikai hibák és következményeik megítélése a kiengesztelődés szellemében történjék. Senkit ne büntessenek olyan cselekményért, amelyet becsületes politikai meggyőződésből követett el. A halálbüntetést el kell törölni.

1. Az 1–9. pontokba foglalt elvek sérthetetlenségét megfelelő alkotmányjogi biztosítékokkal kell alátámasztani oly módon, hogy a fenti elveket tartalmazó alkotmánytörvények 5 évig egyáltalán nem s az után is csak a törvényhozásnak és ezt követően a népszavazásra jogosultaknak legalább kétharmados többségével lehessen módosítani. Nem működhetik olyan politikai párt, amely az e törvényekkel meghatározott állami, társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul. Végül független alkotmánybíróságot kell létesíteni, melynek joga és kötelessége lesz az alkotmánytörvényekbe ütköző jogszabályokat érvénytelennek nyilvánítani, a politikai pártok működését engedélyezni, vagy működési engedélyüket megvonni.
   

Már az első pontból kivehető, hogy az új kormány szakítani akar a Rákosi-korszak egypárti rendszerével, és a politika befolyás alól mentesíteni akarja a bíróságot, a sajtót, továbbá a szabadságjogokat kiteljesítené, megvalósítaná a vallásszabadságot, és így tovább. Mindezek egy modern polgári demokráciához való közeledést sejtetik. Ezeket a pozitív mozzanatokat azonban máris agyoncsapja a második ponttal, amikor is kinyilvánítja a termelőeszközök (micsoda marxista terminológia!) döntő részének társadalmi tulajdonát. Ez a kettő így azonban egy vegyes felvágotthoz hasonlít, és nehezen képzelhető el az, hogy hosszabb távon működőképessé válna.

A többi pont már csak azokat az intézményeket érinti, amelyeknek minden demokratikus berendezkedésű országban működnie kell, és úgy kell működnie, ahogyan azt Bibó leírta. Mindezek persze azt is mutatják, hogy valóban különbözött volna ez az új társadalom a Rákosi-rendszertől, de az alapvető problémát, vagyis a tulajdonlás kérdését nem oldotta volna meg. Ezen a téren még a szabadságjogok nem tudtak volna teljesen érvényesülni, tehát a többségi állami tulajdonlás megmaradt volna.

Végezetül idézek Bibónak egy olyan 1957 elejére datált gépelt tanulmányából, amelyik ugyan nem került a nyilvánosságra, de ebből is tudomást szerezhetünk az akkor kialakult nézetekről, tervekről. Előzőleg tudnunk kell azt, hogy a forradalom vezetői az országgyűlési választást csak egy idő elteltével gondolták végrehajtani, amely alatt az alapvető elveket szerették volna tisztázni.

A forradalom tehát jogot formál arra, hogy az új magyar demokrácia és parlamentarizmus közös platformját még az általános választások előtt bizonyos kérdésekben megszabja.

Egyetértés van a tekintetben, hogy ennek érdekében valamiféle forradalmi alkotmányozó gyűlést kell összehívni, mely alkotmánytörvény hatályával leszögezze a forradalom közös alapelveit, amilyenek a köztársasági államforma, a parlamentáris demokrácia, a szocialista vívmányok fenntartása, így a földreform, a nagyüzemek társadalmi – nem szükségképpen állami – tulajdonban maradása stb. A magyar forradalom ezzel a megkötéssel nem tenne mást, mint követné a nagy történelmi forradalmak példáját, amelyek szintén kizárták – sokszor a fentieknél sokkal szűkkeblűbben – a demokratikus szabadság platformjáról azokat az álláspontokat, amelyek a győzelmes forradalom ideáljait egyáltalán kétségbe vonták, így pl. a holland és angol forradalom a katolikus abszolutizmus álláspontját, az amerikai és francia forradalom a monarchista álláspontot stb. Ahhoz, hogy egy ilyen megkötés ne legyen a szabadság megölője, az a fontos, hogy a közös platformon az ország túlnyomó többsége elférjen, a felnövő következő generáció pedig teljességgel magáévá tegye. A magyar forradalom esetében ez biztosítva van.

Ebben is világosan olvasható, hogy az akkori politikai vezetők nem gondoltak arra, hogy a szocialista vívmányokat feladják, bár itt nem derül ki az, hogy ezen mit kell érteni. Ugyanakkor itt szintén láthatjuk azt, hogy egy többpártrendszeren alapuló modern parlamentáris demokrácia kialakítására törekedtek.

Tehát Bibónál és az 1956-os hősöknél megvolt egyrészt a szocializmushoz való kötődés, de ugyanakkor megvolt másodszor a modern polgári demokrácia utáni sóvárgás is. Ezt a kettősséget Bibó amint látni fogjuk, a későbbiekben sem vetkőzte le, ami ma már belső ellentmondásossá teszi a társadalomfilozófiáját. Ezt a kettősséget kitűnően jellemzi Balog Iván: Ki volt Bibó? című előadásában (Elhangzott Szegeden, az Évfordulós arcképcsarnok kiállítás megnyitóján, 2009. szeptember 04-én.)

Igazából nincs újabb Bibó-felejtés, de csak azt tudjuk feldolgozva megőrizni emlékezetünkben, amit megértettünk – és egyvalamit nem gondoltunk át. Azt, hogy Bibó és 1956 örökségének felelevenítése nem a rendszerváltást alapozták meg, hanem a kádárizmus felszámolását. Azét a kádárizmusét, amely a forradalmat hazug módon ellenforradalomnak minősítette, és álnokul azzal vádolta, hogy restaurálni akarja a kapitalizmust. Az igazság viszont az, hogy Bibó 1956 után nem is engedte volna a választáson indulni azokat a pártokat, amelyek vissza akarták volna állítani a nagy magántulajdont. Ezért lehetett az ő nevét a zászlóra tűzve megdönteni a kádárizmus alapdogmáját, az „ötvenhatban restaurációs jellegű ellenforradalom volt” tételt. De ugyanezért lehetett Bibóra hivatkozva 1989-ben megkísérelni elodázni az államszocializmus teljes felszámolását is! És ugyanezért nem lehet(ett) rá építeni a nyolcvankilences rendszerváltást, amely visszaállította a nagytőke uralmát. Lehet igent mondani a rendszerváltásra, és lehet Bibó hívének lenni, de a kettőt teljesen összeegyeztetni nem, mert a demokratikus szocialista Bibó alapján állva ma nem lehetne hazánkban polgári demokrácia. Ha a bibói hagyatékot magunkévá akarjuk tenni, akkor ezekben a kérdésekben is tisztán kell látnunk, mert máskülönben csak a nosztalgiázás marad. (kiemelések tőlem – Tarski.)

Debrecen, 2011. augusztus 12.

Bibó István élete és munkássága 17.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó István számára a fordulat éve (1948, egyesek szerint 1947. február 25, Kovács Béla letartóztatásának időpontja) után az írás és a politikai tevékenység terén egyaránt hosszú néma csend következett. Igazán nem lehet pontosan megjelölni azokat az okokat, ami miatt a teljes némaságot vállalt. Feltehető az, hogy ebben döntően közrejátszott az, hogy a kommunista diktatúra fokozódása, és kiterjeszkedése miatt egyfajta lelki törést szenvedett. Ez érthető is lenne, hiszen ő maga mindig bízott abban, hogy igenis lehetséges egy, a kisgazda és kommunista pártok által vezetett, de több más kisebb pártok bevonásával létrejövő népfrontos politikának a kivitelezése.

Bibó optimizmusát, de egyben naivitását jól jellemzi az, hogy még az 1947. augusztus 31-én megtartott kékcédulásként elhíresült választások előtt, de Kovács Béla letartóztatása után is bízott ebben a lehetőségben. Erre bizonyíték a Válság után – választás előtt című aktuálpolitikai dolgozata, amelyik a Válasz, VII. évf. 8. sz. (1947. augusztus, 123–138. l.) számában jelent meg. Ebben a kisgazdapárt egyik szervezkedését „Horthy-párti földalatti katonai mozgalom” gyanánt értelmezte, és összeesküvésnek nevezte. Ezzel párhuzamosan a kommunista pártról ezt állította: Nem igaz, hogy a kommunisták apránként tervszerűen mindenkit reakcióba akarnak szorítani, és reakciósnak akarnak bélyegezni, aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni. (kiemelés tőlem – Tarski). Magyarán nem ismerte fel a kommunisták szalámi politikáját, aminek csak kezdete volt Kovács Béla letartóztatása, majd az augusztus 31-én sorra kerülő elcsalt választás, és a Magyar Függetlenségi Párt 49 mandátumának megsemmisítése, ami után már abszolút többségbe jutottak a kommunisták a Parlamentben. Kétségtelen, hogy Bibóban a tévedésének belső beismerése óriási keserűséget okozhatott, ami érthető, mivel az 1945-ös fordulatot Magyarország történelmi fordulatának tekintette, amikor a korábbi 400 éves hatalmi felállás megszűnt, és valóban egy demokratikus rendszer kiépítésére lett volna lehetőség.

Bibó hallgatásának másik oka az lehetett, hogy félt a kommunisták bosszúállásától, aminek volt reális alapja, hiszen még az igazi kommunisták sem érezhették magukat biztonságban, mivel bármikor a nyakukba akaszthattak egy koncepciós pert. De valószínű az is, hogy tanult Kovács Béla esetéből, talán megértette később azt, hogy Nagy Ferenc és néhány kisgazda politikus emigrálásában szintén a leszámolástól való félelem dominált. Bibó nem gondolt az emigrációra sem, azt elítélte, hiszen a hazai fő feladatok szerinte: az ország társadalomszervezetének, életvitelének és szellemi kultúrájának elért fejlettségét őrizve és emelve folytatni radikális társadalmi reformpolitikát. Minden politikai és társadalmi csoportnak s egyáltalán mindenkinek, akiben ennek a feladatnak a tudata él, ma két kötelessége van: megőrizni a szükséges ellentmondás töretlen bátorságát a baloldalon belül és nem feladni semmiféle harci készenlétért az európai szabadságeszmény teljességét, de ugyanakkor töretlenül szembeszállani a felénk áramló, immár nemcsak kommunistaellenes, hanem egyetemesen szocialistaellenes hisztériával és megőrizni a feudális reakcióval és ellenforradalommal való készenlét éberségét.(kiemelés tőlem – Tarski).

Bibó hallgatásának harmadik oka a nyilvánvaló cenzúra megléte lehetett. Egy későbbi önvallomásában írta azt, hogy ebben az időszakban (de a Kádár korszak kezdeteiben sem) nem jelenhetett meg olyan tanulmány, amelyik a-marxista, tehát nem antimarxista, csupán nem a hivatalos marxista eszmét sugározta, hirdette, vagy dicsőítette. Feltehetően ezt látta be, és eleve nem is írt tanulmányokat. Tehette volna egyébként azt, hogy a fióknak ír, vagy a tanulmányait külföldre juttatja, de a lelki törés valószínűleg ebben is megakadályozta. A külföldre juttatás módszerével később a Kádár korszakban próbálkozott, de komoly problémája kerekedett ebből.

Közben 1950-ben megfosztják a szegedi egyetem professzori állásától, az MTA tagságától, és kénytelen volt az ELTE Egyetemi Könyvtárában tudományos főmunkatársként dolgozni. Ez mélyen megalázhatta Bibót, akit nemzetközi szinten is kiemelkedő tudósnak tekintettek. Mindez egyértelmű jelzés lehetett arra nézve is, hogy nemkívánatos személy.

Huszár Tibor szerint Bibó István történelmileg került légüres térbe. A népfrontpolitika, amelyre életét-becsületét feltette, úgy érezte, megbukott; baloldali barátai egy részében csalódott, mások – éppen azok, akiket közelről ismert, s akikben a legjobban bízott, börtönbe kerültek; a szociáldemokrata-parasztpárti centrum felmorzsolódott; a kisgazdapárt számos vezetője feladta szembenállását a „történelmi jobboldallal”, s ő a volt uralkodó osztályok képviselőivel nem tudott, nem akart szövetséget kötni. Nem látott tehát hazai politikai irányzatot, melyhez akár virtuálisan csatlakozhatott volna, a nyugati politikai emigrációt pedig akkor potenciális szövetségesnek sem tekintette, mert úgy ítélte meg, hogy mindazon retrográd törekvésnek, amely ellen egész életében harcolt, az emigráció a hátvédje és kijegecesedési pontja.

Ennek az időszaknak, tehát 1948 és 1956. közötti korszaknak egyetlen értékelhető produktuma van: a Mattyasovszky Jenővel együtt írott, kéziratként 1950-ben megjelent Magyarország városhálózatának kiépítése című tervezet.

* * *

Bibó az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző időszakokban sem mutatott különösebb politikai aktivitást. Az SZKP XXII. kongresszusa nem tett rá különösebb hatást, holott ez jelzett egyfajta politikai erjedést Magyarországban is. Rajk László temetésén, amelyik 1956. október 6-án volt, nem vett részt. Egyszerűen csak a távolból figyelte a folyamatok alakulását, és nem gondolt arra, hogy abban tevékenyen részt vegyen. Egy Erdei Ferencnek, feltehetően október 28-a körül írott levelében így vázolta a helyzetét: “Itt ülök a lakásomon, és eléggé el vagyok szakadva a világtól: nem tudom, mennyi igaz a rádiókból, nem tudom, hogy a hadseregnek, az egyetemi forradalmi tanácsnak és Kovács Bélának a kormánnyal való rádió szerinti együttműködése mennyiben kapituláció és mennyiben győzelem, s nem tudom, mennyiben erők ma azok az erők, amelyek három napja szerte az országba bocsáthatták kiáltványaikat. Fejem nyüzsög a programoktól, megoldásoktól és formuláktól, de kapcsolataim elszakadtak, s családom, ha kihúzom a lábamat, hajlik a kétségbeesésre és tanácstalanságra: nincs tehát sem okom, sem módom arra, hogy elmenjek kupaktanácsokba nyüzsögni, csak azért, hogy »ott legyek«, ahol valami történik, de bárhova elmennék, ahol valóságos erők valóságos tárgyalásokat folytatnak, s úgy látják, hogy tanácsaimnak vagy megoldásaimnak hasznát vehetik. Ha pedig nem tudok elmenni, ezúton küldök néhány programtöredéket, amelynek próbáld ott és akkor hasznát venni vagy vetetni, ahol jónak ítéled.”

Bibó október 24-től kezdve egy cikk megírását tervezgette, amire egy véletlen találkozás során Boldizsár Ivántól, a Hétfői Hírlap főszerkesztőjétől is biztatást kapott, és így október 28-tól november 4-ig tulajdonképpen ezen dolgozott. Ez a tanulmánya azonban, mint korábban egyéb más dolgozata, sem akkor, de később sem került közlésre. Eredeti szövege a Parlamentbe érkező szovjet katonák kezén elveszett, tartalmát Bibó István a későbbi rendőrségi vizsgálat alkalmával vázolta fel.

A tanulmány a forradalom alapvető kérdéseire és feladataira keresett választ és megoldást, amelyek alkotmányosan is megszilárdítják az új rendet. Alapvetően fontosnak tartotta azt, hogy a régi rend restaurációs kísérleteit visszaverjék, amit, amint azt láttuk a korábbi műveiben is, alapvető feladatnak tekintett. Egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását szorgalmazta, amelyik megtartaná a már kiépült szocialista és demokratikus társadalmi szervezetet. A gazdaságpolitikában a Harmadik Út politikáját követte volna. Többpártrendszerben gondolkodott, de a pártok számát korlátozta volna. Öt pártot képzelt el:

1. Egy forradalmi szocialista pártot, amely a “szabadságszerető kommunistákat” tömörítené, akik nagyon is fontos szerepet játszottak az eseményekben;

2. A szociáldemokrata párt a munkásság “kevésbé forradalmi rétegeit” és a kispolgárság egy részét képviselné;

3. Egy radikális parasztpárt tömöríthetné a szegényparasztságot és a radikális (nyilván népi) értelmiséget;

4. Szükség volna a független kisgazdapártra mint konzervatívabb parasztpártra is; végül

5. Alakuljon és működjön egy keresztény párt is, de egyházi befolyástól mentesen.

Nagy Imre október 30-án bejelentette, hogy megszűnt az egypártrendszer. Ezt követően Erdei Ferenc közzétette a Nemzeti Parasztpárt újjáalakulását (ismét sikeresen alkalmazkodottt a megváltozott körülményekhez!). Ennek nyomán a párt Dorottya utcai székházában el kezdtek gyülekezni a párt egykori balszárnyából és a centrumából néhány személy. A párt élére egy öttagú intézőbizottságot állítottak fel: Veres Péter, Szabó Pál, Nánási László, Gém Ferenc, és Céh József személyében. Azonban a népiek nem fogadták el a történteket, ezért másnap, október 31-én a Vajdahunyadvárában mondták ki a párt újjáalakítását. Németh László azt javasolta, hogy a párt neve legyen Petőfi Párt, amit Bibó István ellenzett. Ő a Nemzeti Radikális Párt megnevezést tartotta jónak. Végül Németh László javaslata győzött, és a Petőfi Párt nevet vették fel. Veres Péter lemondott az elnökségről, és helyette egy kollektív elnökség vette át az irányítást.

