Bejelentés













Megjelent!


 

Már e-könyv formájában megjelent a fő művem itt:

 

http://e-konyvbolt.eu/termek/szekely-szabolcs-a-demokracia-lenyege/

 

Nyomtatott formában egyelőre nem jelenik meg, mert nem tekintem lezártnak az elméletemet, s csak a végső formájában kívánom nyomtatott könyvként közreadni. Éppen ezért kérek mindenkit, aki érdeklődik e téma iránt, tanulmányozza át, és ha van érdemi kritikája, akkor azt közölje számomra. Ha úgy tetszik, akkor most tudományos vitára bocsátom az elméletemet! Az természetes, hogy amennyiben bármelyik kritikai észrevétel méltányolható, akkor a változtatást a kritikus nevének megjelölésével a nyomtatott könyvemben jelezni fogom.

 

Ebből a könyvből korábban már jelentek meg részletek a honlapjaimon, de maga a mű mintegy 60-65%-ban abszolút új részeket tartalmaz, új elméleti felismerésekkel és új elemzésekkel.A meglévő részeket pedig folyamatosan át kellett dolgoznom annak függvényében, hogyan változott a nemzetközi és a hazai politikai helyzet. Így lényegében egy új könyvet kaphat a kezébe az Olvasó, amely csak imitt-amott hasonlít a korábban megjelentekre.

 

Az e- könyv előoldala így néz ki:


 

ISBN: 978-615-5437-16-8

Oldalszám: 219 oldal

Formátum: pdf

Méret: A5, 1,22 MB

Kiadás éve: 2014

Ár: 3000 Ft

 

A könyv rövid összefoglalója:


A könyv két részből áll. Az első részben a demokráciaelméletek fejlődéstörténetét vázolom fel. Főbb fejezetek: A görög demokrácia - Platón - Arisztotelész - A római köztársaság - Ciceró - A kereszténység - A hűbériség - A modern állam kialakulása - Grotius - Hobbes - Locke - Rousseau - Montesquieu - A francia forradalom - Az amerikai demokrácia - Tocqueville - Modern demokráciaelméletek.


A könyv második részében a saját demokráciaelméletemet fejtem ki. Ennek az a lényege, hogy a demokráciát mint a szabadságjogok meghatározott rendszerének tekintem, amely egy valószínűségi mezőben értelmezhető, és a vizsgált demokrácia rendszere egy konkrét valószínűségi változó értéket képvisel. A demokrácia fogalmából kiindulva 4 tételt és 3 axiómát fogalmazok meg, amelynek nyomán egy axiomatikus-deduktív rendszerhez jutunk.


A továbbiakban Robert Dahl poliarchia elméletét felhasználva a magyar demokrácia mai válságát elemzem. Ennek során olyan konkrét elméleti problémákat vizsgálok meg, amelyek a demokráciaelméletem szerves részét képezik, és választ adhatnak azokra a fontos elméleti problémákra, amelyek ma oly sok vitát váltanak ki a közéletben.

 

The Essence of Democracy

 

Summary

The author of this book summarizes his research in political philosophy. First he gives an overview of previous views on democracy, from the Greek democracy up to the modern theories of democracy in the XX. century, especially in terms of how the present theories of democracy were based on them. The author’s main purpose is to draw up a development line of the history ideas so as to deduce partly the democracy theories of the present age and partly his own theory.

The rest of the book first outlines his new theory of democracy. The unique nature of this theory is given by its examination of democracy as a system of human rights and its interpretation of that as a random variable which can be regarded as one of the recorded value of a random field system. From the definition of democracy he draws up four propositions and three axioms that can characterize he political system of democracy. The concept of dictatorship and autocracy is also interpreted as a ramdom variable which in turn takes on smaller values in the probability space than democracy. This will take you to a axiomatic-deductive system which gives you a consistent and clear explanation of the highly disputed problems of democracy, dictatorship and autocracy. Finally he gives a longer analysis on the crisis of democracy in Hungary today. Here he analyses several multi-part problems that are an integral part of his theory of democracy.

 

Részlet a könyvből:


A római köztársaság

A római köztársaság története sokban hasonlít a görög demokrácia történetéhez. Több történész szerint a rómaiak szerették magukat a görögökhöz hasonlítani, s egyúttal tisztelettel tekintettek a görög társadalom magas fejlettségére. A római köztársaság létrejötte is abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy lerázzák a zsarnokság terheit és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan társadalmat hozzanak létre, amelyben a polgárok tevékenyen részt vehessenek az állami feladatok elvégzésében. A római társadalom is eleve magában hordozta azt a belső ellentmondást, ami a rabszolgaság léte, jogfosztottsága és a mindenkire kiterjedő közös tevékenység igénye között húzódott. A végső megoldásban is közös jellemzőt lehet felfedezni, hiszen ezt a problémát egyik társadalmi forma sem tudta feloldani és ezért szükségszerűen elbukott.


