A fasizmus anatómiája 1. Egy önmagam számára adott egy hónapos szabadság a blogolás iránti kötelezetségem alól meglehetősen sok idő arra nézve, hogy alapvető kérdések vonatkozásában ne gondolkodjak el. Ez az időszak inkább a szellemi pihenést kellett volna szolgálnia, de mint ahogyan sokszor történt ez velem, a véletlen átalakitotta ezt a programomat. Történt ugyanis, hogy a kezembe akadt Türk Atilla: Mi a fasizmus? cimű müve. Azonnal megvásároltam, és arra számitottam, hogy a szabad időmet hasznosan tudom majd kitölteni. De amint beleolvastam, és minél jobban belemélyedtem a részletekbe, annál inkább megdöbbentem: ez a könyv, bár történész írta, mégsem a múltról szólt, hanem a jelenről. Azt mindig tudtam, hogy a történelem hasznos tanulságokkal szolgálhat minden mostani probléma vizsgálata során, de hogy ennyire a mai problémákról szólna, azt csak most érzékeltem igazán. Hiszen ha belegondolok, már magáról a fasizmus fogalmáról sincs közmegegyezés, nem is beszélve arról, hogy annak konkrét megnyilvánulási formáit sem értékelik egyértelmüen. Manapság sokat beszélünk arról, hogy például a Jobbik fasiszta, vagy legalábbis félfasiszta pártnak tekinthető-e az eddigi megnyilvánulásai alapján, de senki sem jelölte meg pontosan azokat az ismertetőjegyeket, aminek alapján azt teljes bizonyossággal kimondhatnánk. Sőt, magára a Fideszre is rásütik a fasiszta bélyeget, annak kapcsán, hogy bizonyos ismérvek, amelyek a fasiszta pártokra jellemzők, mint például a nacionalizmus, ennél a pártnál is megjelenik időnként, bár legyengített formában és inkább a hazai politikai harc eszközeként. A helyzet az, hogy az ember fejében van egy többé - kevésbé körülírható képzet a fasizmusról, éppen a korábbi fasiszta pártok, rendszerek tevékenysége kapcsán, de hogy ez a ködös fogalom ráhúzható-e a mai pártok bármelyikére, arról már meglehetősen különböznek a vélemények. Pedig amig ezeket a fontos dolgokat nem tisztázzuk, addig mindig elbeszélünk egymás mellett és a pártszimpátiánk alapján fogjuk megítélni a vitapartnerünk véleményét. Tisztában vagyok azzal, hogy most egy darázsfészekbe fogok belenyúlni, hiszen egyrészt manapság igencsak paprikás a társadalom hangulata, nem ok nélkül, másrészt maga a téma is olyan kaliberű, hogy az sok ember érdeklődését felkeltheti és ha az általam leírtak nem egyeznek az övéivel, az csak az én káromat szolgálhatja. Dehát én örök életemben szerettem felvállalni a nehéz elméleti problémákat és a képességeimhez mérten választ adni ezekre. A következő gondolatokat is ennek a jegyében születtek, és sohasem gondolom azt, hogy az abszolut igazság bajnokává fogok válni. Remélem, hogy az Olvasók szintén ennek szellemében fogják e sorokat olvasni. Ilyen előzmények után kezdjük azzal, amivel Türk Atilla is inditotta a könyvét, azaz a fasizmus fogalmával. Rámutatott arra, hogy fogalmi káosz van e körül. Megítélésem szerint ez két okra vezethető vissza. Az egyik ok az, hogy a bimbózó kapitalizmus kihívásaira adott politikai reakciók sokfélesége tárult elénk, szinte ahány ország, annyi