November 1-jén Farkas Ferencet választották a párt főtitkárává. Ekkor vetődött fel a kérdés, hogy a Nagy Imre-féle kormányba kiket küldjenek államminisztereknek, amelyet november 2-án kellett eldönteni. Két posztot lehetett betölteni. Az egyik helyre mindenképpen Farkas Ferenc, a gárda egyetlen gyakorlatias-politikus tagja jöhetett számításba, a másikra azonban nehezen találtak jelöltet. Bibó nem akart miniszter lenni, de a többiek is sorra elhárították a jelölést, végül Keresztury Dezső azzal javasolta az ő delegálását, hogy benne van civil kurázsi, márpedig éppen erre a tulajdonságra van most a legnagyobb szükség. Bibót, aki saját bevallása szerint inkább óvatos-gyáva embernek tartotta magát, meglepte és levette a lábáról ez az indoklás. Végül is vállalta a miniszterséget, és másnap, amikor már hírek jöttek a szovjet csapatok várható támadásáról, határozottan úgy érezte, hogy igenis neki kell miniszternek lennie. Később így emlékezett erre a történelmi pillanatra“És akkor rögtön csináltam egy rövid tervezetet, amelynek a lényege az volt, hogy az első minisztertanács mit mondjon a nyugatiaknak.” Üzenje meg nekik, hogy “valamiféle nyomást fejtsenek ki, nem kell félni, nem lesz belőle háború, a szovjet ki fog egyezni”, ha ezt presztízsveszteség nélkül teheti.

Bibó azonban csak szombat délelőtt, november 3-án tudta meg a Magyar Tudományos Akadémián – ahol maga is részt vett a vezetés újjáalakításában –, hogy valóban tagja lett a Nagy Imre - kormánynak, de az első ülést csak másnap, november 4-én 10 órára hívták össze. “Ezen én rendkívül elcsodálkoztam, mert azt éreztem, hogy ilyen rendkívüli helyzetben a minisztertanácsnak azonnal kell összeülnie, és valamit kell csinálnia... Úgyhogy a zsebemben maradt az előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni.” - emlékezett vissza később.

A következő részeket Kovács Gábor tanulmányából közlöm.

A november 3-i – utolsó – nap Bibó számára is Mindszenty József rádiószózatának meghallgatásával zárult. Bár megvédi a bíborost az olyan utólagos vádaktól, hogy például az egyházi birtokok visszaállítását követelte volna, de korántsem volt elragadtatva a beszéd hangnemétől, és arra a meggyőződésre jutott: “rövid időn belül olyan kötélhúzás kezdődik Mindszentyvel, amelyben énnekem világos szerepem kell, hogy legyen”. Megerősödött az a véleménye is, hogy két évnél korábban nem szabad általános választásokat tartani.

November 4-én hajnalban Bibó tankok dübörgésére ébredt: “az előző napi értesülések alapján gyakorlatilag tudtam, hogy ez mit jelent”. Később telefonhívást kapott Nagy Imre, majd Tildy Zoltán titkárságáról, azzal a kéréssel, hogy az érte küldendő autóval menjen be a Parlamentbe. Miután családját apósánál biztonságba helyezte, bement a kocsival. Egy félemeleti helyiségbe vezették, ahol öt ember tartózkodott: Tildy Zoltán a feleségével, B. Szabó István kisgazdapárti államminiszter, valamint külön ülve egy sarokban Mindszenty bíboros és titkára. Tildyéktől azt az információt kapta, hogy Nagy Imre a szovjet követségre ment, s nem tért vissza. Ez a téves értesülés termékeny tévedésnek bizonyult, mert ebből eredt mindaz, amit Bibó aznap és a következő három napon cselekedett. Meg volt győződve ugyanis, hogy Nagy Imrét és kísérőit lefogták, s látva Tildyék tehetetlenségét, arra a következtetésre jutott, hogy mint a kormány egyedüli cselekvőképes tagjára rá hárul a feladat, hogy megpróbáljon tenni valamit.

Anélkül, hogy Tildyéket beavatta volna, Bibó István a Parlamentből átsétált a párpercnyi távolságra lévő amerikai követségre. “Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem – emlékszik vissza –, mert egy majdnemhogy rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is. Ott, úgy látszik, ébren volt az egész társaság, mind az előtérben ácsorogtak, közöttük valaki, akit a követnek néztem.  Közöltem velük, hogy szeretnék a kormány nevében az amerikai kormányhoz egy átiratot intézni, amit a követ nagy megkönnyebbüléssel fogadott, mert nyilván azt hitte, hogy menedékjogot akarok kérni; nem tudta, hogy egy óra múlva majd kap valakit, akitől nehezebben szabadul, mint tőlem.” Bibó ezután kivette a zsebéből a kormányülésre készített előterjesztését, amely arról szólt, hogy fel kell szólítani a Nyugatot, fejtsen ki erőteljes, de nem katonai, hanem politikai nyomást Magyarország érdekében. Ceruzával még kiegészítette, hogy Amerikának szóló üzenet legyen belőle, amely a magyar szabadságharchoz való viszonyt összefüggésbe hozza a szuezi válság kezelésével. Ezt az üzenetet sokáig összekeverte az irodalom Bibó későbbi nyilatkozataival, és úgy emlegette, mint ami teljesen visszhangtalan maradt. Pedig nem így történt. A szöveget a követségen lefordították és legépelték, majd továbbították Washingtonba, s ezt közölték is Bibóval. Pár éve már azt is tudjuk, hogy az üzenet célba ért. Az Eisenhower Library anyagában kutató Békés Csaba találta meg, s közölte a Magyar Hírlap 1993. október 22-i számában az amerikai elnök 1956. november 5-én kelt levelét, amelyet egy izraeli barátjához intézett. Vonatkozó része így szólt:

“Érdekes táviratot kaptam egy magát Bibónak nevező embertől (a man who calls himself 'Bibó'), aki azt állítja, hogy vezető szerepet játszott a magyar felkelésben. Úgy látja, hogy már-már győztek, és a jövő biztatónak tűnt, amikor kirobbant a közel-keleti konfliktus. Szerinte ez bátorította fel az oroszokat a bevonulásra és a felkelés leverésére. Azért idézem ezt, hogy bemutassam: az ilyen erőszakos akciók és incidensek hatása soha nem korlátozódik a helyszínéül szolgáló területre. Nem kétséges, hogy a magyarok egy része, joggal vagy jogtalanul, de élete végéig azt fogja gondolni, hogy ők a közel-keleti kaland miatt vesztették el szabadságukat.” Eisenhower tehát pontosan megértette a “Bibó nevezetű ember” üzenetét, de az elnök és az amerikai kormányzat, mint tudjuk, nem fogadta meg a tanácsot.

Amikor Bibó ezután visszatért a Parlamentbe, a kapuban találkozott Mindszentyvel és titkárával, akik a bíboros autóját várták, hogy visszatérjenek a budai prímási palotába. Kérdésükre Bibó elmondta, hogy hol járt, s utólag felötlött benne, hogy ezzel talán akaratlanul ő adta az ötletet Mindszentynek, hogy a közeli amerikai követségen keressen biztosabb, átmeneti menedéket – amely azután tizenöt évre szólt.

Továbbra is abban a hitben, hogy Nagy Imre “akadályozva van”, Tildy Zoltán pedig valamiféle paktumot kötött a térre érkezett szovjet csapatokkal, Bibó úgy gondolta, neki kell helytállnia a kormány helyett. Berendezkedett tehát a minisztertanács egyik irodájában, s még önkéntes sajtófőnöke is akadt, aki “Bibó miniszter nevében” sajtókonferenciát próbált összehívni. Ez adta Bibónak az indítékot a Magyarok! kezdetű nevezetes nyilatkozat megírására. Egyetlen oldalon mesterien foglalta benne össze a forradalom valódi céljait, a szovjet támadással kialakult helyzetet és az erre adandó hazai és külföldi választ. Egyszerre realista és emelkedett hangvétele ezt a kiáltványt a magyar forradalom egyik legszebb és legjelentősebb dokumentumává avatja. Mivel a “sajtókonferenciára” – természetesen – senki nem érkezett, Bibó eljuttatta a szöveget előbb az amerikai, majd az angol és a francia követségre. Készített ezután egy harmadik írásművet is, egy kompromisszumos kibontakozási tervezetet, “Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, amely néhány nappal később sokszorosított formában felkerült a falakra, de eljutott a nagyhatalmak budapesti követségeire és kormányaihoz is. Nem érdektelen, hogy ezt a tervezetet Bibó elküldte Jurij Andropov budapesti szovjet követnek is, aki kötelességszerűen továbbította Moszkvába. A szovjet vezetéssel ellentétben magáévá tette a kibontakozási javaslatot a november közepén megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanács.

Bibó István ekkor már nem tartózkodott a Parlamentben. Mielőtt még Kádárék Szolnokról megérkeztek volna a szovjet tankokon, nevükben Feri Sándor jogász november 6-án felszólította Bibót az épület elhagyására. Egy éjszakát pesti ismerősöknél töltött, útba ejtve a brit követséget, s csak másnap reggel jutott át az erősen őrzött hidak miatt Budára. De tett közben egy látogatást régi ismerősénél, a budapesti Francia Intézet igazgatójánál, Guy Turbet Delofnál is, aki magyar nyelven is kiadott 1956-os naplójában megörökítette a jelenetet: “November 7-én 9 órakor Bibó István, a november 3-i Nagy-kormány államminisztere csönget az ajtómon borotválatlanul, szakadt kabátban, ám a bátorság és hidegvér gyönyörű egyszerűségével. Átadja nekem proklamációja és kísérőlevele magyar szövegét, amelyet szemem láttára ír alá, és arra kér, hogy ezek fordítását juttassam el követségemre és Nagy-Britannia követségére.”

Hazatérése után Bibó folytatta a kibontakozási terv részletes kidolgozását. Miután tudomást szerzett róla, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségen tartózkodik, hosszabb levélben beszámolt neki mindarról, amit november 4-én és a következő napokban tett, s kifejtette véleményét a törvényes kormány álláspontjáról és további magatartásáról. “A kormány nem lemondottnak, hanem csak erőszakkal eltávolítottnak tekinti magát” – hangsúlyozta, és ebből a pozícióból indítványozott tárgyalásokat a megszállókkal. A levél valószínűleg soha nem jutott el Nagy Imréhez, amit Bibó akkor nem tudhatott. Fő erőfeszítése a következő hetekben mindenesetre arra irányult, hogy Nagy Imre távollétében is fenntartsa a nemzetközi kapcsolatokat, érintkezést és tájékoztatást. Amint célját később a vizsgálati fogságban nyíltan megfogalmazta: “Én a három nyugati állam és a Szovjetunió közötti indiai közvetítéssel szerettem volna egy olyan nagyhatalmi kompromisszumot elérni, mely Magyarországon az expozéban körvonalazott állami és társadalmi berendezkedést biztosítja.”

A nemzetközi kapcsolattartásban és -építésben Bibónak kiváló segítőtársa akadt az akkor megismert fiatal és mozgékony Göncz Árpád személyében. Többnyire ő közvetített vagy készített elő tárgyalásokat az indiai és brit diplomatákkal. Bibó maga is találkozott K. P. S. Menonnal, India moszkvai követével, aki 1956 decemberében Budapesten tartózkodott, s akivel egy eredetileg parasztpárti, de többpártivá szélesíthető memorandum nemzetközi támogatásáról beszéltek. Göncz ezt a kapcsolatot rendszeressé tette Rahman indiai diplomata útján, s ő érintkezett a brit Cope-pal is, aki többek között arról kérte ki Bibó véleményét, helyes volna-e, ha a nyugati hatalmak megszakítanák a diplomáciai kapcsolatot a Kádár-kormánnyal. Bibó válasza nemleges volt, mint ahogy egy esetleges kompromisszum érdekében tanácsaival a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács radikalizmusát is mérsékelni igyekezett.

Mindez a lelkiismerettől hajtott, felelős tevékenység természetesen vád, méghozzá életveszélyes vád tárgyává lett Bibó István 1957. májusi letartóztatása (pontosabban május 23-i letartóztatása - Tarski)), ötnegyed éves vizsgálati fogsága és 1958 augusztusában lezajlott pere során. Bibó itt is mindvégig ugyanazzal a méltósággal és “civil kurázsival” vállalta 1956-os tevékenységét, amilyennel annak idején végezte. Kihallgatásain szabatos előadásokat tartott, amelyekben inkább a jövőnek, mint kihallgatóinak szóló elemzést és értékelést adott a magyar forradalomról. Egyik első kihallgatásán a vizsgálótiszt megkérdezte tőle, mit értett 1956. november 4-én a Nagy Imre-kormány politikai célkitűzésen, melyekkel azonosította magát. Bibó válasza: “Nagy Imre politikai koncepcióját röviden a szocialista vívmányok fenntartása, továbbfejlesztése, de egyben a demokratikus szabadságjogok biztosítása jegyében fogalmazta meg. Ezzel teljes mértékben azonosítottam magam.” A továbbiakban részletesen kifejtette, hogy azonosította magát a szabad választásokon alapuló többpártrendszer programjával, a szovjet kivonulás és a blokkokon kívül maradás követelésével, Nagy Imre parasztpolitikájával, a nagyipar és a bankok államosításának fenntartásával, a gazdasági és politikai restauráció megakadályozásával is.(kiemelések tőlem – Tarski.)

Debrecen, 2011. augusztus 10.

Bibó István élete és munkássága 16.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó István 1945 és 1948 évek között főleg aktuálpolitika kérdésekkel foglalkozott, amit az előző részekben elemzett művek során jól érzékelhettünk. A többi nyomtatásban megjelent írásai, amelyeket itt most már nem elemzek, tulajdonképpen ugyanezen problémákkal foglalkozik: hol rövidebb, hol hosszabb formában, de hasonló gondolatokat fejt ki, mint A magyar demokrácia válsága című nagy feltűnést keltett tanulmányában. Ez alól kivételnek tekinthető a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után ( Válasz, VIII. évf. 10–11. sz. 1948. október-november, 778–877. l.) című műve, amelyiket azonban inkább figyelemfelkeltésre szánt, és amelyik nem illeszthető bele Bibó István eszmei fejlődésének általam vizsgált sorába.

Ezeknek a tanulmányoknak több sajátossága van. Az első mindenképpen az, hogy örül annak a változásnak, ami 1945 április 4-én végbement, tehát a felszabadulásnak, amit bár a megszálló orosz néphadsereg hajtott végre, de megszabadította hazánkat a német fasizmustól, és a Horthy-féle úri rendszertől. A második sajátossága az, hogy egy gyökeresen új társadalom kialakulásának a perspektíváját vázolja fel. Ez pedig egy nyugatias modern polgári demokrácia lenne, amivel beleilleszkedhetnénk a nyugat-európai társadalmi rendszerek közösségébe. Ezzel Magyarország ismét a nyugati civilizációhoz köthetné a történelmi szekerét. A harmadik sajátosság az, hogy bár érzi a kommunista diktatúra veszélyét, pontosabban bizonyos félelmekről beszél, de nem ismeri fel világosan a bolsevizmus belső természetét, és ezért téves következtetésekre jut. Ez utóbbiakról már korábban is szóltam, de az alábbiakban ismét bizonyságát láthatjuk annak, hogy Bibó végeredményben pozitívan értékeli a kommunista párt tevékenységét, és a szocialista utat jónak tartja.

Ezt támasztja alá A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című tanulmánya is. Ezt a művét azért elemzem, mert a társadalomfejlődést, mint egy általános, az egész emberiség történelmét jellemző folyamatot itt elemzi olyan átfogó módszerességgel, amint azt később, Az európai társadalomfejlődés értelme című művében is tette, és amit én a legjelentősebb szellemi teljesítményének tartok.