A rómaiak Kr. e. 509-ben űzték el az etruszk zsarnokot, Tarquinius Superbust. Ezt követően megalakították a res publica-t (közös ügy), azaz a köztársaságot. Korábban a hatalmi hierarchia egy piramishoz volt hasonló. Legfelül volt a király (rex), alatta a senatus, majd ezek alatt a népgyűlés (comitia) állt. A köztársaság létrejöttével ez a piramis úgy változott, hogy a király személye kikerült ebből a hatalmi hierarchiából és funkcióját két consul vette át. Ez a sajátos változás azért történhetett meg így, mert az etruszk zsarnokot a római patríciusok kergették el, akiknek a későbbiek során nem volt érdeke az, hogy a hatalmi hierarchiát gyökerestől felforgassák. A fő céljuk az volt, hogy a legfőbb hatalommal ne lehessen visszaélni a továbbiakban. Tehát egyrészt valamiféle demokratizálódási törekvés érzékelhető itt, ugyanakkor a régi hagyományok sok vonatkozásban tovább éltek. Ezt jelzi például az, hogy a király főpapi funkcióját a köztársaság idején, sőt még a pogány császárkorban is az ősi rítus szerint megválasztott rex sacrorum látta el, aki élete végéig töltötte be funkcióját. Ebben az értelemben állítják történészek azt, hogy Rómának a királyság megszűnését követően is volt királya.

A köztársaság első intézkedései közé tartozott az, hogy a különféle magisztrátusokat (tisztségviselőket) választottak. A király helyét két consul vette át, akik egy évig tölthették be a hivatalukat. Feladatuk kettős volt. Egyrészt megszervezik a politikai életet és annak felügyeletét. Összehívják a senatust, illetve a népgyűlést, törvényeket
terjesztenek be, továbbá végrehajtják a senatus és a népgyűlés határozatait. Másrészt feladatuk az, hogy igazságot szolgáltassanak, érvényre juttassák az állam érdekeit a polgárokkal szemben, továbbá felügyelik a polgárok egymás közötti peres ügyeit. A két consul hatalmának megjelenítésére 12-12 lictor a consul előtt fascest vitt. A fasces tulajdonképpen egy vesszőnyaláb volt, amelybe egy bárdot tettek. A fascesből, mint a hatalom jelképéből származik a fasizmus szavunk.


A két consul esetében az annualitás és a kollegalitás elve működött. Az annualitás azt jelentette, hogy csak egy évre volt választható, és a következő évben már nem választható újra. A kollegalitás pedig azt fejezte ki, hogy mindkét consul a teljes hatalmat birtokolta, tehát mindkét consul önállóan hozhatott döntéseket a másik megkérdezése
nélkül. Ha viszont a másik consul vétót emelt egy tervezett döntés ellen, akkor azt nem lehetett végrehajtani. Bár a hatalmi piramis csúcsán a két consul állott, ténylegesen mindkettő a nagyhatalmú senatus parancsait hajtotta végre. A senatus tagjai a korábbi magisztrátusok közül kerülhettek ki. Mivel magisztrátus csak patricius (polgár) lehetett, ezért a hatalmi csúcsba is csak patriciusok kerülhettek. Csak a köztársaság későbbi időszakában juthattak
be a plebsből (a népből).


A senatusnak 300 tagja volt, kivéve Sulla diktatúrája alatt, amikor 600, illetve Iulius Caesar korában, amikor 900 tagja volt. A senatorokat kezdetben a consul, majd kb.Kr. e. 312-től a censor nevezett ki élethosszig tartó időszakra. A senatorok nem voltak egyenlőek, mivel a korábbi rangjuknak megfelelően különböző osztályokba sorolták őket. Ennek megfelelően a senatorok rangjuk sorrendjében szólalhattak fel, tehát a korábban magasabb rangú magisztrátusi beosztásban lévők meghatározóbb szerepet játszottak, az alacsonyabb rangú senatorok felszólalására pedig sokszor idő hiányában nem volt lehetőség. Magyarán itt is a vagyoni helyzet volt a döntő! A senatus ”elnöke” (princeps senatus) a legidősebb censori rangú senator volt, amelyik bár hatalmi előjogokat ugyan nem biztosított, de a princeps senatus mint első az egyenlők között (primus inter pares) nagy tekintélyt élvezett. Nem véletlen, hogy császárok is felvették a princeps címet (de már a senatus toldat nélkül).