konkrét létezési formával találkozhatunk. Az ezekben meglévő nyilvánvaló közös ismérveken tul / amelyek esetenként nem lényeges ismertetőjegyek /, azonban olyan különböző formációk jöttek létre, ami bizony elhomályosíthatják a lényeget. Ezt a helyzetet bonyolítja még az is, hogy a kapitalizmusra adott politikai reakciók, nevezetesen a kommunizmus és a fasizmus gyökeresen ellentétes elméleti platformról indult, ennek ellenére mindekettőben megvoltak azok a közös tulajdonságok / például véres leszámolások a politikai ellenfelekkel /, amelyeket sokan abszolutizáltak és mint legfőbb ismertetőjegyeket jelöltek meg. A fogalmi káosz másik oka az, hogy a szélsőjobboldali nézeteket azonosítják a fasiszta eszmékkel, és minden olyan eszmerendszert ebbe a kategóriába sorolnak, amelyekben bizonyos jobboldali radikalizmust vélnek felfedezni. Holott az én fogalmi rendszeremben a jobboldalnak széles kategórizálási sávja létezik, amelyen belül a szélsőjobboldal csak egy bizonyos területet foglal el. De ezek közül sem tekinthető mindegyik fasisztának. Általában kimondhatjuk azt, hogy minden fasiszta párt szélsőjobboldali, de nem minden szélsőjobboldali párt tekinthető fasisztának. Én inkább a radikális szélsőjobboldali kifejezést alkalmaznám ezekre a pártokra. Ami pedig a Jobbikot illeti, arra vonatkozóan az anticipált hipotézisem az, hogy nem tekinthető fasiszta pártnak, pontosabban még nem fasiszta párt, hiszen ahhoz még nincsennek meg a minimális feltételek sem, így elsősorban maga a hatalom. A Fidesz vonatkozásában pedig végleg nem beszélhetünk fasizmusról, hiszen ez a párt már volt hatalmon, ennek ellenére a fasizmusra jellemző magatartásformákat nem valósította meg. Itt természetesen a döntő mozzanat az, hogyan definiáljuk magát a "fasizmus" fogalmát. De egyrészt a politikai harc és a közbeszéd során jól esik a lelkünknek az, hogy a politikai ellenfelünket, vagy a vitapartnerünket lefasiztázzuk, s ezzel egy olyan megingathatalan bizonyítékot gondolunk szolgáltatni, amely után nincs ok a további vitára. Másrészt a fasizmus egyes sajátosságainak nincs "mértékegysége", amely segítségével pontos határt vonhatnánk arra nézve, hogy innentől kezdődik a fasizmus és tart a végtelen felé. Ilyen esetekben azonban az egyes embereken, vagy embercsoportokon mulik az, hogy ezt a határt honnantól kezdve számítsuk, és ebben nyilván a vitában ellenérdekelt személyek nem fognak egyetérteni. Tehát, ellentétben az egzakt tudományokkal, itt nem lehet pontos határvonalat húzni olyan tekintetben, hogy mit tekinthetünk már fasisztának és mit nem tekinthetünk még fasisztának. Ilyen körülmények között jómagam csak arra vállalkozhatom, hogy leírom azokat a sajátosságokat, amelyeket én a fasizmus lényegi jegyeinek gondolok és a vitapertnereim eszére, felkészültségére bizom azt, hogy mennyiben fognak azzal egyetérteni. Mindenekelőtt azonban tekintsük át azokat a történelmi, társadalmi változásokat, amelyeket a kapitalizmus kialakulása hozott magával, hiszen ez adott táptalajt a fasiszta eszmék térnyerésének.