Fontos tudni, hogy ezt a művét a Válasz, VII, évf. 6. számában (1947. június, 493–504. l.) jelentette meg. Ez az időpont túlesett Kovács Béla letartóztatásának időpontján, azaz 1947. február 25.-én, a nagy kijózanodás dátumán, amikor már minden, a demokrácia iránt elkötelezett ember számára világossá válthatott az, hogy itt Magyarországon kommunista diktatúra fog kiépülni. S ebben a kommunista párt nem ismer pardont, és eszközeiben sem fog válogatni. Később látni lehetett azt, hogyan egyesítették az MKP-t és az SZDP-t, miként hamisították meg a választásokat, hogyan államosítottak, és milyen körülmények között született meg az 1949-es alkotmány. S korábban Bibó még hitt a demokratikus átmenet lehetőségében, hitt egy népfrontos kormányzásban, hitt abban, hogy végre Magyarország felzárkózhat nyugat Európa demokratikus rendszeréhez. Hatalmas lelki összeomlása lehetett akkor, amikor végre belátta azt, hogy ez átmenetileg nem lehetséges.

A jelzett tanulmányában Bibó érzékelteti azt, hogy az 1945-ös változást különböző embercsoportok különbözőképpen értékelnek. Mindezekben nem az a tragikus, hogy a világpolitika állását hogyan ítélik meg. 1941-ben vagy 1944-ben sem az volt a tragikus, hogy a magyar közélet vezetői a németek győzelmi esélyeit rosszul ítélték meg, hanem az, hogy a magyarság történeti érdekeiről, a magyar fejlődés zsákutcáiról, belső szükségleteiről és kitörési lehetőségeiről nem voltak jól működő ösztöneik. Ma hasonló a helyzet: ha a magyar közélet ösztönei egészségesen működnének, akkor a baloldali radikalizmussal legélesebben szemben álló erők sem akarnák visszacsinálni 1945-öt, tekintet nélkül arra, hogy lesz-e harmadik világháború vagy nem, és ilyen érdekszféra leszünk, vagy amolyan.

Bibóval szemben viszont azt állíthatjuk, éppen az a döntő, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódunk-e. S ezt az álláspontomat éppen ő maga bizonyítja azzal, hogy kimutatja: a nyugati civilizáció fejlődése sokkal korábban kezdődött, mint a keleti, illetve a nyugati országok demokratizálódási folyamata hamarabb kezdődött el, mint Elbától keletre.

Bibó István két magyar történész kutatásaira támaszkodván leírja azt, hogy a hűbériség kialakulása sem olyan volt nyugaton, mint keleten. …. a hűbériség klasszikus berendezésében a társadalom minden tagjának életét személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok szabták meg, nem pedig központosított uralmak vagy uniformizált jogintézmények. Ez a rendszer az egymást egyensúlyban tartó társadalomszervezeti viszonyoknak a végtelen sokaságán épült, melyek mindinkább feloldották, személyivé és közvetlenné tették a teljes és egyoldalú kiszolgáltatottságnak az ókori, bizánci és közel-keleti társadalmakra oly jellemző viszonylatait. (…...) Az alávetettségnek, szolidaritásnak, érdekvédelemnek a legkülönbözőbb kapcsolatai támadtak így, melyek szívósan ellenállottak azoknak a brutálisan célszerű módszereknek, melyeket a hatalom koncentrációjára és az emberek kiszolgáltatottságára épülő társadalmi és politikai erők szoktak alkalmazni. Ebből következett az is, hogy a szorosan vett nyugat-európai területen az a fajta jobbágyság, amit mi annak ismerünk, nagyobbrészt már régebben megszűnt, és előbb különféle szolgáltatásokkal tartozó, de földjéről ki nem mozdítható paraszttá, későbben pedig szabad és szakszerű földművelővé alakult át.

Ezt a társadalmi rétegződést csak tovább erősítette az írásbeliség térhódítása, amelynek segítségével a kölcsönös szolgáltatások rendszerét racionalizálni lehetett, és így kialakult egy értelmiségi réteg. Mindezek mellett a király a nagy földbirtokosok elleni hatalmi harcban támaszkodott a kialakuló polgárságra, a földművelőkre, és az értelmiségre. Így alakult ki a modern állam, amelyik elsősorban a nagy hűbérurak elvett hatalmait összegezte központi hatalommá.

Ezt a rendszert robbantotta szét a francia forradalom, amikor ez a sokféle, kisszerű, de biztosított szabadságokkal élő s erre ránevelt társadalom nekikezdett ezeknek a kisszerű korlátoknak a lebontásához és egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá való összegezéséhez. Ebben a perspektívában a modern szocializmus nem jelent mást, mint ennek a folyamatnak a további korrigálását és teljessé tételét: azoknak a társadalmi rétegeknek, elsősorban bérmunkásoknak a szabadságigényét, akik a középkori szűk, de biztosított keretek lebontásával nem az egyetemes szabadság javaihoz jutottak, hanem a modern kapitalizmusnak egyoldalú kiszolgáltatottságot jelentő s éppen ezért elviselhetetlen feltételei közé.(kiemelés tőlem – Tarski) A „modern szocializmus”-ra vonatkozó tétele mindenképpen hibás, erre már korábban is rámutattam.

Az előbbiekkel ellentétben a kelet-európai társadalomfejlődés az Elba vonalától keletre egyre jobban hátrányba került. Ez akkor indult, amikor a szlávokat leigázó német rablólovagok merőben gyarmati jellegű, egyoldalú kiszolgáltatottságot megvalósító, kasztszerűen elválasztott úri rendre és uniformizáltan kiszolgáltatott jobbágyságra épült uralma kezdődött. (…...) A középkor végétől s az újkor elejétől kezdve egész Kelet-Európában kialakult az a világ, mely a kasztszerűen zárt földesúri nemességből, ridegen uniformizált, a földesúri önkénynek egyoldalúan kiszolgáltatott kelet-európai jobbágyságból, ezzel párhuzamosan szűk körré szorított, politikai öntudatra nem ébredő polgárságból és a hatalommal szemben merőben szolgáló beállítású értelmiségből áll. Míg tehát a nyugati fejlődést a társadalmi erőviszonyok szüntelen mozgása, előrehaladása, a kelet-európai társadalmakat a társadalmi erőviszonyok mozdulatlan megmerevedése jellemezte. (kiemelés tőlem – Tarski) S éppen ez volt az, ami a nyugat-európai országokat a társadalomfejlődés terén lépéselőnyhöz juttatta. S éppen ezért nem volt mindegy 1945-ben sem az, hogy melyik érdekeltségi körhöz tartozzon Magyarország. Ezt ismerte fel végre 1989-ben a cseppet sem buta akkori politikusi garnitúra, és eszeveszetten igyekezett - az Európai Unió felé. Csakhogy addig 40 év telt el!

Abban az időben Bibó szerint: Magyarország volt az, amelynél a legtöbb lehetőség volt együtt egy szerencsésebb fejlődés irányában. A magyar történelemnek a kereszténység felvétele után eltelt ötszáz esztendeje azt mutatta, hogy Magyarország társadalmi és politikai fejlődése belekapcsolódik és benn marad a szabadság kibontakozásának abban a folyamatában, mely a nyugati fejlődést jellemezte. A 12. századtól kezdve Magyarországon is elkezdődött az írásbeliség térhódítása, aminek következtében jó lehetőség nyílott a nyugat-európai civilizációhoz való felzárkózáshoz.

A 14. századtól megerősödik a városi polgárság, és a 15. századtól kezdve országos tényezővé válik. Ezen korok nagy királyai pedig szövetkeztek a polgársággal a nagy hűbéresi és földesúri uralom megtörésére. Ezzel egy időben kezdenek kialakulni a paraszti mezővárosok, ahová tódulhatnak azok az emberek, akik földművesek, de városi szabadságokkal rendelkezhetnek.

Ez a társadalomfejlődés a 15. században válságba kerül, mert a főnemesség óriási erőfeszítést tesz a központi hatalom megszerzése érdekében. Ez váltotta ki a Budai Nagy Antal-féle felkelést. A szabad fejlődés lehetőségei még Mátyás király uralkodásakor még megvoltak, de halálával beszűkültek. Bibó szerint: A katasztrófa Mátyás halálával s a nagybirtokos főnemesség végleges nyeregbe kerülésével kezdődik, a Dózsa-forradalommal fokozódik, és a mohácsi vésszel s az ebből kinőtt Habsburg-királysággal pecsételődik meg. Ezeket a korokat elemezve, Bibó arra a következtetésre jutott, hogy a magyar társadalmi rétegek egymás közötti erőviszonyai 1514 óta mozdulatlanul állottak, vagy ha mozdultak, visszafelé, a szabadság összezsugorodása, a nyomorúság elmélyülése irányában mozdultak.(kiemelés tőlem - Tarski)

Bibó a további történelmi elemzés után az 1945. évi fordulat lényegét abban látja, hogy az többet jelent, mint bármi más politikai fordulat, mely a közelmúltban megrázkódtatta vagy akár a közeljövőben megrázkódtathatja a magyar társadalmat. Bár nagy tehertétel az, hogy az orosz csapatok szabadították fel Magyarországot, mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában. Ez az a pillanat, amelytől kezdve újból megnyílt a lehetőség, hogy Magyarország bekapcsolódjék abba a nagy folyamatba, amit a nyugati, társadalmi fejlődésnek neveztünk. Hogy ezt a lehetőséget egy tőlünk keletre lévő hatalomnak, a szovjethatalomnak a katonai erőfeszítése és megjelenése hozta meg nekünk, abban nincs semmi csodálatos, ha meggondoljuk, hogy az egész szovjet forradalom nem más, mint az összes közbülső kelet-európai népek idevágó erőfeszítéseit sikeresen túlhaladó nagy történelmi vállalkozás az orosz népnek a keleti társadalmi fejlődés zsákutcájából való kihozására. (kiemelés tőlem – Tarski). Az általam kiemelt rész nyilvánvaló tévedése Bibó Istvánnak.

Befejezésül Bibó ezt állítja: Az 1945. évi fordulat eredményei nemcsak azt érdemlik meg, hogy felszabadulásként ünnepeljük őket, hanem megkövetelik azt is, hogy meg is védjük és tovább is építsük őket. Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és biztonsága, nem a szabadságé. Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének az igazi munkája. (kiemelés tőlem – Tarski).

Ezek valóban gyönyörű szavak, érdemes szó szerint idézni, és bevésni a fejünkbe. Ennek csak annyi a szépséghibája, hogy a szabadság rendjét, jogait, biztonságát, nem a bolsevik diktatúra hozta meg, hanem csak a modern polgári demokrácia kiépítése, ami viszont, ismétlem, a nyugat-európai civilizáció felé történő fordulás révén oldható meg.

Debrecen, 2011. augusztus 8.

Bibó István élete és munkássága 15.

Feleségemnek ajánlom.

Korábban már említést tettem arról, hogy az 1940-45 évekre Bibó István eszmeileg kiforrottnak tekinthető, hiszen világos elképzelése volt a jövőt illetően: egyedül és kizárólag a demokratikus útban látta a fejlődés irányát. Viszonylag fiatalon, alig 36 évesen lett az Akadémia tagja, és a székfoglalójában (1947. január 13.) elmondott elméleti tételek már körvonalazták azt a konkrét irányt is, amelyben a kibontakozás lehetőségét látta. Ehhez képest előrelépésnek már csak az 1970-es években írott Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában vázolt pontosabb társadalomképet tekinthetjük.

Az előadásának címe: Az államhatalmak elválasztása egykor és most jelzi azt, hogy itt már nem politikai esszéről van szó, hanem politikai filozófiáról. A mű tartalma azonban nem változik a korábbiakhoz képest, hiszen itt is a demokráciáról van szó, pontosabban a demokrácia egyik alapelvét tárgyalja történetiségében.

Bibó legelőször rögzíti azt, hogy a vizsgált problémában két elem keveredik egymással: az egyik az államélet jelenségeinek leírására, kategorizálására, tipizálására, rendszerezésére és megértésére irányuló törekvés, a másik az államélet jó irányba való terelésére, a moralisták szavával élve erkölcsös, az utilitaristák szavával célszerű, az evolucionisták szavával haladó, egyszóval helyes berendezésére irányuló törekvés. Az államhatalmak főbb funkcióinak tipizálása Arisztotelészig, míg az államhatalmak elválasztásának politikai és erkölcsi követelménye Montesquieu-ig megy vissza.

Arisztotelész szerint három államszervezeti tényező van: a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás. Ennek megfelelően háromféle államformát, illetve azok három elfajulását, azaz összesen hat államformát vázolt fel.

Az ókori, illetve a középkori és az újkori államelméletek közötti különbség az állambölcselő morális hozzáállásában van, abban, hogy a középkori keresztény és az újkori felvilágosult államelmélet tanító, javító célzata mögött valahogyan más, az ókori államelmélettől eltérő az erőviszony az állambölcselő és a tényleges hatalmat gyakorló államvezetés között. Itt találkozhatunk elsőként Bibónak azon tételével, amelyik a morális tényezőkre helyezi a hangsúlyt. Ez a moralizálás majd legjobban a fentebb említett, az 1970-es években írott művében csúcsosodik ki, egyben új elemekkel is bővül.

Az ókori államelmétekhez képest döntő változást a nyugati keresztény államelmélet kezdetével. Szent Ágoston: De Civitate Dei, (Az Isten városáról, Az Isten államáról) című műve hozza meg. Ennek első tétele minden hatalom, minden uralom a bűnbeesésnek, a bűnnek következménye, s csakis annyiban menthető és igazolható, ha célja a bűnbeesés következményeinek a csökkentése. Mai szekularizált szóval ezt a tételt úgy fejezhetnénk ki: a hatalom demoralizál, a hatalom igazolásra szorul, a hatalomgyakorlás csak valamilyen morális célja révén kaphat igazolást, nyerhet felmentést. (kiemelés tőlem – Tarski)

Bibó kifejti, hogy szó sincs arról, hogy az állami fejlődés annak köszönhető, hogy az eszme közvetlenül kiváltja a hatását. A dolog úgy fest, hogy nyugat Európában ért meg a társadalmi helyzet olyan mértékben, hogy ez az elmélet kiválthatta a megfelelő fejlesztő hatást: a nyugati kereszténység területén voltak meg azok a feltételek, melyek az ő államelméletét az európai államfejlődés konkrét hatóerejévé voltak képesek tenni. Ennek oka az volt, hogy a Római Birodalomban az értelmiség csak kevéssé tudott bekerülni az állami szervezetekbe. Csak a nyugati birodalom bukása utáni anarchiában válik az értelmiség, az elmélet szerepe egyetemessé és öntörvényűvé.

Mi ennek az oka? Az, hogy a Római Birodalom romjain olyan barbár fejedelmek kerekedtek felül, akik primitív államvezetési technikájukkal nem tudtak megbirkózni a magas képzettséget igénylő állami funkciókkal. Ebben a helyzetben elemi szükségletet elégített ki az az emberfajta, mely egyrészt a Római Birodalom tényleges társadalmi hatalmainak az összeomlása után egyedül őrizte annak történeti tekintélyét, másrészt pontosan annak volt a birtokában, amit az új barbár királyságok a legkeservesebben nélkülöztek, az értelmiségi kultúrának. Ez az értelmiség sajátította el Szent Ágoston elméletét, és ettől az időtől kezdve számíthatjuk a modern államelmélet megújhodását. ….egy olyan fejlődés nyílik meg ezen az úton, mely egyedül vezet ki a hatalom durvaságának a szűk határai közül. (….) felfedeztek....reális társadalmi tények síkján valamit, ami immár minden teológiától függetlenül is közös kincse az európai emberiség politikai tudatának: a hatalomgyakorlás demoralizáló voltának, erkölcsi igazolásra szorultságának, csak erkölcsi célkitűzések általi igazolhatásának a szükségességét.

Bibó szerint ezzel kezdődik a hatalomgyakorlás átalakulása oly mértékben, hogy egyre több morális elemet visznek bele. Mindenek előtt a monarchikus rendbe, a keresztény fejedelem, a keresztény lovag magatartási mintáit mind több morális elemmel töltik meg, ehhez kapcsolódik a katolikus egyház átalakulása, röviden: kialakul a hűbériség rendje, amelyik a társadalom anarchiáját konkrét, egybefonódó, humanizált kölcsönös szolgáltatási rendszerekre bontja. Bibónál szintén itt jelenik az az elméleti motívum, amely szerint a társadalomban a kölcsönös szolgáltatások rendszerének kell érvényesülni. Ezzel kapcsolatos bővebb kifejtéssel a későbbi munkáiban is sokat fogunk találkozni.

