Megjelent!

Már kapható e-könyv formában is itt:

http://e-konyvbolt.eu/termek/szekely-szabolcs-saulkent-elni/

A könyv nyomtatott formában előzetes megrendelés és befizetés után kapható. A vásárlással kapcsolatban lásd a Kapcsolat menüpontot.

A könyv borítója így néz ki:

Mérete: A/5.

Oldalak száma: 81. p.

Kötése: fóliázott kartonfedeles.

Ára: 4000.- HUF + a postaköltség.

Ebből a könyvemből a Debreceni Egyetemi Könyvtárnak egy nyomtatott példányt adományoztam, tehát ott bárki elolvashatja, vagy kikölcsönözheti.

Leírása:

E   könyv   alapjául   egy   online   honlapon   megjelent hasonló című    tanulmányom szolgált. A cikksorozatban arra   keresek választ,   hogy   milyen   tényezők   játszottak közre   abban,   hogy egy  70  milliós   művelt   nép,  mint   a német, miként válhatott egy olyan nagy demagóg lélektani foglyává és kiszolgálójává, mint amilyen Hitler volt. Hogyan sikerült a náciknak belehajszolni őket egy eleve végzetesnek ígérkező világháborúba és tartottak ki végig a Führerük   mellett.   Tíz   pontban   sorolom   fel   azokat   a tényezőket,   amelyek   próbálják   megmagyarázni   ezt   a különös és elborzasztó jelenséget. Ezek: a német egység megteremtése, a nacionalizmus, az ellenségkép, az élettér és ököljog, a diktatúra és megfélemlítés, az egységesítés, Führerprincip, mindent elsöprő propaganda, a gazdasági fellendülés és az erőtlen ellenállás. A könyv végén párhuzamot vonok az akkori és a mai emberi kiszolgáltatottság között,  amikor  az   egyén  nem  képes  a  kanti  Sein és  a Sollen közötti   távolságot   lecsökkenteni,   mert   mint tömegember kénytelen annak közös akarata szerint élni.

Részletek a könyvből:

7. Führerprincip

Az előzőek során láttuk azt, hogy Hitler személyes hatalma és vele párhuzamosan a megfélemlítés is a tetőfokára hágott. Ez utóbbit, tehát a megfélemlítés problémáját azonban most árnyalnunk kell. Az ellenségkép ugyan megkívánja azt, hogy a náci pártnak legyen ellensége, akik ellen harcolni fog és harcba hívja a népét. Ilyen évszázados ellenség volt a francia nép, akik, mint tudjuk, a német egység megteremtésének útjában álltak. De ide sorolhatók a zsidók is, mint fajidegen elemek és minden bajok okozója, legalábbis a nácik szerint. Továbbá ezek közé sorolhatók a szláv népek is, akik az élettér kiterjesztésének útjában voltak. S végül az ellenségek közé tartoztak Hitler személyes ellenségei, akik megakadályozhatták a totális diktatúra kialakulását. De nem tartoztak ide a „tiszta fajta árják”, függetlenül attól, hogy azok munkások, junkerek, vagy éppen nagytőkések, bankárok voltak. Hitler már a kezdetektől fogva az egész árja német nép vezetője akart lenni, mert ez következett a fajelméletéből és az ebből levezetett élettér elméletéből. Ahhoz ugyanis, hogy a már korábban eltervezett háborút sikeresen megvívhassa, valóban az egész árja nép támogatására volt szüksége. Így egészen természetesnek kell tekintenünk azt, hogy Hitler tudatosan törekedett a Führerré válás lélektani kialakítására.