A fasizmus anatómiája 2.

A 19. század végére gyökeres átalakulásoknak vagyunk a szemtanúi. Az ipari forradalom magával hozta a kapitalizmus kialakulását. A korábbi földesúri rendszer összeomlott, új urak léptek a helyükbe, akik kezükben tartották a bankokat és a sorra kialakuló gyárakat. A pénz és a tulajdonosainak az egyeduralma következett, és egy olyan szemléletmód kezdett kialakulni, amelyet a mérhetetlen pénzéhség jellemzett. Ennek érdekében a gyárosok, a bankárok mindenre képesek voltak, a kizsákmányolás az egekig szökött. A vadkapitalizmus időszaka volt ez, amelyben a kialakuló munkásosztály, amelyik csupán a munkaerejével rendelkezett, továbbá a földönfutóvá vált parasztság mérhetetlenül kiszolgáltatottá vált.

Új korszak jött, amelyik új problémák elé állitották az embereket. A vadkapitalizmus által feltett kérdésre, azaz hogyan érvényesitse a kizsákmányolt ember a politikai érdekeit, alapvetően két válasz alakult ki. A kommunista eszmék által adott válasz, amelyik arra épült, hogy a nagytőkések által birtokolt vagyont államosítsák és azt közös tulajdonba vegyék. Ez a válasz azonban nem tetszett azoknak a korábbi kistulajdonnal rendelkezőknek, akik már megkóstolhatták az egyéni gazdálkodás szabadságát. A kommunizmus konkrét megvalósítása nem hozta meg később sem a várt eredményt, hiszen az inkább volt nevezhető egy személyi kultuszon alapuló diktatúrának. Maga a kommuinizmus tehát egy vakvágányra vezetett, bár akkor még a 19. század végén ezt nyilvánvalóan nem látták még elég világosan.

A másik válasz maga a fasizmus volt. Ennek pontos körülírása azonban most még nem lehet célunk. Azonban azt már megmondhatjuk, hogy a fasizmus nem a tulajdon társadalmasításában látta a megoldást, mint ahogyan azt a kommunisták gondolták, hanem a politikai hatalom megszerzésében. Tehát egészen más paradigma alapján képzelték el a kapitalizmus által felvetett kérdés megoldását. Ennek hangsúlyozása itt most alapvető jelentőségű, hiszen a kommunisztikus megoldás végülis ugyancsak a politikai hatalom megszerzése révén valósulhatott meg. De mig az elképzelt kommunizmusban a hatalom csupán eszköz lett volna a tulajdon társadalmasitása érdekében, addig a fasiszta megoldás esetén a hatalom volt maga a cél. Ennek birtokában ugyanis gyakorlatilag minden olyan feladatot megoldhatnak, amit akarnak - nyilván az adott lehetőségek mentén.

S ez a tény már részben magyarázatot adhat arra nézve, hogy miért alakulhatott ki a fasizmusnak az a sokfélesége, amit csak itt Európában megtapasztalhattunk. Hiszen ahány ország, annyi konkrét cél, feladat jöhetett létre, amelyeket néha egymástól függetlenül, sőt időnként egymás rovására valósitottak meg. Persze, voltak közös célok is, mint például a II. világháború előtt az európai országok leigázása. De tudjuk a történelemből, hogy maga Hitler sem tájékoztatta mindig Mussolinit a terveiről, ami aztán sok konfliktushoz is vezetett. Az európai fasizmusoknak, túl a közös sajátosságain, amelyeket a fasizmust, mint sajátos hatalomgyakorlást jellemezte, alapvetően a kommunisztikus törekvések ellentételezéseként jött létre és a hatalomra kerülés után a kommunisták likvidálását jelentette. De ugyanez elmondható a kommunistának mondott Szovjetúnióra is, amelyikben a rendszer ellenségeit hasonló kegyetlenséggel likvidálták, mint a fasiszta országokban. Azaz a kapitalizmus létrejöttére adott két alapvető válasz önmagában egymást kizáró rendszer volt, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy alapvetően mindkettő totalitáriánus alakzat volt.

De a vizsgálódásunk szempontjából most csak az az igazán fontos, hogy a kommunista és a fasiszta megoldás lényegét tekintve különbözött egymástól. Az pedig senkit se tévesszen meg, hogy mindkét nagy diktatúrában külsőleg hasonló módszereket alkalmaztak a hatalom megszerzése, megtartása, és megszilárdítása érdekében. A két paradigma rendszer között mindig megvoltak a különbségek, még akkor is, amikor a létező szocialalizmus közép-kelet Európában a fénykorát élte.