Aquinói Szent Tamás államelmélete az előbbi fejlődés betetőződését jelzi. Eszerint a földi törvény az isteni törvény konkretizálása, konkrétabb, alsóbb fokon való megvalósulása.. Ezzel enyhül az ágostoni gondolat éle, de egyben szorosabbra fonódik a hatalomgyakorlásnak erkölcsi ítélet alá való vettetése is: a hatalmi helyzet tényleges állapotból szereppé, funkcióvá válik. (kiemelés tőlem – Tarski). Ez a tan magában foglalja azt is, hogy a világi hatalmak hierarchikusan egymás alá vannak rendelve, és lehetőségük van erkölcsi ítéletet mondani az alájuk rendelt hatalmak fölött. A hierarchia legfelső posztjára viszont az egyház tört, ami viszont oda vezethetett volna, hogy ő kerül a legfelsőbb hatalmi helyzetbe.

Ebben a harcban azonban csak a reformáció hozott változást azzal, hogy az egyház tekintélyét csökkentette. Ezzel viszont az individualizmusnak és kritikának olyan folyamatát indította meg, amelynek hatása a teológia és egyházszervezet határain túl is, az állam tekintélyével szemben is hamarosan érvényesülni kezdett. Az a konkrét helyzet, melynek közegén keresztül ez megtörténhetett, a 16. századi angol és francia vallásharc volt, melynek során mindkét országban katolikus- és protestáns trónigénylők kerültek egymással szembe. Ennek során a zsarnok felelősségre vonásának tana egyre inkább kézzelfogható hatóerővé válik, és kezd kialakulni az a meggyőződés, hogy a királyokat is felelősségre lehet vonni. Ez csúcsosodik ki az angol puritán forradalomban, amikor a puritánok győzelme után a királyt kivégzik Ezt a változást tükrözi Hobbes elmélete, aki szerint a legfelsőbb hatalom.... felett nem lehet semmiféle, a hatalomgyakorlás igazságosságát megítélni tudó magasabb fórum, mert amelyik ezt megteheti, az ezáltal maga válnék szuverén, legfőbb hatalommá.

A reformáció tehát a tekintéllyel való szembeszállást hirdette, amivel megszületett a modern államhatalmak szétválasztásának elmélete. Ez már messze túlmutatott Arisztotelész kategorizálási sémáján, mert egy politikai-etikai gondolat van benne: az, hogy a hatalomgyakorlást a szuverenitásnak, a hatalomkoncentrációnak a megbontásával, belső, szervi tagozásával kell arra kényszeríteni, hogy a maga helyessége feletti ítélkezésnek tényleg alávesse magát, és egy bizonyos egyensúlyi állapotot hozzon létre.

Locke volt az, aki ezt a változást a legjobban kifejtette. Szerinte az embereknek nem más emberek uralma, hanem a törvények uralma alatt kell állnia. ... aki a törvények végrehajtására hivatott, azokat meg nem változtathatja, mert ha megváltoztathatná, úgy ebből az ember uralma, önkény és zsarnokság származik. Locke mindebből még nem vonja le a hatalmak elválasztásának a következményét, hanem csak a hatalmasnak a törvénnyel szemben való kötöttségét. Locke három hatalmi ágat különböztet meg: a törvényhozó, a belső végrehajtó, és az állam külső ügyeivel kapcsolatos végrehajtó hatalmat, amit ő federális hatalomnak nevezett el.

Bibó szerint itt kerül logikai ellentétbe az általános törvényhozói, és a különös végrehajtói hatalom, amitől mind a mai napig nem szabadultunk meg. Locke-nak azt a problémát kellett megoldani az angol monarchia keretein belül, amelyik a királyt arra kötelezte, hogy ossza meg a hatalmát a parlamenttel. Ezért mondta ki csak azt Locke, hogy nem jó az, ha egy kézben van az általános törvényhozói és a különös végrehajtói hatalom, mert az önkényhez vezet. Ebből viszont csak az az igaz, hogy a hatalomkoncentráció önkényhez vezet. …. ha azonban például olyan szerv alkot általános szabályt, és végez egyben konkrét végrehajtást, mely akár összetételénél, akár szakjellegénél, akár valamiféle közösségi ellenőrzöttségénél fogva egyébként a hatalomkoncentrációnak nem szerve, akkor magából abból a tényből, hogy általános szabályalkotást és konkrét végrehajtást egyszerre végez, önkény nem származik.

Montesqiueu azonban Locke nyomán állította fel azt az elméletet, amelyet ma is elfogadunk a hatalmak szétválasztásának modern elveként. Két újítása volt. Az egyik: az államhatalmakat ténylegesen el kell választani egymástól. A másik: a locke-i federális hatalom helyett az arisztotelészi birói hatalmat helyettesíti be. Különösen fontos, hogy a bírói a hatalom külön legyen választva a hatalomkoncentráció bármilyen hatásától. Ezt Montesquieu az angol monarchia példáján keresztül érzékeltette. Ott ugyanis két lényeges funkció, a testületi-ellenőrző-törvényhozó funkció és a bírói funkció ki van vonva a hatalomkoncentráció legerősebb apparátusa: a király és kormánya hatásköréből. Az angol szabadság tehát nem azért funkcionál, mert a hatalmak egymástól el vannak választva, hanem azért, mert több hatalom áll egymással szemben.

A következő döntő esemény az amerikai alkotmány volt az államhatalmak elválasztása elvének fejlődésében. Itt egy sajátos hatalom megosztás alakult ki, aminek történelmi okai voltak. Az új államok élén ugyanis egy az angol király által kijelölt kormányzó állott, aki sokkal függetlenebb volt, mint az anyaországbéli hatalom. Ebből a szerkezetből hiányzott maga az államfő intézménye, valamint a a törvényhozó testületnek a végrehajtó hatalom számonkérésére irányuló joga. Ebben a helyzetben a szabadság biztosítéka csak az lehetett, hogy minél több hatáskört biztosítani a törvényhozó testületnek és a bíróságoknak, s ezeket féltékenyen őrizni, külön tartani a távoli angol koronát képviselő kormányzótól. A függetlenségi harc sikere után pedig nem kellett mást csinálni, mint a megszervezett elnöki funkciót időlegessé tegyék. Így előttünk van az amerikai prezidenciális demokratikus alkotmány, melyben az államfői és miniszterelnöki funkciók egy kézben egyesülnek, s a törvényhozó testület nem buktathat kormányt. Ebbe a rendszerbe természetesen illeszkedik be a bírói hatalom, amelyik egyfajta egyensúlyt teremt a törvényhozói és végrehajtói hatalommal szemben, és nem engedi, hogy azok törvénysértéseket kövessenek el. Bibó kiemeli, hogy az amerikai alkotmánynak kiemelkedő jelentősége volt az európai politika fejlődésére, hiszen ez volt az első elvi alapon készült, modern demokratikus alkotmány, amelyik pontosan megfelelt Montesquieu elvi követelményeinek.

A francia forradalom nyomán megvalósult a montesquieu-i elvek gyakorlati alkalmazása is. Az európai kontinensen történő további alkalmazásnak azonban több akadálya volt. Az első az volt, hogy a montesquieu-i elmélet kereteibe nem illeszkedett a monarchia intézménye. Ezért az uralkodó i funkciót egyre inkább elszemélytelenítik, spiritualizálják, és a hatalmat ténylegesen gyakorló kormány összetételére a társadalomnak lesz lehetősége befolyást gyakorolni.

De ugyancsak nehézséget okozott az, ha az uralkodó elfogadta ezt a szimbolikus szerepét a hatalmi megosztásban, hiszen az államfőnek a montesquieu-i funkciók egyikét sem lehetett tulajdonítani....nem vált végrehajtó szervvé, mert nagyon is világosan különbözött a kormánytól, hanem bizonyos szimbolikus, regulatív, interimisztikus, válságáthidaló funkciót látott el.

Ennek a problémának az áthidalására kénytelen volt Constant a hatalmak montesquieu-i elméletét egy negyedik, regulatív hatalomnak a feltételezésével kiegészíteni. Ezt azután beillesztették az uralkodói hatalomba, amelyet egyaránt elfogadtak a monarchia és az alkotmányosság hívei is.

A második probléma, amelyik nem is annyira nehezítette a montesquieu-i elv érvényesülését, mint inkább meghamisította, az az európai hivatalnoki karnak a jelentős nyomása volt. Szerintük ugyanis közigazgatás aktusai nem kerülhetnek bírói megítélés alá, mert ez ellenkeznék a hatalmak elválasztásának az elvével. Ezzel tulajdonképpen a maga ellenőrizetlensége okán a saját érdekeiket akarták érvényesíteni.

A harmadik nehézség az volt, hogy a törvényhozói és a végrehajtói hatalom szembenállását a politikai szakirodalom az általános és a különös ellentmondásának viszonyaként értelmezte. Ezzel minden törvényhozást csupán törvényhozási aktusnak, minden végrehajtási tevékenységet végrehajtási munkának tekintettek, a kettő között nem volt összefüggés. Ezért fordulhatott elő az, hogy a törvénymódosítások során a szakértők által előterjesztett anyagok, és az európai szakszerűség jegyében elkészült tervezetei a törvényhozásban teljességgel kicsinyes hatalmi és politikai szellemű változtatásoknak voltak kitéve.

A negyedik nehézség a montesquieu-i elvet a népszuverenitás rousseau-i elvével összeegyeztetni. Rousseau nem beszél a hatalmak elválasztásáról, hiszen nála a szuverén uralkodó helyébe a szuverén nép lép. A francia forradalom kezdeti időszakában a konvent elvetette a népszuverenitás elvét azzal az indokkal, hogy az megbillenti a hatalommegosztás rendszerét, és ezért vindikálhatott magának különlegesen nagy hatalmat. A történelmi események azonban azt bizonyították, hogy ezt a két elvet célszerű egymás mellett megtartani.

Bibó a továbbiakban kifejti, hogy a montesquieu-i elv az egyetlen Amerikai példától eltekintve nem tudott meggyökeresedni Európában, és tulajdonképpen a 19. század óta nem fejlődött. A politikai szakirodalomban általában kétféle kritika terjedt el.

Az idealista kritika szerint, amelyik a montesquieu-i elmélet logikai tartalmát bírálta , az egész kérdést úgy tette fel, hogy Montesquieu felosztása megfelel-e az államhatalom különféle funkcióiról felállítható rendszerezés tudományos igényeinek? Eszerint nincs szükség a bírói hatalomnak külön hatalomként való szerepeltetése. Ezzel azonban visszatérnénk a locke-i sémához, amely szerint van törvényhozói és végrehajtói hatalom. De, mint láttuk az államfői hatalom sem logikai, hanem történelmi okok miatt jött létre.

A másik kritika a marxizmustól jött, amelyik az osztályharc szempontjából elemezte a problémát. Eszerint mivel a szocializmusban nincs osztályharc, minden hatalom a nép kezében van, ezért nincs értelme a hatalom szétválasztásának elvéről beszélni. Bibó szerint azonban a hatalomkoncentráció újból meg újból megjelenő demoralizáló hatásait sikeresen ellensúlyozhatni a hatalmak elválasztásával, egymással való egyensúlyba hozatalával. Ezt a felismerést azonban az osztály nélküli társadalom sem teszi tárgytalanná. Az, hogy ez a Szovjetunióban nem tudott meggyökeresedni, nem azért van, mintha az osztály nélküli társadalom fel tudta volna találni azt a hatalomkoncentrációt, amely nem demoralizál, vagy a hatalomnak egy olyan technikai szervezetét, mely az államhatalmak szétválasztása nélkül hatásos védelmet biztosít az önkény veszedelmével szemben. Hanem azért, mert a Szovjetunióban a teljes monarchikus abszolutizmusról a teljes népuralomra való átmenet olyan gyors, egyik pillanatról a másikra való volt, hogy a hatalmak elválasztásának a gyakorlata nem kapott konkrét közeget. (…..) Meg vagyok azonban győződve arról, hogy a szovjet államszervezet további fejlődése során ki fog derülni, hogy ez az elv szükséges, és az osztályharc esetén kívül is használható.(kiemelés tőlem – Tarski). Erre a tételre még visszatérek.

Bibó szerint egészen másképpen alakult volna a helyzet, ha a hatalmak szétválasztásának elvét beállítjuk az európai társadalomfejlődés ama másfél évezredes tradíciójába, mely a hatalomkoncentrációval szembeállítja a hatalomgyakorlás ésszerű, emberséges és igazságos célját, s csakis ennek a célnak jegyében teszi lehetővé a hatalom önigazolását; s kiemeljük a hatalmak elválasztásának elvéből azt a tartalmat, hogy a hatalomnak erkölcsi igazolásra való szorítását technikailag a hatalomkoncentráció megbontása, a funkciók tagolása s egymással szemben álló, különleges öntudatot kialakító hatalmi centrumok kiépítése révén lehet legeredményesebben elérni. Ennek a jegyében találhatjuk csak meg, hogy ma mennyiben érvényes s a jövőben még hol alkalmazható a hatalmak elválasztásának elve.

* * *

Nem kívántam a tanulmány sodrását, gondolatmenetét megszakítani, ezért utólag térek vissza egy fontos problémára. Mégpedig Bibónak a Szovjetunió és a hatalmak szétválasztása elvének kapcsolatáról alkotott nézeteire. Már korábban is láttuk, és felhívtam a figyelmet arra, hogy Bibó a kommunizmusról, és magáról a Szovjetunióról meglehetősen rózsás képet festett. Erre pedig semmi oka sem volt, hiszen már a vizsgált időszakban, tehát 1945 és 1948 között Bibónak teljes információja lehetett a Szovjetunióban történtekről. Arról, hogy ott nem polgári demokráciát építenek, arról, hogy ott egy kommunista diktatúra tombol, amelyiknek az alaptétele a magántulajdon társadalmasítása, és ahol az emberi méltóságot a sárba tiporják. De Bibónak, éppen azért, mert politikatörténeti esszéket írt, tudomása lehetett az 1919-es magyar proletárdiktatúráról is, amelyben a kommunisták kimutatták a foguk fehérjét.

Tehát Bibónak világosan látnia kellett volna azt, hogy a kommunizmus, illetve a modern polgári demokrácia, amiért harcolt, két gyökeresen ellentétes politikai, társadalmi, gazdasági rendszer volt, a kettő nem egyeztethető össze, és egyik sem helyettesíthető a másikkal. Ilyen meggondolás alapján azonban teljességgel naivitás volt azt gondolnia, hogy a Szovjetunióban majd valamikor a hatalmak megosztásának elve teret nyerhet. Egy diktatúrában ugyanis szó nem lehetett arról, hogy a hatalmat megosszák, hiszen a diktatúra belső lényegéhez tartozik az, hogy hatalomkoncentráció jöjjön létre egy bizonyos politikai cél elérése érdekében.

Mindezt azért fontos már most kifejteni, mert ehhez hasonló naiv elgondolás a későbbiek során is előkerül. Sőt, magát a társadalom fejlődését is egy szocialista típusú fejlődés gyanánt értelmezi, amelyik a létezett szocializmusból növi ki magát. Ilyen nem lehet, hiszen a szocializmusból a modern polgári demokráciába való átmenet csak minőségi ugrás révén lehetséges, a politikai, társadalmi és gazdasági rendszer gyökeres átstrukturálásával. Ennek az új rendszernek az egyik fontos követelménye a hatalmak megosztása a diktatúra elkerülése miatt.

Debrecen, 2011. augusztus 5.

Bibó István élete és munkássága 14.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó István nagyságát jelzi az, hogy olyan problémák elemzését is felvállalta, amelyek a korábbi, és az akkori időben mély sebeket ejtettek a magyar nemzeti öntudaton, és alapjaiban érintették a magyarság jövőjét. Erénye az volt, hogy ezeket a nagyon sok vitára adó problémákat képes volt higgadtan kezelni, és ha arra szükség volt, akkor a magyar politikusokat, közszereplőket is kemény kritikában részesítette. Kétségtelenül ilyen probléma volt a trianoni békediktátum során előállott területvesztés, és ennek kapcsán a magyarság egy részének más országokba kerülése.

Ezzel a témával foglalkozott már a korábban tárgyalt A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című dolgozatában. Itt már említést tett a készülő párizsi békeszerződéssel kapcsolatos jó békekötés problémájáról is. Idézi Guglielmo Ferrero állásfoglalását a jó békekötéssel kapcsolatban: Minden békeszerződés a legyőzöttnek valamiféle kényszerítését foglalja magában. De ugyanakkor a lelkiismeret elemi követelménye az, hogy csak szabad beleegyezésből születhetik kötelezettség… Az igazi békekötés tehát… csakis azon az ellentmondáson keresztül válik lehetségessé, hogy egy természeténél fogva kényszerjellegű aktushoz elég szabadságot s a követelt áldozatokhoz elég előnyt vegyítsünk ahhoz, hogy a szerződés erkölcsi kötelezettségvállalássá lehessen, s a legyőzöttnek is inkább érdekében álljon tiszteletben tartani, mint megszegni próbálni. Ferrero ezzel tulajdonképpen mindent elmondott arra vonatkozóan, hogy a békeszerződést íróknak, illetve a békeszerződést tudomásul vevőknek milyen stratégiát és taktikát kell követni a békeszerződések megalkotásakor.