A senatus hasonló szerepet játszott a köztársaság életében, mint korábban a királyság alatt, amikor a király tanácsadó testülete volt. Most azonban a consulokat látták el tanácsokkal, továbbá részt vettek az állam irányításban és ellenőrzésében, illetve előkészítették a népgyűléseket. A senatus végeredményben intézményesített arisztokratikus tanács volt, amelyik főként informális eszközökkel egyrészt irányították a köztársaság működését, másrészt biztosították az arisztokrácia uralmát. Ez a testület viszont alkalmassá vált arra, hogy az évente változó magisztrátusok mellett a politika folytonosságát biztosítsák.


A köztársaság harmadik fontos intézménye a népgyűlés volt, amelyiket azonban távolról sem szabad a nép gyűlésének tekinteni. Ezeken az összes római felnőtt férfi polgár vehetett részt. Háromféle népgyűlés volt, attól függően, hogy a polgárok milyen nagy szervezeti egységek (curiák, centuriák, vagy tribusok) szerint gyűltek össze. Ezeken a népgyűléseken azonban nem lehetett vitatkozni, amint azt a görög demokráciák során láthattuk. Csak a magisztrátus által feltett kérdésekre lehetett igennel, vagy nemmel szavazni, azt sem titkosan, hanem élő szóban. Mivel ez a szavazás hosszú időt vett igénybe, a többség elérésekor egyszerűen befejezték. Csak később vezették be a táblácskák útján történő szavazást.


De volt további probléma is ezzel a népgyűléssel. A helyzet az volt, hogy a polgárokat vagyonuk nagyságától függően 5 osztályba sorolták, az osztályokon és a csoportokon belül pedig eltérő számú centuriába osztották. Ezeket a centuriákat viszont úgy alakították ki, hogy a vagyonos rétegek lényegesen több centuriát alkottak, mint
a szegényebbek. A legszegényebbek, a proletariusok pedig valamennyien egyetlen centuriát alkottak. Így érték el, hogy a két leggazdagabb réteg, az I. osztály (a későbbi senatori rend) és a lovagok (a későbbi lovagrend) centuriáinak együttes száma összesen 98 volt, míg a lakosság zömét tömörítő többi centuria együttes száma
95 volt. Mivel a comitia centuriatán nem az egyes polgárok, hanem a centuriák szavazatait vették számba (az egyes polgár szavazata csak centuriáján belül volt releváns), a döntés az abszolút többséggel rendelkező I. osztály és a lovagok kezében volt. Így válhatott az ún. többség elve a többség zsarnokságává. Tehát szó nem lehetett itt arról, hogy a nép döntött volna a saját sorsáról.


A következő intézmény, amiről még beszélünk: a praetoriátus. Ez az intézmény Kr. e. 367-től élt, amikor a Licinius-Sextius törvényeknek megfelelően az egyik consult a plebejusok közül kellett választani. Ekkor a consulok kezéből kivették a bíráskodás jogát, és a praetor kezébe adták. Tehát a bírói hatalom önállósult. A praetorokat is évente választották, és csak egy személy töltötte be. A praetor a consulok helyettese volt, akit szintén hatalom illette meg, akit városon belül 2 lictor, városon kívül pedig 6 lictor kísért. A praetorok számát Kr. e. 242-ben kettőre, majd a köztársaság végéig fokozatosan tízre emelték. Az újabb praetorok is imperiummal rendelkeztek, de csak a rájuk bízott szakfeladatokat látták el. A praetorok a consulok távolléte esetén helyettesítették őket.


A censor a consul és a praetor után következett a rangsorban, mégis őket tekintették a köztársaság legnagyobb befolyással rendelkező magisztrátusainak. A cenzorok az ötévente végrehajtandó vagyoni cenzust végezték el, s ebből adódóan öt évre választották őket, ám hatalommal (impériummal) nem rendelkeztek. Cenzorrá csak azok válhattak, akik korábban consulok voltak. A cenzori intézkedések ellen nem emelhetett vétót a consul sem. Tekintélyük abban is megnyilvánult, hogy a senatusban a volt cenzorok hamarabb kaphattak szót a volt consuloknál is. A cenzori magisztrátust egyszerre ketten töltötték be, és működött közöttük a kollegialitás elve. Kr. u. 312-től pedig ők állították össze azok névsorát, akik a senatusba kerülhettek, így végeredményben rajtuk múlott az, hogy kik
juthattak be a senatusba (5).



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



Tarski [ 2013-10-02 11:16 ]

Atlasz!

S ez hogyan történhetett meg?

T.



Atlasz [ 2013-10-02 09:54 ]

Sajnos magam is hasonló cipőben járok, ráadásul tőlem még le is nyúltak egy, a kiadásra kapott összeget.








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!