A fasiszta eszmék jelenkori hazai térhódításának magyarázata érdekében azért érdemes rámutatni arra a hasonlóságra, amelyik a 19. század végi és az 1990-es évek között adottak voltak. Ez abban nyilvánul meg, hogy a volt szocialista országok 1990 körül hasonló helyzetbe kerültek, mint korábban a 19. század közepe, vége felé a társadalmat alkotó néprétegek többsége. A szocializmus védőszárnya alól kikerülve olyan szabad, de kiszolgáltatott helyzetbe jutottak, amelyben a vadkapitalizmus pénzéhsége dominált és az egyébként meglévő, de igencsak rosszul müködő szociális háló sem tudta őket megvédeni. A korábban vázolt két megoldás közül eleve kiesett a kommunisztikus megoldás, hiszen korábban éppen erre mondtak nemet és választották a kapitalista megoldást. Itt most abszolút indifferens az, hogy az elképzelt és vágyott jóléti társadalom helyett ténylegesen mit kaptak. A lényeg az, hogy a hazai vadkapitalizmus teljes erővel müködött és tette egyre inkább kiszolgáltatottabbá az embereket. Mindezt tetézte az a tény is, hogy az ún. rendszerváltó pártok csúfúl átverték a népet, mivel ők maguk is a vadkapitalizmus kiszolgálóivá váltak a korrumpálhatóságuk, a kapzsiságuk, a pénzéhségük miatt. A rendszerváltás, továbbá a gazdasági válság következtében jelenleg kibontakozó szociális válság azt a társadalmi, morális közállapotot hozta létre, amelyik tökéletesen alkalmassá vált a fasiszta eszmék térnyerésének.

Vagyis most is igaz az, hogy a kapitalizmus maga termelte ki azt a problémát, amire majd esetleg a fasiszta pártok adhatnának sajátos megoldást. A nagy kérdés most itt az, hogy képes-e erre bármelyik félfasiszta, fasiszta, vagy finomabban szólva önmagát radikális pártnak nevező csoportosulás, vagy sem? A jelenkor ad-e olyan társadalmi, morális feltételrendszert, amelyik táptalaja lehet ennek?

A fasizmus anatómiája 3.

Most érkeztünk el oda, hogy tisztázzuk pontosan a "fasizmus" szó eredetét. Ehhez vissza kell mennünk Róma köztársasággá alakulásáig, amely Kr. e. 509-ben történt. Ekkorra rázták le ugyanis a zsarnok Tarquinius Superbus király igáját és ennek romjain kezdték felépiteni a res publica-t, / "közös ügy" /. Megválasztják a két consul-t, akik egy évig töltik be a hivatalukat. Ők vezetik a város életét. Összehivják a senatus-t, illetve a népgyülést, törvényjavaslatokat terjesztenek be, valamint végrehajtják a senatus és a népgyülés határozatait. Emellett feladatuk az igazságszolgáltatás irányitása: hatalmuk van jogot szolgáltatni az állam érdekeit érvényesítve az egyes polgárokkal szemben. Nos, ezt a hatalmat fejezik ki a lictorok által a consulok előtt hordozott 12 - 12 fasces, ami egy vesszőnyaláb között lévő bárdot jelölt..

Már most fontos rögziteni azt, hogy a 12 fasces nem egy zsarnok, hanem a res publica, azaz egy közösség hatalmát jelképezi. A consulok hatalma nem végtelen, hanem a megbizatásuk meghatározott ideig / egy évig / tart, és őket a senatus választja. A római res publica-ban pedig a mai parlamentáris demokrácia alapjait fedezhetjük fel. Ezt a pozitivumot az sem rontja, hogy a Római Birodalom bizony rabszolgatartó és más nemzetet elnyomó hatalom volt.