Bibónak már akkor az volt a meggyőződése, hogy a hatalmi szempontok mellett, amelyek nyilván minden békekötés szükséges velejárója, bizonyos elveknek is szerepet kell játszani ebben a folyamatban. Szerinte Közép- és Kelet-Európában konszolidálódás másképpen, mint a területi kérdések elvi alapon való tisztázásával, nem képzelhető. ( …. ) A közép- és kelet-európai népeket meg kell akadályozni abban, hogy területi viszályaikkal állandóan nyugtalanítsák Európát. Európának feltétlenül stabilitásra van szüksége...(kiemelés tőlem – Tarski).

S hogy milyen elv legyen az irányadó, arra A békeszerződés és a magyar demokrácia című tanulmányában kaphatunk választ. Ezt a Válasz című folyóiratban (VI. évf. 1. sz., .43–59. lap.) 1946. októberben jelentették meg. Tudjuk, hogy a párizsi békeszerződés előkészítését 1946. július 29-én kezdték meg, és 1947. február 10-én írták alá a szerződő felek, így a magyarok is. Ezt azért fontos jelezni, mert Bibó a mű megírásának idején már tudhatott a békeszerződési folyamat megindulásáról, ismerhetett néhány kiszivárgott hírt, de nem lehetett biztos információja arról, hogy milyen eredménnyel fog az zárulni, legfeljebb csak sejtései lehettek.

* * *

Bibó István alapvetően négy kérdésre keres választ:

1. ki felelős azért, hogy a békeszerződésben azt kapjuk, amit kapni fogunk?

2. van-e és miféle jogosult összefüggés van az egyes népek demokratikus buzgalmának foka s a békeszerződések között?

3. Megérdemelte-e a magyar nemzet azt, ami vele történik?

4. A békeszerződés után hogyan lehet és kell elindulnunk a jövő felé?

    

Az első kérdésre adandó válasz során Bibó kifejti, hogy nagyon nehéz megállapítani a felelősség kérdését. A politikusok esetén akkor, amikor egymásra következő eseménysorozat hirtelen egészen éles alternatív lehetőségek elé kerül, amiben egy embernek vagy meghatározott embereknek a szabad akarat jegyében felfogható mulasztásain vagy elhatározásain múlik, hogy az alternatív lehetőségek közül melyik fog bekövetkezni. Ilyen eseménynek tekintette 1944. március 19-ét, és 1944. október 15-ét. Bár a két bécsi döntést a szövetségesek elvi okokból hatálytalannak nyilvánították, de ez 1944. március 22-ig nem jelentette a trianoni status quo visszaállítását, hanem csak új tárgyalási és jogi alap szükségességét. Ezek a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19–22. között, Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének a csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével zárultak be végleg. Éppen ezért ma már történelmi érvénnyel leszögezhető, hogy ez a békeszerződés Horthy Miklósnak köszönhető.

                          Bibó istván 1970-ben.

Ám itt most nemcsak a magyar államférfiak felelősségét kell felvetni, hanem a békekötőkét is a történelem előtt az általuk kötött béke jóságáért és tartósságáért. S ezt nem azért kell felvetni, mert számunkra ez nem lesz jó, hanem azért, mert az eldöntött kérdéseknek a kelet-európai konszolidáció szempontjából van jelentősége. Bibó szerint az erőviszonyok adottságain túl, mindig marad minden béketárgyaláson egy igen széles keret, amelyen belül érvényesül és a béke jóságát vagy rosszaságát eldönti a békecsinálók egymás közötti egyensúlya, józan tárgyilagossága, jövőbe néző felelősségérzése, önmagukhoz és elveikhez való hűsége és embersége. Csakhogy a békekötők között olyan bizalmi válság van, amelynek hullámzásán áll vagy bukik néha egyes kérdések megítélése. A békekötés megítélése pedig bele fog illeszkedni abba az egyetemes történeti ítéletbe, amelyet az emberiség felelős szellemei a második világháborút lezáró egész béketárgyalási és békekötési módról igen rövid időn belül ki fognak mondani. Ez az ítélet lesújtó lesz, a magyar békeszerződéstől függetlenül is: a világ hatalmai éppen a béke legdöntőbb kérdéseiben olyan végzetes helyzetbe manövrírozták bele magukat, amiből nagyon nehezen mutatkozik kiút. S ez az ítélet majd súlyos lelkiismereti válságot fog okozni a békekötők részéről.

A második kérdésre adandó válasz sem egyszerű, hiszen mondhatni, hogy lám, a demokratikus Magyarország sem tudott kiharcolni magának egy jó békeszerződést, tehát felesleges volt a demokrácia építése. Kétségtelen, hogy a demokratikus fejlődés szempontjából Magyarország hátrányban van a nyugat-európai országokhoz viszonyítva, de ezt nem lehet bunkóként használni ellenünk. Aki azonban ebből a tényből morális következtetéseket akar vonni, és a békeszerződésnek mással nem igazolható rendelkezéseit ezzel próbálja igazolni, az csal. De nemcsak csal, hanem tudatosan és szándékosan nehezíti Magyarország számára a demokratizálódás útját. A békeszerződés rosszasága és a demokratizálódás készsége ugyanis valóban összefüggenek, de pontosan fordítva: a magyar demokratizmus hiányosságai nem igazolják a rossz békeszerződést, ellenben a rossz, a demokrácia elveit megcsúfoló békeszerződés volt az egyik lényeges tényezője annak, hogy Magyarország demokratizálódása a történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt. Bibó emlékeztetett arra, hogy Károlyi Mihály 1919-ben éppen azért adta át a hatalmát a kommunistáknak, mert közismertté váltak a leendő békeszerződés részletei, és ezt a megalázó diktátumot nem volt hajlandó aláírni. Ezért juthatott később hatalomra Horthy Miklós, és alakította ki az úri Magyarországot, majd sodorta az országot a II. világháborúba. De a Károlyi Mihály által végigvitt demokrácia egy jobb békeszerződéssel új, demokratikusabb perspektívát nyithatott volna. 

Hasonló helyzetben vagyunk most is, és minden olyan területi, és áttelepítési követelés, mint amilyent Csehszlovákia követel, akik a fejlett demokráciájukra hivatkoznak, egy-egy keresztbe tett gonosz akadály a demokratizálódásunk irányába. Hamis az a beállítás, amelyik a demokráciát valami szüntelenül felemlegethető érdemnek állítja be, melyért valami jutalom jár, amit ki lehet kunyerálni vagy ki lehet követelni.

Magyarország vonatkozásában pedig nem a csehszlovákok miatt kell demokratikusabbak lennünk, hanem kizárólag magunk miatt. Nem szabad ismét elkövetni azt az őrültséget, hogy mivel más demokratikus országok igazságtalanságot követnek el, akkor megfosszuk magunkat a demokráciából adódó lehetőségektől. Abból, hogy a demokrácia nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni, még nem következik, hogy a demokrácia merő humbug és csalás...(......) a demokráciák külpolitikája és belső élete nem ugyanaz. Amilyen óriási perspektívát nyit meg a demokratikus eszmevilág az államok belső életében, olyan messze van attól, hogy a nemzetek egymás közötti viszonyát is hasonló mértékben humanizálni tudja. (kiemelés tőlem – Tarski). Ez egy olyan tétele Bibónak, ami nem csupán a békekötésre érvényes, hanem a demokráciára, mint politikai rendszerre általában.

Azt sem lehet elfogadni a szomszédaink részéről, hogy különféle, egyébként nem is indokolható békeszerződési és hatalmi előnyöket demokratikus érdemekkel akar igazolni. A demokráciának területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog. Lehet nem hivatkozni erre a jogra, de komolytalan dolog a demokráciára való hivatkozással indokolni azt, hogy egy terület lakossága oda kerüljön, ahova nem akar tartozni.

A demokráciára való hivatkozással a kelet-európai népek a politikai morál egyazon lejtője felé botorkálnak. Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdődik majd ezek között a népek között, amikor először jut majd kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés.

A harmadik kérdés az, hogy Magyarország megérdemelte-e ezt a békeszerződést? Erre Bibó jó lélekkel csak azt tudja mondani, hogy megérdemeltük. Egy öntudat hasadásos állapotban kell lennünk, és fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon mennyiben azonos és egyáltalán azonos-e ez a nemzet azzal, melynek száz évvel korábban Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Eötvös, Kossuth, Kemény és Deák fogalmazták meg a politikai erkölcsi problémáit, és irányították azoknak a megoldását.

Mi lesz ezzel a bűntudattal akkor, ha a nemzet felelősségét olyanok emlegetik fel, akik ebből politikai tőkét akarnak kovácsolni? Kialakult egy olyan hangulat, amely szerint a felelősség hangoztatása a béketárgyalások idején önbecsmérlés. Ez olyanoknál lép fel, akik a fasizmus minden üldözését a jövő demokrácia hitében bátran elszenvedték, s most újból szenvedő alanyai a demokrácia nevében, de valójában a demokratikus köpönyegben megjelent nemzeti gyűlölet jegyében folyó akcióknak, valóságos szkizofréniába, depresszióba vagy üldözési mániába megy át, kinél-kinél alkata szerint. (kiemelés tőlem – Tarski). Ha ebből az ördögkerékből ki a akarunk lépni, akkor minden irányban a legádázabban szembe kell szállnunk azzal a mindkét oldalról jelentkező rosszhiszeműséggel, amely az egyik nemzet nevében elkövetett atrocitásokat a másik nemzet által elkövetett atrocitásokkal akarja igazolni. Az emberiesség egy és oszthatatlan...(.....) Aki ezeknek az egyformán igaz és egyformán hamis tételeknek a cirkulusából ki akar jutni, annak – ameddig a keze és a szeme elér – az emberi méltóság minden sérelmével szemben egységesen kell állást foglalnia. (kiemelés tőlem – Tarski).

Végül a negyedik probléma az, hogyan foglaljunk állást a békeszerződés jövőjével, érvényességi tartalmával, kötelező erejével, tartósságával vagy változandóságával szemben? Bibó István szerint ezt a békeszerződést el kell fogadnunk, és maradéktalanul végre kell hajtanunk. Több ok miatt. Először azért, mert a más országokban élő magyarság látná a kárát. Másodszor azért, mert ez felel meg a realitásoknak, és magyar vonatkozásban egy hosszú távú stabilitás fog megvalósulni. Harmadszor pedig azért, mert a területi változások ideológiája (revizionizmus) akkor is terméketlen és zsákutcába vivő, ha maguk a területi változások lehetségesek és valószínűek volnának is.

Mindezek nem jelentik azt, hogy buzgón híveivé váltunk a trianoni, és a későbbi békeszerződésnek. De látnunk kell azt, hogy bármilyen területrendezési kísérlet háborús veszélyeket rejt magában. Nekünk az a dolgunk, hogy fenntartás nélkül berendezkedjünk erre a békeszerződésre mind fizikailag, mind lelkileg. Fenntartásunk egy ponton lehet: abban, hogy a határokon túli magyarság sorsával szemben nem válhatunk közömbösekké. (kiemelés tőlem – Tarski.)

Bibó befejezésül így foglalja össze az álláspontját:

Magyarország tisztában van azzal, hogy a békeszerződés feltételeinek súlyosságát elsősorban saját volt vezetőinek köszönheti. De nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a néhány magyar vonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a béketárgyaláson dőltek el, a döntések milyen mértékben ötletszerűen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok szerint történtek. Ez a jelenség mélységes kiábrándulást és a demokráciába vetett hit megrendülését idézte elő Magyarországon. Különösen súlyos hatást váltott ki, hogy egyes országok demokratikus érdemeikre való hivatkozással igyekeztek igazolni olyan előnyöket, melyeket a demokrácia nevében igazolni lehetetlen. Ez az eljárás a hatalmi és politikai erőre való nyílt és őszinte hivatkozásnál sokkalta aggályosabb, mert alkalmas arra, hogy a demokrácia erkölcsi hitelét aláássa. A magyar demokrácia fejlődését egyszer már, 1919-ben, végzetesen érintette az európai demokráciák szolidaritásának hiánya és a békefeltételek keménysége. Ma azonban Magyarország nem óhajtja magát e miatt az újabb csalódás miatt a demokrácia áldásaitól és perspektívájától megfosztani. A maga részéről viszont a demokrácia útját Kelet-Európában nem egyes nemzeteknek demokratikus érdemek címén való előnyszerzésében, hanem a politikai erkölcs és a politikai eljárásmódok végzetes lezüllésére való rádöbbenésben és minden egyes nemzet kemény önkritikájában látja. Ennek a gondolatnak a jegyében a magyar nemzet kifejezi mélységes töredelmét és szégyenkezését azok felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, melyekben magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük körében nem akadályoztak meg. De itt is le kell szögeznie, hogy semmiféle atrocitás, melyet valaki elkövetett, nem igazolhatja mások atrocitásait, s különösen fasiszták viselt dolgai semmi körülmények között sem szolgálhatnak értékmérőül és mentségül a demokráciák eljárása számára. A magyar nemzet nem azokkal szemben érez töredelmet, akik ebből erkölcsi tőkét akarnak csinálni, hanem elsősorban a maga becsületes történelmi múltjával és a jobb reményekre jogosító jövendő magyar nemzedékekkel szemben.

Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát  folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni. Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját.

Látható, hogy Bibó István ebben a művében is vezető elvnek tekintette a demokratikus megközelítést, és minden kényes problémát ennek függvényében vizsgált. Kétségtelen, hogy még ma, tehát 2011-ben is vannak olyan politikai erők, amelyek vitatják a trianoni határokat és nemzethalálról beszélnek. Ezzel kapcsolatban nekem hasonló véleményem van, mint Bibónak volt: a trianoni határokat el kell fogadnunk, mert ez lehet az egyik fontos feltétele a kelet-európai konszolidációnak. Ma Magyarország már az Európai Unió tagja, ahol a csatlakozásunk egyik feltétele éppen a trianoni határok tudomásulvétele volt. A magyarság sorsa tehát az Unió sorsával van egybekötve, és most 2011-ben nem a trianoni határok megváltoztatásának kérdése a legfontosabb problémánk, hanem a válságból történő közös kilábalás. Mindez nem feledtetheti el azt, hogy határainkon túl sok nemzettársunk él, akik megmaradtak magyaroknak, és ezt a nemes érzést naponta kell táplálnunk.

Debrecen, 2011. augusztus 3.

Bibó István élete és munkássága 13.

Feleségemnek ajánlom.

Egy korábban írott művében Bibó István az európai politikai egyensúly fontos feltételének tekintette azoknak a területi problémáknak a megoldását, amelyek akár nyelvi, akár pedig történelmi okok miatt két, vagy több ország között létrejöhetett. Az európai egyensúlyról és békéről című művében olvasott gondolatok most újból megjelennek A területi viták nyomorúsága című fejezetben, amelyik A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmány utolsó nagy része. Ez a rész ma számunkra azért fontos, mert kiolvasható belőle az, hogy Bibó már akkor is milyen demokratikusan gondolkodott a területi problémák vonatkozásában, ami nem biztos, hogy most jellemzi Magyarország összes politikai szereplőjét. A külföld vonatkozásában viszont azért lényeges, mert hazánknak hivatalosan nincs területi követelése egyik országgal szemben sem, ami nem jelenti azt, hogy rejtett célzások ne lennének bizonyos pontosan nem körülírt autonómia vonatkozásában. Azt viszont tapasztalhattuk még a legutóbbi időkben is, hogy nyelvi vitáink voltak, és feltehetően lesznek minden olyan országgal szemben, amelyek ez irányú szabadságjogainkat bármilyen formában korlátozni szeretnék.

Bibó István azzal kezdi, hogy az egymás mellett élő nemzetek közötti viszonyt megmérgezi a nyelvi háború, amitől a demokráciát, a nemzeti szuverenitásukat látják veszélyeztetve. A nyugat-európai országokban ezt nem veszik ilyen drámaian, hiszen a demokrácia meglévő és jól értékelt szerzemény, a nyelvi vita viszont nem létkérdés. Ezek a nyelvi viták többnyire egy nép két intelligenciája között folyó vita, ami nem érinti a nemzeti függetlenséget.