A fasizmus bölcsője Olaszország volt. Már a 19. század végén létrejöttek az un. fasció-k. A fasció a latin fasces olasz változata. A fasciók illegális szervezetek voltak, akik úgy kötődtek egymáshoz, mint a vesszőnyalábok a fascesben. Tehát itt még kifejezetten az együvé tartozást fejezték ki, és semmi köze sem volt a hatalom megszerzéséhez és annak sajátos gyakorlásához. Ezen fasciók tagjai kifejezetten baloldali értékrendet vallottak: társadalmi egyenlőséget és szociális igazságot. A fasciók azonban nem maradtak meg csupán a nézeteik hirdetésénél, hanem rohamcsapatokat szerveztek, ezek voltak a sqadro-k, amelyeknek a megkülönböztető ismertetőjegyük a kék, majd később fekete ing volt.

A fasciók azonban elutasították a nemzetközi munkásmozgalmat is és helyette nemzeti szocializmust hirdették meg. Azt vallották, hogy „Olaszország proletár nemzet” és az egész országnak proletár forradalomba kell kezdenie a felemelkedése érdekében. Ehhez pedig minden eszközt megfelelőnek tartottak, még azt is, hogy egy diktátor vezesse az országot. Tehát az alapvetően pozitívnak látszó célkitűzést elegyítették a machiavellizmussal: azaz a cél szentesíti az eszközt.Benito Mussolini ezeknek a fascióknak vált később a vezérévé, vagy ahogyan olaszul mondták: Duce-jévé. Mussolini sajátos egyéniség volt: eszmei fejlődése a marxizmustól indult és a fasiszta eszméknél végződött. 1900-tól tagja lett az Olasz Szocialista Pártnak. 1902-ben Svájcba utazott, ahol fiatal marxistákkal ismerkedett meg, akik fejlesztették a műveltségét, és megismertették a legmodernebb szocialista irányzatokkal. 1904-ig haditudósítással, politizálással és fordítással foglalkozott, de megtanult franciául és valamelyest németül is. Az év végén hazatért, hogy megkezdje az addig elmulasztott sorkatonai szolgálatát.

Leszerelése után inkább politikai kérdésekkel kezdett foglalkozni, és egyre jobban kezdett eltávolodni a marxista nézetektől, inkább nemzeti kérdések foglalkoztatták: Olaszország belső megújítását tűzte ki célul. 1909- től a Szocialista Párt által adott megbizatásai szerint különböző munkásmozgalmi lapok szerkesztését végezte. Mussolini igen aktivan vett részt a mozgalmi munkában, aminek eredményeként átvehette az Avanti! lap szerkesztését, ami különösen nagy megtiszteltetésnek tekinthető.

A Szocialista Párttal történő szakítása az I világháború kitörésekor történt, amikor is nézeteltérése volt az ország hadbalépése vonatkozásában. Míg a párt nem akarta azt, hogy Olaszország háborúba keveredjen, addig Mussolini jónak látta volna az angolok és a franciák oldalán való hadbalépést, hogy ezzel megfékezzék a német imperializmus térhódítását.

A fasizmus anatómiája 4.

Mielőtt rátérnék a fő mondanivalómra, célszerű világos distinkciót tenni az olasz fasizmus és a német nácizmus között. Ez utóbbi különös sajátossága az, hogy domináns szerepet játszott benne a rasszizmus, az antiszemitizmus. Emiatt sokan az fasizmus egyedüli differentia specifica-jaként kezelik, holott ez nem fedi a teljes valóságot.