A közép-európai országok között folyó nyelvi háború viszont olyan országok között folyt, amelyek az állami és nemzeti lét bizonytalanságában s az ebből származó félelemben élnek több nemzedék óta. E népek állami életük jövőjét az egynyelvű emberek összetartozására akarják alapozni, a nyelvi háború kimenetelétől függ meglévő vagy vágyaikban kívánt állami keretük léte vagy nemléte, s a nyelvi statisztika eredményeitől várják határaik vagy határigényeik sorsának az eldőltét. A demokratizmus azt követelné, hogy a kisebbségben élők ne féljenek, és ne higgyék azt, hogy az idegen nyelvű vagy kisebbségi területek leválása a nemzet halálát jelentik.

Innentől kezdődnek azok a vég nélküli viták, amelynek során kiszelektálódnak az értelmes érvek, és az ezeket képviselő személyek. Ekkor születnek meg azok a rémképek, amelyek fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni.

Ebben a vitában többféle szemlélet alakul ki. Az egyik a territoriális szemlélet, amikor megrajzolják a való vagy leendő állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem elnyomatást, sem oligarchiát, hanem egészében, mint szemléletmód összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben, s leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhetik annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítéssel is a többi nemzetek rovására növekedni képes. (kiemelés tőlem – Tarski) Ez egy nagyon fontos tétele Bibónak a nemzetiségi kérdés vonatkozásában. Egy nemzetet ugyanis nem a területének nagysága teszi igazán hatalmassá, hanem az, hogy ott a demokrácia milyen fejlettségi fokot érhet el.

A másik szemléletmód bizonyos vezetési igényt támaszt a más nyelvűekkel szemben. Ez megnyilvánulhat a kereszténység, a kultúra, a demokrácia terjesztésének köntösében. De nem azonos a német Herrenvolk koncepcióval, amelyik minden nemzetet vezetni kíván.

Ide sorolható még az un.queruláns felfogás, amelyik a történeti jogoknak vagy a status quónak az igényét hangoztatja. A magyar módszer a történelmi okokra hivatkozik, az ezeréves területi eloszlásra, meg arra, hogy magyar vér folyt ezért a területért. A csehszlovákok viszont a legutóbbi békeszerződés passzusaira hivatkoznak, és az 1918–19. évben keletkezett nemzetközi békeszervezetek kialakulását minden területi igény szempontjából irányadó „Stichtag”-nak tekintik.

Bibó rámutat arra, hogy mindkét szemlélet hibás, hiszen mind a kettő jogokat vél érvényesíteni a nyers erőszak ellen, holott valójában igények szélmalomharcát folytatja a tények ellen.

Ezek az országok aztán a külpolitikájuk központi kérdésévé teszik a területi követeléseket. Ilyen területi aspirációk vitték Olaszországot, Bulgáriát, Romániát és Magyarországot is a II. világháborúba. Ezen országok közül egyikük sem volt demokrata vagy fasiszta önmagáért, hanem azért a területi biztonságért vagy területi nyereségért, amit demokrácia vagy fasizmus jelenthet számára.

Bibó a továbbiakban a területi viták konszolidációjának lehetőségeit vizsgálja. Szerinte az alapvető ok volt, hogy ezen a területen szétrobbantak a történelmi államok és a történelmi nemzetek keretei, és az összes itt élő nemzetek egymás közötti határai vitássá váltak. Az első konszolidálási lehetőség 1912-ben és 1918-ban nyílott meg akkor, amikor az oszmán illetve a Habsburg birodalom szétesett. Ezt a lehetőséget azonban elszalasztották, így mintegy 30 éves zűrzavar következett. Bibó szerint aki a konszolidációval korábban foglalkozott, az az őrülethez került közelebb, de a problémát nem tudta megoldani. Szerinte ugyanis Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja. Bibó azonban egy további megoldást javasol: nagy politikai távlatban a legokosabb dolog a harmadik megoldás: a nyelvhatárhoz igazodni és ennek alapján, ha kell, inkább a várost és vidéket elszakítani egymástól. Erre Sopront hozza fel példának, amelyiket Magyarországhoz csatoltak, míg Burgenlandot Ausztriához, holott itt is sok magyar nyelvű lakos élt.

Bibónak ebből a tanulmányából még a népek önrendelkezési jogát, mint a demokrácia egyik fontos követelményét akarom említeni. Ez 1919-ben arra lett volna jó, hogy rajta keresztül az emberek kifejezésre juttathassák nemzeti hovatartozásuknak ... a megváltozását. Azonban az 1919-es békecsinálóknak terhükre volt s erejükön felül volt az önrendelkezési jog minden vonalon való következetes alkalmazása, örömmel le is tettek róla.

Ma már tudjuk azt, amit Bibó István még akkor nem tudott, hogy a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés végeredményben a trianoni határokat állította vissza. Magyarország 2004-től az Európai Unió tagja lett, ahol elvileg az államhatárok légiesültek, az emberek szabadon letelepedhetnek az Unió bármelyik területén, és ezzel a területi követeléseket kiküszöbölték. Mindez nyilván nem jelenti azt, hogy egyes politikai pártok nacionalista érzelmeket gerjesztve ne tűznének zászlajukra területi igényeket, ám ennek megvalósítására ma már semmilyen reális alap nincs.

* * *

Vissza kell térnem egy korábbi idézetre, amelyet a most tárgyalt A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányban olvashattunk. Ezt már egyszer olvashattuk, de most meg kell ismételnem. Amikor Bibó a három kelet-európai kisállam félelméről beszélt, akkor ezt írta: Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. ( kiemelés tőlem – Tarski. ). Ebből az idézetből kiindulva jött létre az a közkedvelt szállóige, hogy „demokrata az, aki nem fél”. Ezt a szöveget sütik el komolynak gondolt politikusok akkor, ha bizonyítani akarják azt, hogy mennyire ismerik Bibó műveit, és hozzá hasonlóan mennyire demokraták. Ezt festik fel fiatalok molinóra, és véres kardként hordozzák szét az utcákon, ismét bizonyítandó a jól informáltságukat, és demokratizmusukat. Csakhogy ezzel mindnyájan a nagyfokú tájékozatlanságukat támasztották alá.

Elsőként rögzítsük: a tanulmányban három kelet-európai kisállamról van szó, és nem az egyes emberekről, vagy embercsoportokról. Másodszor rögzítsük azt, hogy a Bibó itt mindvégig félelemről beszélt, tehát egy lélektani állapotról.

Fontos továbbá különbséget tenni a demokrácia, és a demokrata fogalma között. A definícióm szerint: : A demokrácia olyan társadalmi létforma, amelyikben a szabadságjogok történelmileg meghatározott kompakt és konzisztens rendszere érvényesül. Tehát itt a központi elem a szabadságjogok fogalma, és semmi köze a félelemhez. Demokratának pedig az tekinthető, aki elfogadja, magáévá teszi a demokrácia éppen adott rendszerét, és azt alkalmazza, illetve alkotóan továbbfejleszti. Ennek az értelmezésnek sincs semmi köze a félelemhez. Mivel Bibó felváltva alkalmazta ezt a két kifejezést, ezért én is hasonlóan cselekszem.

Maga Bibó sohasem foglalkozott a demokrácia definiálásának a problémájával. Ezt a fogalmat úgy tekintette, hogy azt mindenki, aki politikai témákkal foglalkozik, ismeri, de legalábbis jó közelítéssel tudja, hogy ő maga mire gondol. Nem is volt erre szükség, hiszen egy olyan fogalomról volt szó, amelyet már évezredek óta használtak, igaz, annak különböző tartalmat tulajdonítottak. Bibó a tanulmányaiban inkább csak jellemezte a demokráciát, illetve az általános demokrácia értelmezéséből keletkező gondolatokat fejtette ki a konkrét téma elemzése során. Az egy külön kérdés, hogy éppen ezek a gondolatok voltak azok, amelyek miatt Bibót nagy gondolkodónak tartjuk. A fenti esetben is konkrét kérdésről van szó: a három kelet-európai kisállam félelméről, tehát nem a demokráciáról, mint általános fogalomról beszélt Bibó.

De további probléma adódik akkor, ha ezt az idézetet a demokrácia, a demokrata fogalmaként értelmeznénk. Bibó a demokratát úgy jellemezte, hogy az nem fél mások véleményétől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, stb. Tehát a félelem oka mindig a másik egyéntől, vagy másik csoporttól ered. Ez az alapállapot azonban a köznapi értelmezések során úgy jelenik meg, mint az egyes egyén félelme a külső politikai, társadalmi, gazdasági környezettől, vagy magától a társadalmi rendszertől. Vagyis a köznapi értelmezés már egy tágabb értelmezési tartományt adott a bibói gondolatnak.

A bibói szövegben a demokrata, mint egy lelki állapottal, pontosabban félelmi állapottal való kapcsolat gyanánt jelenik meg. Eddigi elemzésünk során láttuk, hogy Bibó István gondolkodásában éppen az egzisztencializmusa miatt a félelem kategóriája központi szerepet játszik, tehát nem véletlen, hogy ez a kategória ismét szerepel ebben az összefüggésben. Ha most elvonatkoztatnánk az eredeti bibói szövegtől, ( amitől ugye a fentiek miatt, nem lehet ) és csupán a félelmi állapotot hoznánk kapcsolatba a demokrata fogalmával, akkor is félresiklana a gondolatunk. Gondoljunk csak bele: demokrata az, aki nem fél? Tehát a demokratának csak és kizárólag az lenne a differentia specifica-ja, hogy nem fél? Ám fordítsuk meg a tételt: aki nem fél, az demokrata? Ha ez igaz lenne, akkor azokat is demokratáknak kellene tartanunk, akik éppen a fékeveszett diktatúrájuk miatt nem félnek semmitől és senkitől sem. Azért nem félnek, mert tudják azt, hogy nem kell félniük, mivel minden aszerint történik, amint azt elhatározták, és megparancsolták. Ám demokratáknak kellene tekintenünk a mindenre elszánt terroristákat is, akik vallási okokból önként választják a halált, és éppen ezért nem félnek semmitől, és senkitől sem. Nem hiszem, hogy az előbb felsoroltakat józan ésszel demokratáknak tekinthetjük.

De mi az oka annak, hogy a közgondolkodás a „demokrata” fogalmát kapcsolatba hozta a „nem félni” lelki állapotával? Elsősorban az, hogy egy végigvitt demokráciában valóban nem kell félni az egyes embereknek – bizonyos dolgoktól. Nem kell félni olyan eseményektől, amelyek korábban a diktatúrákban szinte mindennapos jelenségnek számítottak, és azokat megélték. Ilyen dolog lehetett például az, hogy valakit börtönbe csuknak, mert kritizálta a rendszert, vagy tüntetést szervezett, vagy a rendszer ellen lázított, és így tovább. A szabadságjogok kiteljesedése nyomán valóban nem kell ma már sok olyan dologtól félni, amitől korábban joggal félhettünk. De ez nem jelenti azt, hogy ez lenne a demokrácia, a demokrata lényege! Meglehetősen nagyot tévednénk akkor, ha a demokrácia fogalma alatt azt értenénk, hogy ha bizonyos területeken növekedtek a szabadságjogaink, akkor már demokráciáról beszélhetünk. Jó példa erre a Kádár-rezsim utolsó időszaka, amikor gyakorlatilag mindent meg lehetett csinálni félelem nélkül ( néhány tabu dolgon kívül ), és mégsem beszélhettünk demokráciáról, és Kádár Jánost sem tekintjük demokratának.

Mindezeken felül még a legfejlettebb demokráciákban is félni lehet, félni kell az egyes embereknek. Itt olyan példákat hozhatunk, mint amelyek az egyes emberek életfeltételeivel kapcsolatosak. Tekinthető-e demokratának az, aki fél a betegségtől, a megöregedéstől, a haláltól? Nyilván igen, és senki sem kérdőjelezheti meg ennek igazságát. De lehetne olyan példákat is felhozni, hogy félünk attól, hogy elveszítjük a munkahelyünket, vagy kevesebb lesz a fizetésünk, esetleg más városba kell költözni, mert a munkahelyük oda telepedett át. Tehát a félelemnek sok motiváló oka lehet, és nem csupán a demokrácia hiánya.

Az igazi probléma azonban mégsem ebben rejlik, hanem abban, hogy a demokráciát, mint egy lehetséges politikai, társadalmi, gazdasági rendszert egy lelki állapottal akarjuk definiálni. A félelem lelki állapota ugyanis mindig valamilyen külső konstelláció hatásának eredményeként jön létre. Az persze előállhat, hogy a diktatúrák félelmet gerjesztenek az emberekben, de ez is csak az egyik lélektani állapot a sok közül. Ezzel az egy lelki állapottal jellemezni egy rendkívül bonyolult organizációt, meglehetősen tudománytalan kísérlet lenne. De ha több lelki állapotot hoznánk fel a demokrata, a demokrácia definiálására, még akkor is távol állnánk a valóságtól. Nem a létrejött lelki állapotokból, főként pedig a félelemből kiindulva kell magyarázni a demokrata lényegi vonásait, hanem magát a valóságos politikai, társadalmi, gazdasági rendszert kell leírni, és létrehozni, amelyet az egyén önkéntes elfogadása, és elsajátítása után mások őt magát demokratának tekinthetik. Nem a lelki állapotokból kell megmagyarázni a demokráciát, hanem a konkrét politikai, társadalmi, gazdasági követelményeket kell megfogalmazni a demokrácia leírására.

Bibó István pedig éppen ezt a problémát tekintette legfontosabb feladatának, nem pedig a demokrata, a demokrácia fogalmi meghatározását.

Debrecen, 2011. augusztus 1..

Bibó István élete és munkássága 12.

Feleségemnek ajánlom.

Bibó István jelentős politikai tanulmányai közzé tartozik a modern nemzetről alkotott felfogása. Már korábban is találkozhattunk olyan tanulmányaival, amelyek egyes nemzetek fejlődésével, történetével foglalkozott, mint például a német politikai hisztériáról írott akkor még kiadatlan dolgozata, illetve a magyar demokrácia elindulásáról írott tanulmánya, amelyet szintén csak jóval később adtak közre. Ezekben a művekben a nemzet problémája mellett megjelentek azok a tételek is, amelyek közvetlenül kapcsolhatók Bibó demokrácia felfogásához.

Az alább elemzésre kerülő A kelet - európai kisállamok nyomorúsága (1946, Új Magyarország kiadás) című tanulmányában is szerepelnek ezek a kérdések, annyi különbséggel, hogy a nemzetről alkotott felfogását sokkal részletesebben fejti ki, kezdve az európai nemzetek kialakulásával, folytatva a nemzet fogalom értelmezésével, amelyek után három ország Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország nemzetiségi helyzetének elemzésével és a nemzeti öntudatuk kialakításának gondjaival foglalkozik. Mindezen elemzések során egyfajta félelemről , politikai hisztériáról beszél, mint az emberi viselkedést, illetve a nemzetek tevékenységét befolyásoló tényező. Ez a motívum az előző műveiben szintén végigkísérte az elemzéseit. Egyes részeit pedig szinte szó szerint átvette a korábbi kiadatlan műveiből, tehát az Olvasó újból találkozhat régebbről ismert szövegrészekkel. Összességében azonban a nemzet értelmezése annyira kiforrott, és pontos, hogy az még a mai emberek számára is újat mondhat.

Bibó a nemzetet, mint Európa jellegzetes egységének tekintette, amelyik a mai kialakultságában mintegy másfél évezredes fejlődés eredményeként jött létre. Új nemzetek csak akkor jöhettek létre, ha különállásához megfelelően erős vagy hosszan tartó politikai élmények járultak, melyek az új egység belső öntudatát és külső tekintélyét megalapozták. Vagyis sohasem az államhatárok jelentették egy-egy nemzet elkülönülését, hanem a nemzetté válásnak mindig valamilyen politikai élménnyel kell párosulnia. A modern nemzetek kialakulásának lényege: ... a meglevő vagy újonnan alakuló nemzetek kereteit új, igen nagy erejű tömegmozgalmak töltik ki, s a hozzájuk fűződő érzelmeket új, igen nagy erejű tömegérzelmek teszik magukévá. (kiemelés tőlem – Tarski).

Az európai nemzetek kialakulási és lokalizációs folyamata a 15. századra befejeződött, amelynek eredményeként megszületett öt vezető európai nemzet: az angol, a francia, az olasz, a német és a spanyol. Bibó szerint ekkor kezdődik a nyugat-európai és a közép-európai nemzeti keretek jellegének a végzetes elválása is: a francia, angol és spanyol királyságok mind testesebb, mind effektívebb valóságokká válnak, a német és olasz királyságok mind testetlenebbekké, mind láthatatlanabbakká, mind szimbolikusabbakká. Ezt jelzi például a burgundi hercegségek kialakulása a francia és spanyol határon, vagy Svájc kiválása a német birodalomból, vagy Olaszország szétesése köztársaságokra, illetve a Pireneusi félsziget kettéválása Portugáliára és Spanyolországra. Ortega szerint a legújabb kori Európában az államok nem azért voltak egynyelvűek, mert az egynyelvű népek állottak össze, és alakítottak országot, hanem azért, mert egy fennálló állami és nemzeti keretet egyik vagy másik nép politikai, kulturális vagy számbeli hegemóniája egynyelvűvé tett.

A 15. - 17. századra kialakult a modern állam, fővárossal, közigazgatással, vezető értelmiséggel, polgársággal, és így tovább. Ebben a helyzetben érte Európát a francia forradalom, amelyik a nemzeti létnek egy új jellegzetességet adott. Ennek fő sajátossága a harmadik rendnek, a népnek a behatolása a nemzeti keretbe. Ez az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, s ebből az élményből születik meg a modern nemzeti érzés. A modern közösségi érzésben két dolog egyesül: mindenki birtokba veszi a királyok, a nemesség országát, továbbá felruházza mindazon nemes érzésekkel, amit eddig csak mások érezhettek a nemzet iránt..... a modern demokrácia végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett. (kiemelés tőlem – Tarski) Ez a tétel Bibó későbbi műveiben is rendre visszatér, ami mutatja azt, hogy egy lényeges felismerést rejt magában.

A modern demokratikus nacionalizmus számára nem volt kétséges az, hogy az a keret, az az ország, amit a nép birtokba akar venni, nem lehet más, mint a meglévő állami keret. Ettől a formációtól csupán az oszmán és a Habsburg-ház birodalmi törekvései tértek el, amelyek egy birodalomban kívánták egyesíteni a nemzeteket egy nyelv fennhatósága alatt. Ez a törekvés azonban sikertelen volt, ezért a régi nemzeteknek kellett önállóan ismét visszaállítani a régi nemzeti kereteket. Mivel pedig a nemzet nyelvét a nép hordta, ezért a néphez kellett fordulni. Így jöhetett létre a nyelvi nacionalizmus, ami kifejezetten speciális közép- és kelet-európai jelenség. Bibó meghatározása szerint: A nemzet modern gondolata par excellence politikai fogalom: kiindulópontja egy állami keret, melyet a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével birtokba akar venni és a magáénak akar tudni. (kiemelés tőlem – Tarski). Vagyis maga a nyelv nem nemzetalkotó tényező, csak a történelem lehet az.

A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása azonban területi vitákhoz vezettek, mivel e nemzetek történelmi érzelmei – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. Ez vitt tovább aztán területi követelésekhez, amelynek érvényesítését háborúkkal akartak kikényszeríteni. Bibó a következőkben három ország, Lengyelország, Csehország, és Magyarország példáján keresztül mutatta be azt, hogy miként vezetett ez a probléma a korábbi történelmi állami keret széttrancsírozásához, hivatkozva a nyelvi határok megváltozására. Ezeket nem ismertetem részleteiben.

Magyarország vonatkozásában is csak a trianoni békediktátumról szólok. Bibó szerint ez olyan volt, hogy Magyarországtól nemcsak más nyelvű területeket, hanem, ráadásul meglehetősen bőven adagolva, magyar területeket is elcsatoltak. Ennek pedig egyenes következménye volt az, hogy a magyar politikai szemlélet egész Magyarország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disztingválni a leválásra érett másnyelvű területek elcsatolása és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvű területek elszakítása között. Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétől, és még inkább abba a lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos igazságtalansággal adósa. (kiemelés tőlem – Tarski). Tehát Bibó sokkal disztingváltabban értékeli a trianoni békediktátum területi passzusait, mint a Horthy – rendszer hivatalos politikája, és még a ma (tehát 2011) számára is követhető tételt fogalmaz meg.

A három vizsgált ország problémája Bibó szerint közös: az örökölt történeti területeket, melyekhez mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. (kiemelés tőlem – Tarski). Azonban a demokrácia összeforrasztó hatásaiban csalódniuk kellett, ezért jutottak abba a félelmi állapotba, hogy a világgal szemben csak követelnivalójuk van, kötelességük és felelősségük nincs.

A következőkben Bibó kelet- és közép-európai államok politikájának deformálódásáról ír. Azon elterjedt nézet szerint az a terület, ami a Rajnától keletre, azaz Franciaország és Oroszország között elterül, politikai kultúra terén elmaradott. Ez azzal magyarázható, hogy a polgári életforma és a kereszténység és humanizmus által megszelídített társadalmi módszerek és érintkezési formák uralma nyugatról keletre csökkenő mértékben ért el a legalsó rétegekig. De ezek csak fokozati különbségek.

De Bibó felületesnek tartja azt a vélekedést, hogy az erőszakos és antidemokratikus nacionalizmust az arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták és katonai klikkek azon érdeke magyarázza, hogy a népet rabszolgaságban tartsák, s ezzel a figyelmüket eltereljék a társadalmi kérdésekről. Ez szerinte elfogadhatatlan érvelés. A nemzeti érzés, még ha szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig érdekviszonyokba szilárdan beleágyazott emberek és csoportok komoly tömegérzelmet sem stimulálni, sem átélni nem tudnak.

A politika deformálódását még zavaros filozófiák sem eredményezhetik. Komoly tömegérzelem csak indulatból származhatik, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha azokat nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik féligazságok és hazugságok elhivésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek. Ez szintén fontos megállapítása Bibónak, ami ma is, (azaz 2011-ben) jelentőséggel bír.

Bibó szerint minden szál egyfajta politikai hisztéria felé mutat, amit már több nyugat-európai ország átélt. Az itt élő nemzetek számára mindazok megvoltak, ami hiányzott a kelet- és közép-európai országoknál: a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit és így tovább. Ebből alakult ki a nemzeti közösség iránti félelem. Vagyis megismerték azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszíteni vagy ellenséges, idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt helyeit és idegen uralom vagy elnyomás alatt népük egészét vagy egy részét.

A siker érdekében csak egy dolgot lehetett csinálni: felébreszteni a nemzeti öntudatot. Ebben azonban az un. nemzeti intelligencia vitte a fő szerepet, amelyik nem volt nagyon összekapcsolódva a tőkés polgársággal. Kezdetben a nép is idegenkedett a nemzeti eszmétől, és ezért a nemzeti intelligenciának különösen nagy erőfeszítéseket kellett tenni annak érdekében, hogy a népet „megtanítsa” a nemzet leckéjére.

Összegezve: a közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá tette. Bibó szerint az európai közösség egyenesvonalú politikai fejlődésének feltétele az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. (….) világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti. Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. (kiemelés tőlem – Tarski). Ezt a tételét a későbbi tanulmányaiban is olvashatjuk.

Ez a zavar jött létre a közép-kelet európai országoknál, ami az antidemokratikus nacionalizmushoz vezetett. Azonban fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.

Ezt követően írja le azokat a gondolatokat, amelyet ma sokan félreértelmeznek: Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. (kiemelés tőlem – Tarski) Erre még később visszatérek.

A jelzett félelmi állapot fejlesztette ki a hamis realista típusát, amelyiknek a kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője. Ezek közzé sorolta Bismarckot, aki ennek a típusnak volt a nagy példaképe, továbbá Tiszát, Bratianuk-ot, Pasic-ot, Bethlent, Venileozt. Ezekben az országokban az államfői hatalom erősödött meg. A kormányok ereje ugyanis abból áll, hogy egyensúlyt tudnak tartani két tényező között, minthogy azonban az egyiket, a népképviseletet rendszeresen korrumpálták, ezzel megerősítették a másikat. Sőt éppen az államfői hatalom lett az a fórum, amelytől a hű alattvalók az éppen garázdálkodó kormányhatalomtól való megmentésüket várták. Ez pedig a meglévő demokratikus erők szétszórását jelentette, és visszaesést abba a demokrácia előtti állapotba. Ez is egy ma, tehát 2011-ben megfontolandó tétele Bibónak.

A társadalmi szerkezet torzulása a politikai jellem torzulásához vezetett: kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. Ehhez hasonló jelenséggel már a német politikai hisztéria tárgyalása során találkozhattunk. Ezt a politikai hisztériát túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség jellemezte.

Ilyen hisztérikus lelkiállapotban pedig háttérbe szorul az értékek reális szemlélése. ... az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő. Ezért nagyon veszedelmes az egzisztenciálfilozófiának az a vulgáris bölcsessége, mely szerint a veszély állapota termékeny, s csak a megsemmisüléssel való szembenézés ébreszti az egyént és a közösséget az élet igazi értelmére, és teszi képessé a teremtő erők összeszedésére. Bár itt Bibó nyilvánvalóan szembeszáll az egzisztencializmus egyik (tényleg hamis) tételével, azonban látnunk kell, hogy az a tendencia, hogy minden egyéni, illetve társadalmi cselekményt valamilyen félelemre, vagy hisztériára vezet vissza, valójában az egzisztencializmus alaptételeit alkalmazza az adott történelmi események vizsgálatára. Erre még lesz módunk visszatérni.

Így alakul ki egy nemzeti materializmus, amelyik távoli deformációja a marxizmus szociális materializmusának. Ahogyan az osztályharc lázában élő proletárok sem vették észre azokat az értékeket, amelyeket az uralkodó osztály éppen a birtoklás révén természetesnek vettek, éppúgy az alakuló nemzetek sem sajátították el azokat az értékeket, amelyeket a nyugat-európai nemzetek a természetes nemzeti mivoltukból adódóan elsajátítottak. Ezért vált lehetővé az, hogy minden dolog a nemzeti célszerűség alá rendelődött. Így válhatott valóra az, hogy minden reális, és minden képzelt teljesítmény elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha „a nemzet nevében”, „a nemzet érdekében” történt.

Ezekhez igazodott a nemzeti sajtó és a tudomány is. A sajtó kialakította az Abszolút Jó, illetve az Abszolút Rossz képét, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy vágyképeket megelevenítsenek, és olyan egyszerű tényeket, melyekkel ez vagy az a közösség nem óhajt szembenézni, elködösítsenek. A nemzet tudósai pedig el kezdték kidolgozni a nemzeti lét őstörténelmi jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell.

Bibó hihetetlenül csodálatosan jellemezte a nacionalizmus akkori megjelenési formáját, a nemzetieskedést, a nemzetben való kizárólagos gondolkodást, és azt, hogyan torzította el a politikai és a közgondolkodást. Ezek az elemzések, sajnos, ma éppen úgy helytállóak, mint akkor: csak a tanulmány megírásának a dátumát kellene megváltoztatni.

Debrecen, 2011. július 29.

Bibó István élete és munkássága 11.

Feleségemnek ajánlom.

Az alább elemzésre kerülő művet egy korábbi Bibó műhöz hasonlóan nem adták ki a megírásának idejében. A magyar demokrácia mérlegei című tanulmányt csak 1984-ben jelentették meg A magyar demokrácia elindulása címen, amelyet Bibó István hagyatékából Szilágyi Sándor adta közre (Kritika, 1984. 9. sz. 13–25. l.). Ennek a műnek a főbb sajátossága az volt, hogy változatlanul politikai esszé kategóriájába sorolandó, és ismét a demokrácia kérdéseivel foglalkozik. Bibó az előző részben ismertetett A magyar demokrácia válsága című tanulmányából igen sok problémát áthozott ebbe a tanulmányába, annyi különbséggel, hogy a magyar demokrácia fejlődésének vizsgálatához visszament a gyökerekig, és történetiségében vizsgálta azt, hogyan alakult a demokrácia hazánkban, miként jellemezhető ez az akkori időben (1946-ban), és milyen feladatai vannak a demokrácia további kiépítésének. Tehát a magyar demokrácia problémáját nagyobb társadalmi összefüggés rendszerbe helyezte a korábbihoz viszonyítva.

Bibó szerint a magyar demokrácia fejlődésének két nagy tehertétele volt, két óriási bukás árnyékolta be: az 1848–49. évi magyar forradalom dicsőséges [sic!] vége és az 1918–19. évi magyar forradalom európai részvétlenségbe fulladó kudarca. A demokratikus mozgalom kezdetben patrióta volt, aminek a megjelenési formája a nyelvi nacionalizmus volt. A nyelv hordozója pedig elsősorban a nép volt, és így válhatott a nép politikai tényezővé. Minden európai ország fő célja volt etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát. Ez a törekvés elsősorban a három kelet-európai történelmi államot: Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot vitte súlyos válságba.

A magyar demokrácia végső álma az volt, hogy az ősi történelmi keretet valamilyen módon egynyelvűvé kell tenni. Az 1848-49-es szabadságharc során azonban automatikusan szembe találta magát az ország más nyelvű lakosságával, így a demokratikus célkitűzéseket nem tudták közösen megvalósítani. A nemzetiségek inkább a Habsburg és orosz csapatok mellé álltak, így a demokratikus mozgalom kudarcot vallott. 1848–49-nek az volt a történelmi tanulsága, hogy a teljes magyar függetlenség és a teljes demokratikus szabadság ügye Európa segítségére nem számíthat. Ez csak akkor valósítható meg, ha az országot szétdarabolják. Ebből a felismerésből született meg az 1867-es kiegyezés Ausztriával. Ennek lényege: félutas függetlenség, félutas demokrácia, de a teljes történeti magyar államkeret fenntartása.

Az I. világháború végére hazánkban kialakult egy olyan demokratikus mozgalom, amelyik felismerte: a magyar függetlenség és szabadság nem létezhetik a többi kelet-európai nép rovására, hanem csupán a többi kelet-európai nép függetlenségével és szabadságával egyidejűen. Ezt a gondolatot testesítette meg Károlyi Mihály, és az általuk kikiáltott magyar népköztársaságban ezek az erők vették magukra a magyar demokrácia másodszori elindításának súlyos feladatát. Kezdetben a korábbi történelmi határok mentén gondolkodtak. Ám sem a szerbek, sem a szlovákok, sem pedig a románok nem tettek le az önálló állam gondolatáról, ezért időközben megállapodtak az antanttal egy olyan államhatárban, amelyik lényegében a későbbi trianoni államhatárral volt egyező. Ezt a sokkot azonban már a népköztársaság nem tudta elviselni, ezért 1919 tavaszán átadta a helyét a Tanácsköztársaságnak. A proletárdiktatúra kétségbeesett harcba kezdett, melynek motívumai között összekeveredett az egész európai proletariátusért való harc gondolata és a Magyarországnak oly súlyos megrázkódtatást jelentő demarkációs vonal korrigálásának gondolata. Négy és fél hónap múlva ez a kísérlet is elbukott, s a terep szabadon maradt a magyar reakció visszatérése számára.

A ellenforradalmi Horthy-rezsim egész létalapja az volt, hogy hajlandó volt aláírni a trianoni békediktátumot. A felelősséget a népköztársaságra és a proletárdiktatúrára tolták, és a békeszerződés aláírását és kifelé való elismerését pedig a nemzeti gyásznak, a nemzeti tiltakozásnak és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti, hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestül megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen felállítani.(kiemelés tőlem – Tarski)

A Horthy-féle kormányzati rendszer három komponensből tevődött össze. Az első volt a nagybirtokos, nagytőkés és felsőbb katonatiszti réteg, a második csoport a hivatalnokok, egykori tényleges és tartalékos katonák, kibillent egyensúlyú középosztálybeliek, kispolgárok és proletárokra támaszkodó fasiszta irányzat volt, s végül a harmadik csoport az államigazgatásból, a szabad értelmiségből, a gazdasági életből adódó nem mereven konzervatív, de hangsúlyozottan konszolidációs és európai réteg. Ez a csoport hordozta magában a parlamentáris demokrácia eszméjét.

Bibó a továbbiakban végigelemzi a Horthy-rezsim bukdácsolásait, aminek a demokrácia szempontjából az a lényege, hogy nem tudták megtalálni a népfront európai formáit, ezért a demokrácia kiépítésének nem voltak meg az alapjai. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ez a kormány egy délután során összeomlott, és helyette a nyilasok vették át a hatalmat. A megszálló orosz csapatok azonban nem voltak hajlandóak átvenni a közigazgatást, ezért a világháború végén Magyarország tabula rasa-ként állott rendelkezésére a politikai erőknek. (Páratlan lehetőség, amivel hazánk sajnos nem tudott élni – Tarski)

Bibó István a következőkben sorra veszi és elemzi azt, hogy milyen komoly teljesítményei voltak az első magyar demokráciának. Ilyenek voltak: a nemzeti bizottságok megalakítása, az Ideiglenes Kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakítása Debrecenben, aminek a legnagyobb teljesítménye: megalkotta a végleges nemzetgyűlési választások választójogát is.