A német nácizmus központi figurája Adolf Hitler volt, aki tulajdonképpen Ausztriában született, de mindvégig németnek vallotta magát. Maga az életútja meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen sohasem végzett el egy komolyabb iskolát, volt segédmunkástól kezdve önmaga által kikiáltott festőművész, de leginkább hívatásos forradalmár, márha az általa végzett munkát lehet "forradalmi" tevékenységnek tekinteni. Ami viszont egy konzekvens és konzisztens irányvonalnak tekinthető az életében , az a nemzeti szocializmus néven ismertté vált eszmerendszere.

Hitler már gyerekkorában észrevette magán a kivételes szónoki tehetséget, hiszen bevallása szerint egyike voltam a kis főkolomposoknak. Ez a képessége később is fontos szerepet játszott sorsának alakulásában és elősegitette a vezér-kultusz kialakítását. Szerinte ugyanis minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönhetjük. Ideológiai fejlődése apjának, aki vámtisztviselő volt és nyilván az egész családnak Linzbe költözése következtében jöhetett létre, ahol reáliskolába iratták be. Itt egy bizonyos Leopold Pötsch tanár tanitotta a történelmet, akinek hatására nacionalista forradalmárrá vált. A Habsburg - házzal szembeni elégedetlensége egyre fokozódott, nem nézte jó szemmel Ausztria elszlávosodását, hiszen szülőországát mindig németnek tartotta és az anyaország természetes részének tekintette. Már ekkor kimondta, hogy a németség sorsának biztosítása érdekében megkivánja Ausztria megsemmisítését.

Életének és ideológiai fejlődésének következő állomása Bécs volt, ahol közvetlenül szembesülhetett a politikai valósággal. Itt tisztázódott benne az az elképzelés, hogy a német népre alapvetően két veszély leselkedik: a marxizmus és a zsidóság. Hitler szerint kezdetben a szociáldemokraták / így nevezte a marxistákat / nem voltak számára ellenszenvesek, hiszen ők is a munkásság helyzetén és életviszonyaikon szerettek volna segiteni. Ami viszont visszataszító volt számára, hogy a németség érdekeit háttérbe szorították a szláv elvtársak kegyeiért folyó harcban. Már ekkor kialakult benne az a meggyőződés, hogy az emberiséget meg kell szabadítani ettől a pestistől.

Hitler fiatal korában a zsidókban csak a vallást látta és ennek a nagy kultúrnép hagyományaihoz képest méltatlannak tartotta a bécsi sajtó antiszemitizmusát. Ám amikor megismerte Karl Lauger és a keresztényszocialista pártjának az állásfoglalását a zsidókkal kapcsolatban, az antiszemitizmus elleni idegenkedése megváltozott. Ellenszenvet kezdett kiváltani benne a zsidóságnak a sajtóban, a művészetben, az irodalom és művészet terén kifejtett tevékenysége. A bécsi társadalmi élet tüzetesebb vizsgálata pedig arra a következtetésre juttatta, hogy minden szenny, giccses mű mögött 90 százalékban zsidók álltak. Ezt követően az élet más területén is kereste a zsidóság tevékenységét és rájött arra, hogy a szociáldemokrata vezetők esetén, sőt a mindennapi érintkezése során javarészt zsidókba ütközött. Így jutott arra a következtetésre, hogy ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz.

Hitler 1912-ben Münchenbe ment, hogy az anyaországban igazi németnek érezze magát. Itt tovább dolgozott az eszmerendszerén, és kialakította az élettér elméletét. Világosan látta azt, hogy a túlnépesedés Németország számára perspektivikusan komoly gondokat okozhat. Ennek megelőzése érdekében a földterületszerzést tekintette a járható útnak. Ha mindenkinek joga van ezen a földön az élethez, akkor adják meg nekünk is az élethez szükséges földterületet. Ezt azonban egyetlen ország sem fogja önként megtenni, ebben az esetben azonban az ököljognak kell érvényesülni.

Ebből a teóriából szükségszerűen következett az államelmélete. Az állam feladata nem a gazdasági feladatok teljesítése, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények közösségének szervezete, fajiságuk fenntartásának megkönnyitése és a Gondviselés által előírt életcélok elérésére. Maga az állam keletkezése oda vezethető vissza, hogy a fajfenntartást biztosítsa. Ezért nem tekintette az akkori államhatalmat arra alkalmasnak, hogy a nácizmus elméletét realizálja. Új államra van szükség, amelyikben a német faj továbbélése megalapozható.

Látható, hogy Hitler eszmei fejlődése már az I. világháború előtt kiteljesedett, megszilárdult és csak arra kellett várnia, hogy azokat a gyakorlatba átültethesse. Erre azonban egyelőre nem kerülhetett sor, hiszen az első világégés ezt lehetelenné tette. Önként jelentkezett katonának, a háború során jelentéktelen feladatokat bíztak reá. Egyszer megsebesült, aminek következtében hosszabb ideig kórházi ápolásra szorult. Később egy gáztámadás során majdnem elveszítette a szeme világát. Mindezek a mellékesnek látszó körülmények azonban később nagyban elősegítették a vezér-kultusz kialakításában.

Hitler 1818-ban került vissza Münchenbe, ahol kezdetben katonai szolgálatot teljesített. Ennek kapcsán vetődött el az ottani Német Munkáspárt egyik ülésére. Itt valóban egyszerű munkások voltak, akik eszmeileg nem voltak annyira felkészültek, mint Hitler. Maga a párt is csak néhány tagból állott, mellé még nem is volt sorolható egyik nagyobb párthoz sem, amelyekhez Hitler semmiképpen sem csatlakozott volna. Ez a nevetségesen kicsi alakulat azonban alkalmas volt arra, hogy Hitler megvalósítsa az elképzeléseit. Az első ülésen való felszólalása nyomán távollétében felvették a pártjukba, majd ezt hívatalosan is megtették Hitler beleegyezésével. A 7.-es számú tagsági igazolványt kapta! Ekkor határozta el, hogy politikai tevékenységet fog folytatni.

Vizsgálódásunk szempontjából fontos még emlitést tenni az SA / Sturmabteilung - rohamcsapatok / létrehozásáról. Ezek kezdetben valóban ártalmatlan feladatokat láttak el, úgymint rendezők, teremőrök voltak és alapvető feladatuk a rendezvények nyugodt megtartásának biztosítása. Tulajdonképpen törvénytelen kiegészítői voltak az állam törvényes hatalmi eszközeinek. Később azonban a szociáldemokratákkal történt összacsapások nyomán már rendteremtő szerepet is felvállaltak. Létszámuk folyamatosan nőtt, olyan mértékben, hogy 1923. januárjában tartott pártnapon már hatezer SA tag vonult fel, beöltözve az új egyenruhájukba. 1923-ban pedig katonai és harci szervezetté alakították át. Később magának Hitlernek is terhes lett a barnaingesek néha önkényes és erőszakos fellépése, rendteremtése a saját szabályaik szerint és az ún. Hosszú Kések Éjszakáján véget vetett az SA müködésének.

Hitler hatalomra jutását az 1929 -32-es világválságnak köszönhette. Az NSDAP, vagyis a náci párt viszonylag ismeretlen és kevés politikai befolyással rendelkező párt volt 1930-ban, amikor a válság elérte Németországot. Az akkori kormány nem tudta megfelelően kezelni ezt, és a kiírt választáson a nácik 18,3 %-ot szereztek meg a Reichstag-ban. Most már bennt voltak a Parlamentben, ami döntő jelentőségű volt a továbbiak során. A történelmi részleteket mellőzve csupán jelzem azt, hogy 1933-ban Hitlert nevezték ki hívatalosan is kancellárnak. Kezében volt tehát a hatalom és mindazok a kormányzati eszközök, amelyek célszerű és tudatos felhasználásával sikerült kiépíteni a náci diktatúráját. Ehhez persze szükség volt a német nemzet egy jelentős részének a támogatására.