A fentieken túlmenően fontosak voltak még a „demokratikus ősszervek” létrehozása. Ide tartoztak:

termelési bizottságok, földigénylő bizottságok, és üzemi bizottságok. Bibó szerint: Akik a magyar demokráciát mérlegre akarják tenni, egy percig sem szabad elfelejteniök, hogy a magyar demokrácia ma még sok vonatkozásban a maga „cromwelli”periódusát éli. A „cronwelli” jelző itt a megalakulás harcos időszakát jelenti, amikor le kell gyűrni a reakciós erőket, de ezzel párhuzamosan a demokrácia kiépítésén kell fáradozni.

Bibó a következő részben elemzi a különböző pártokat, amelyre részletesen nem térek ki. A kommunista párt karaktere ...az a különleges fegyelem, aszketikus önfeláldozás, nagyfokú támadó kedv, elméleti meghatározottság és hallatlan taktikai rugalmasság, mely a kommunista pártokat világszerte jellemzi. E tulajdonságaik tették őket képessé arra, hogy az igazgatás és újjáépítés kijegecesedési pontjai legyenek egy olyan országban, ahol egyébként a fegyelem, a munkaerkölcs, a jövőben való hit és a politikai tájékozódó képesség a legteljesebb mélypontra került. Tehát Bibó itt is, mint korábban A magyar demokrácia válsága című tanulmányában a kommunista pártról kifejezetten pozitív képet festett.

Bibónak az 1930-ban alakult Független Kisgazdapártról is pozitív véleménye van: a Független Kisgazdapárt az egyetlen, mely ellenzékben ugyan, de mégis bevett és elfogadott közszereplője volt a Horthy-rezsim politikai platformjának, azonban 1938-tól kezdve, amikor a német expanzió akut veszélyként megjelent Magyarország kapujában, végleg és visszavonhatatlanul a feltétlen antifasizmus álláspontjára helyezkedett. Az akkori köztársasági elnök Tildy Zoltánról pedig azt írta, hogy nagy politikai előrelátásról és bölcsességről tett tanúbizonyságot akkor, amikor 1942-ben szövetséget kötött az SZDP-vel és 1944. március 19-e után együtt mentek a föld alá.

Bibó kifejti, hogy Magyarország demokratikus erői négy pártban tömörülnek, amelyek a legutóbbi választáson a szavazatok 90%át vitték el: a kisgazdapárt ötvenhat százalékot, a kommunista párt tizenhét százalékot, a szociáldemokrata párt tizenhét egész öt tized százalékot, a parasztpárt hat egész öt tized százalékot.

Bibó István sorra veszi a magyar demokrácia teljesítményeit. Első helyen említi a földreformot, amelyik megszüntette azt a területi hatalmat, amit maga föld jelentett, mivel a hatásköre alá eső embereknek az életét úgyszólván minden vonatkozásban determinálta. Ezzel visszaadta a magyar néptömegek emberi méltóságát.

A következő nagy teljesítmény: a fasizmus és a reakció üldözésére lebonyolított akciók.. Ezek az akciók három vonalon folytak: először a háborús bűnösök és vezető fasiszták elleni bírói ítéletek, másodszor az internálások, harmadszor a közalkalmazottak és más szakmák igazolására szolgáló eljárás vonalán.

A harmadik nagy teljesítmény a végleges nemzetgyűlési választások megtartása volt, ami a nemzetgyűlés legitimitását adta.

A negyedik nagy lépés az ország államformájának meghatározása: Magyarország köztársaság lett.

Bibó végezetül sorra veszi azokat a feladatokat, amelyeket ezután kell végrehajtania ennek a fiatal demokráciának. Ezek közzé sorolja a tisztviselői létszám csökkentését, megtisztítását, a közbiztonság megszilárdítása, amit a legfontosabbnak tart. Továbbá a békeszerződés előkészítése, majd megkötése, amely súlyos teherpróbája lesz a fiatal magyar demokráciának. Hasonlóan nagy erőpróba lesz a gazdasági egyensúly helyreállítása, az infláció megfékezése.

Bibó a magyar demokrácia negatív tételei közzé a fáradtságot és passzivitást teszi. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezés óta van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára. (kiemelés tőlem – Tarski.) Az 1931 óta kezdődő világválság után szociális válság következett, amit mellé még álforradalmak követtek. Így jutottak el odáig, hogy a tömeg, a nép, a forradalom, a népmozgalom fogalmai a sok álforradalom alatt teljességgel elvesztették a maguk valódi értelmét. ...ezzel együtt fölburjánzott a blöffölő és hamis kategóriákkal dolgozó sajtónak egy különleges fajtája is, amely a feketéről egészen egyszerűen azt hazudta, hogy fehér, csak éppen ezt a hazugságot egy csomó korszerű vagy állítólag korszerű politikai fogalomnak a frazeológiájában tálalta föl. Lényegileg ugyanaz volt az, amit Goebbelsék csináltak Németországban, azzal a különbséggel, hogy az egy olyan őrültség volt, melyben volt rendszer, a magyarországi sajtó zagyva őrültségében pedig még rendszer sem volt. (…....) A jó demokraták helyesen érzik, hogy az ilyenfajta hangulatok valami mélyen fekvő rokonságot mutatnak a fasizmussal ….. A rokonság nem a világnézetben van, hanem abban, hogy a fasizmus és az ilyen tömeghangulatok is olyan emberekre és olyan tömegekre vannak beállítva, amelyek nem jöttek tisztába minden demokrácia első és alaptételével: azzal, hogy az uralom nem természeti adottság, hanem a tömegek hozzájárulásától és beleegyezésétől függ, s a tömegek által kontrollálható és elmozdítható. Minden olyan tömegnél, mely ezt nem tanulta meg, könnyen fenyeget az a hangulat, hogy a fórumon folyó ágálásokat üres és rosszhiszemű szócséplésnek nézi csupán.(kiemelés tőlem - Tarski)

Bibó a magyar demokrácia előnyös tételei közzé sorolja azt, hogy a régi rend erői teljességgel megszűntek, ugyanakkor a demokrácia erői sértetlenül és morálisan megerősödve jöhettek elő a föld alól.

Debrecen, 2011. július 27.

Bibó István élete és munkássága 10.

Feleségemnek ajánlom

A demokrácia értelmezése és a forradalom szükségessége körüli zavar

Ez a rész különösen fontos az egész mű, de Bibó István eszmei fejlődésének szempontjából. Kifejti, hogy a demokrácia értelmezésének válsága különösen jól mutatja az egész válság helyzetét. Két oldalt különböztet meg: a kisgazda és a kommunista oldalt, és mindkettő véleménye az, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.

Itt azonban nem a szervezeti kérdésekről van szó, hanem a demokrácia belső atmoszférájáról. A kisgazda oldal szerint a demokrácia játékszabályain van a hangsúly, míg a kommunisták szerint a demokrácia ellenségei ellen vívott harcnak van jelentősége. Ezekkel szemben Bibó kiemeli: Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni. Majd később hozzáteszi: ... a nép maga nem tesz semmit magától, valaki mindig vezeti, akár tudja, akár nem. Nem is azt jelenti a demokrácia, hogy a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki felszabadulást az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. (…..)A demokráciához a népnek tudatában kell lennie …. annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik.(kiemelések tőlem – Tarski. Ezekre a gondolatokra még később visszatérek!)

Ebből az értelmezésből adódik Bibó számára az, hogy először kétségtelenül harc kell, és csak azután játékszabály. Először az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, melynek során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét, és megtanulja azt, hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni. (kiemelés tőlem – Tarski.)

Bibó kiemeli, hogy minden demokrácia forradalommal kezdődött: az emberi méltóság egyetlen forradalmának, bármilyen társadalmi és gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk. Ez különböző országokban különböző időszakokban zajlott le, de megtörtént, és ezért alakulhatott ki ott demokrácia. Magyarországon azonban nem zajlott le. Volt egy földreform, ami része lehetett egy forradalomnak, de ami mellette történt, azok félforradalmak, vagy álforradalmak voltak. Ezekben a nép megláthatta ugyan volt urainak gyengeségét, de ebben nem a maga erejét tapasztalta meg, hanem rajta kívül álló, számára elemi erőkét. Ebből hiányzott a forradalmi változás két alapvető eleme. Az egyik az egy irányból jövő erős nyomás, a másik pedig a fejlődés útjának világos tudata.

Bibó szerint két nézet terjedt el. Az egyik szerint a forradalmi változásokat tovább kell vinni, s eben a kommunistáknak igazuk van. A másik álláspont szerint nincs itt forradalmi hangulat, és nem is lesz. Ebben a helyzetben Bibó egy megegyezéses forradalmat javasol. Ha erre nincs mód, akkor határolt és tervezett forradalomra van szükség. Ennek során a legfontosabb feladat a feudális, úri öntudat és a jobbágyi alázat alaphelyzeteinek a felszámolása. A következőkben Bibó sorra veszi azokat a területeket, amelyikben előrehaladásra van szükség. A radikális reformok területei: a közszolgálat, az önkormányzatok, a közoktatásügy és a szövetkezetek alapvetése.

Bibó elismeri, hogy a határolt és tervezett forradalomnak kicsi az ösvénye, de akkor legalább mentesülünk attól a félelemtől, amelyik a nyakló nélküli dinamizmusnak az egyik legsúlyosabb mellékterméke. Kérdés, hogy erre képes-e a koalíció? Válhat-e a kisgazda párt harcos féllé?

A kisgazda párt választási győzelme és ami mögötte van.

A párt szerint a győzelemben a kisgazdapárt demokratikus programjának és elvi rendszerének a helyeslése nyilvánult meg. A kommunisták szerint azonban a reakció és a fasizmus is leszavazott a kisgazda pártra.

Ennek a megközelítésnek azonban semmi értelme sincs. A kisgazdapárt győzelmét nem a jobboldali szavazók döntötték el, hanem a baloldaliak, aki szavazhattak volna máshová is. Ennek ellenére a választás a reakció malmára hajtotta a vizet, mert egy olyan kérdésfeltevés vált a választás központi kérdésévé, mely a rend, jog, biztonság és nemzeti függetlenség kérdéseit sürgősebbnek és veszélyeztetettebbnek tüntette fel, mint a múlt tehertételeitől való megszabadulás kérdését. Ez a helytelen kérdésfeltevés eredményezte azt, hogy a kisgazdapártba a bethleni konszolidációnak rengeteg képviselője tódult be. Ez pedig annyit jelent, hogy a kisgazdapártba annyi szövetségest hoznak be, akikkel nem tudnak elvi közösséget vállalni. Így válhatott ez a párt egy integrálódási ponttá, ahová az a félelem hajtotta, mely országszerte a kommunista párttaktika hibáit, a reakció és fasizmus elleni harc kisiklásait s a rendőrség körüli bajokat a proletárdiktatúra tudatos előkészítésére irányuló egységes tervnek tulajdonítja.

A demokrácia részére a kisgazdapárt magjának csak két eleme lehet jelentős. Az egyik: a magyar közép- és kisbirtokos parasztságnak az a része, mely életviszonyainak rendezettsége folytán mindenekelőtt a hitlerizmusból és nyilasságból kiáradó külső és belső felfordulással került szembe. A másik elem: a magyar értelmiségi, hivatalnoki, középbirtokos és polgári rétegeknek az a – sajnos – kisebb része, mely európai erkölcseinél, német disszimilációtól meg nem rontott magyar érzésénél és szakszerű komolyságánál fogva ellen tudott állni a hitlerizmus demoralizáló hatásának.

Bibó határozottan kijelenti, hogy a magyar demokráciának az a központi kérdése, hogy a kisgazdapártnak ezt a parasztplebejus és magyar centrumát......meg lehet-e nyerni egy limitált forradalom számára, mely egy radikális reformprogramnak és a jogbiztonság és rend szükségleteinek egyaránt ki tudja jelölni a maga területét.

A politika helyzet polarizálódásának veszedelmei.

Bibó ismét utal arra, hogy az emberekben él a kommunisták iránti félelem, a kommunisták viszont a reakció erőitől félnek, ami jogosnak tekinthető. Ez a félelem tömöríti gyakorlatilag két pártba az embereket, így a koalíció tulajdonképpen a kisgazdapártból és a kommunista pártból áll. Magyarország kormányzása egy év óta mind fokozódó mértékben lényegileg két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelős bölcsességén. Ameddig ők meg tudnak egyezni, addig döcög a koalíció...

Bibó szerint azonban a polarizálódás folyamatát meg lehet, és meg kell állítani. A kisgazdapártnak hidegre kel tenni a jobbszárnyát, míg a kommunistáknak a balszárnyat.

A koalíció technikai zavarai és a koalíció erkölcseinek válsága.

A válság oka az, hogy nem tanultunk még meg a koalícióval mint politikai instrumentummal bánni.(.....) A koalíció a politikai művészetnek az egyik műszere, melynek megvannak a maga mindennapos kezelési és tisztántartási szabályai, megvannak a maga konvenciói és erkölcse, s megvannak a maga veszélyei is, melyeket ugyancsak a politikai művészetnek a szabályai szerint lehet megelőzni próbálni. Bibónak ez egy olyan kijelentése, ami szintén érvényesnek tekinthető minden további időszakra nézve.

A kormányzás első követelménye az, hogy legyen vezetése, amit a kormányfő végez. Ez utóbbi munkájába azonban a kormányfői és az államfői munkák keverednek, döntő kérdésekben csak pártközi egyeztetések útján lehetett dönteni. A kormányzás további követelménye az, hogy a kormány valóban munkaközösség legyen. Az ügyek intézése azonban pártérdekek szerint történik, amit minden koalíció legnagyobb bajának tekint.

A legnagyobb baj azonban az, hogy a kormánynak nincs erkölcse. Az ügyek intézésénél fontos szempont a sógorság-komaság viszony, ami oda vezet, hogy az ellenfélnek egyetlen szavát sem fogják elhinni, tehát mindkét párt a hitelét fogja veszíteni.

Bibó még kitér a sajtóerkölcsre is. Felelős, igazságkereső sajtó és demokrácia egymásnak kölcsönösen feltételei, és sajtónk mai erkölcse és időnkénti hangbeli elvadulása mellett demokráciára való nevelődésről nem lehet szó! Ez szintén olyan tétele Bibónak, ami napjainkra is érvényes lenne.

A válság és európai helyzetünk.

Bibó szerint az egész válságnak van külpolitikai vonatkozása is. A külpolitikai vonatkozás a megszállás válságának és a kommunista pártakciók válságának az együtt hatása folytán válik kritikussá. Mindkettő nyomában egy egységes félelem kelt fel, mely a megszállás válságos hatásait a szovjet tagállamiság tudatos előkészítésének, a kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos előkészítésének véli, és a kettőt egyugyanazon tervnek tulajdonítja. (kiemelés tőlem – Tarski)

A Szovjetunió és az angolszász hatalmak között pozícióharc folyik, aminek egyik területe Magyarország. ….az angolszász hatalmak is elismerik a Szovjetuniónak azt a biztonsági igényét, hogy ott bizalmát élvező kormányzati rendszerek és módszerek uralmát kívánja; viszont az angolszász hatalmak ezekre az országokra nézve sem szűnnek meg bizonyos meghatározott s közösen elfogadott, de különbözően értelmezett demokratikus alapelvek elfogadását és biztosítását kívánni.

Bibó elismeri a Szovjetunió biztonsági igényeit, hogy a szomszédos országokból nem indulhasson az országát veszélyeztető támadás. A koalíció eddigi tevékenysége kivívta a Szovjetunió bizalmát egy demokratikus fejlődés irányába. Magyarország az egyetlen ország Délkelet-Európában, melyet a Szovjetunió és az angolszász hatalmak nemcsak a diplomáciai elismerés, hanem a demokráciaként való elfogadás síkján is egyaránt elismertek. Mindez azonban megváltozhat egy további polarizálódás esetén,.és akkor Magyarország belpolitikai fejlődése ismét a külpolitikai események függvényévé válhat.

Mit jelentene ez a polarizálódás? A kommunistapárt megerősödése esetén okot és indítékot adhatna Magyarországon nem éppen egy proletárdiktatúra, de egy baloldali kisebbségi kormányzás kísérletére, amely, ha nem is helyezkednék a teljes diktatúra álláspontjára, de legalábbis hangsúlyozottabb továbbfolytatását jelentené mindazoknak az akcióknak, amelyeknek olyan nagy részük van a Magyarországon ma domináló félelmi állapot kialakításában.

Egy ellenkező előjelű változás esetén viszont angolszász befolyás alá kerülnénk, akkor beleerőltetne bennünket a harmadik, legrosszabb megoldás zsákutcájába: az egykori Monarchia osztrák és magyar csökevényéből álló demokratikus, keresztény és szociális alapszínezetű Habsburg-restaurációba.

Bibó egyik megoldást sem tartotta jónak A baloldali ki