Mindezek a tények azért fontosak számunkra most, 2009-ben, mert szinte a semmiből jött létre egy náci szervezet, amelyik megfelelő társadalmi gazdasági környezetben, kitűnő kommunikációval képes volt Németországban a hatalom megszerzésére. Ezt követően pedig már semmi sem állt az útjukba, hogy megvalósítsák a pokoli tervüket.

A fasizmus anatómiája 5.

A fasizmus anatómiája 6.

Azt gondolom, hogy ez a rész az egész sorozat legkritikusabb része. Láttuk a korábbiakban, hogy a fasizmus milyen történelmi, társadalmi körülmények között jött létre. Megvizsgáltuk az olasz fasizmus és a német nácizmus ideológiai alapjait. Végül pedig ezek felhasználásával megpróbáltam megjelölni a fasizmus főbb ismertetőjegyeit. Mindezeket azért kellett levezetni, hogy most alkalmazni tudjuk a jelenkor konkrét eseteire. Erről már korábban szó esett, hiszen a Jobbik és a Fidesz fasiszta megítéléséről már írtam. De most már sok ismerettel felfegyverkezve ezt pontosítani lehet.

Nézzük meg elsőként a Jobbik esetét. Vajon valóban tekinthető-e ez a párt fasiszta pártnak? Indulásként rögzítsük azt, hogy minden fasiszta párt, függetlenül attól, hogy milyen eszmerendszerből indult, kik voltak a tagjai, végeredményben a szélsőjobboldalnál kötött ki. Láttuk azt, hogy az NSDAP első tagjai valóban egyszerű munkások voltak. Tudjuk azt is, hogy az olasz fasciók proletár Olaszországot akartak maguknak. A baloldali kiindulópont, eszmerendszer tehát adott volt mindkét nagy fasiszta pártnál. De ahogyan gyarapodott a tagsága és pontosították az eszmerendszerüknek megfelelő feladatokat, úgy váltak egyre inkább jobboldalivá, sodródtak a szélsőjobb felé.

A Jobbik önmagát jobboldali pártként identifikálta. Ugyanis a "Jobbik" kifejezés eredetileg a Jobboldali Ifjúsági Közösség szavakból tevődött össze. Ez önmagában semmit sem jelent, hiszen a lényeg az, hogy milyen értékrend mentén kíván politizálni. Erre nagyon pontos választ kaphatunk Szegedi Csanád EP képviselő tollából: Az új Magyarországot a magyar – hun – szkíta –avar- székely szimbolikus – szellemi világra kell építenünk. Ez az új magyar honfoglalás fundamentuma  S itt meg kell állnunk egy pillanatra. Sokan ugyanis a Jobbik "magyarkodását" vetik a szemükre és űznek gúnyt belőlük. Ezzel szemben nekem az a véleményem, hogy a "magyarkodás"-nak addig nincs káros következménye, amíg a magyar mivoltunkat nem tételezzük előnyként, a magasabbrendűség egyik normájaként más nemzetekkel szemben, amint azt az előző részben is leszögeztem. A magyar múlt feltárása, annak bővebb ismerete, a magyar hagyományok ápolása semmiképpen sem jelent nacionalizmust. Ebből következik az, hogy ha a Magyar Gárda megmaradt volna csupán hagyományőrző szervezetnek, akkor nekem semmi gondom nem lett volna vele. Van ugyan két olyan utalás a tevékenységi formájukra, amelyiket nehezen lehet értelmezni jelenleg: Rendkívüli helyzetben a nemzeti önvédelem erősítése. Része vagy gerince kíván lenni a majdan felállítandó NemzetőrségnekDe a jelenlegi állás szerint inkább kezd hasonlítani a fekete- és barnainges szervezetekre és az előbbi idézet is alkalmas arra, hogy éppen ezekre gondoljunk.