Így viszont már egészen más megvilágításba kerülhet maga a náci diktatúra léte is, mivel az az egész árja német nép érdekeit szolgálta, legalábbis ezt gondolta még akkor a németek többsége. Ha ugyanis a német nemzet felemelkedésének az az ára, hogy bizonyos népcsoportok felé diktatúrát kell mutatnia Hitlernek, akkor azt elfogadják, hiszen a nagy és nemes cél megéri ezt az önfeláldozást. Egy „normális” diktatúrában, ha szabad ezt a megfogalmazást alkalmaznom, az a „természetes”, hogy az emberek többsége fél a diktátortól, illetve az azt kiszolgáló emberektől. Azért fél, mert félti az életét, hiszen a diktátor még attól sem riad vissza, hogy tömegesen végeztessen ki az ellenségeiből. A „normális” diktatúra megfélemlítése tehát magának a politikai rendszernek a fennmaradását garantálhatja mindaddig, amíg ezt a félelmi állapotot egész magas szinten tudja tartani.

Hitler diktatúrája azonban nem volt „normális” olyan értelemben, hogy alapvetően nem az egész nemzet megfélemlítésére alapozott, hanem csak egyes népcsoportokat félemlített meg és persze likvidált is. Ezért jöhetett létre az a mai szemmel nézve tényleg abnormális állapot, hogy egy kemény diktatúrában maga a diktátor válhat egy személyben a nemzet eszményképévé. Így alakulhatott ki az a szintén abnormális helyzet, hogy Hitlert értelmileg is és lélektanilag is az árja német nép Führerének fogadták el, és innentől kezdve hirdethették meg az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer!” jelszót, azaz: Egy nép, egy birodalom, egy vezér. Ez a Führerprincip  lényege,  ami sajátosan jellemezte a Harmadik Birodalmat.

Kitűnően jellemezte ezt a sajátos állapotot Bibó István: „Hitler uralomra jutásának reális alapja az volt, hogy saját személyében tökéletesen megtestesítette a német nép hisztériáját, és a németség nagy sérelmének az elintézését ígérte. A német nép nem diktatúrát akart, hanem egy olyan politikai vezetést, mely az egész közösség vágyainak hangot és valóságot ad, és ennek még a diktatúráját is hajlandó volt elviselni. Azaz pontosan azt akarta, amit a demokrácia alapgondolata szerint akarnia kell, csakhogy a politikai gondolkodásnak abban a zsákutcájában, melyben élt, elhitte azt a badarságot, hogy ezt egy személyes diktátorban megkaphatja. Paradox, de úgy van, hogy az a diktátor, aki minden megnyilatkozásában maró gúnnyal borította el a demokráciát és a demokráciákat, mindenkinél jobban hozzájárult ahhoz, hogy a német népnek az a politikailag közönyös és tudattalan nagy hányada, melynek közönye oly nagy tehertétele volt a weimari demokráciának, belekerült a politika sodrába, s bármennyire is gyászos volt első szereplése, a demokrácia mégis ott kezdődik, ahol ez a tömeg megmozdul. A német nép elfogadta a Führert, de mélységes és egyre növekvő undorral fogadta mindazt, ami vele jár. Az ember szólási, mozgási, sőt morgási szabadságának mind kíméletlenebb béklyóba kötését, a magánélet mind teljesebb megszüntetését, a kémkedést és a feladást és azt a rengeteg miniatűr führert, aki a párt, az SA és az SS nevében az élet minden viszonylatát elárasztotta. Paradox, de így van, hogy éppen a hitlerizmus adta az élményszerű bizonyítását a német nép számára annak, hogy egy európai nép számára a korlátlan személyes uralom és a hatalom spiritualizálásának a hiánya kibírhatatlan. Bármekkora pusztítást végzett is a hitlerizmus a német társadalom demokratikus erőtényezői között, a demokráciának az az előfeltétele, hogy a társadalom komoly tömegérzelem erejével undorodjék a személyes uralomtól, a személyes uralommal szemben addig túlságosan is lojális német nép számára a hitlerizmus tanulsága által valósult meg először.”

Érdemes Ian Kershaw összefoglaló értékelését idézni a Hitler-mítosz kialakulásáról:  „Hitler image-e kettős természetű volt. Egyfelől - különösen külügyekben - mint tévedhetetlen és bölcs államférfi volt ismert, aki erejét megfeszítve, s a felelősség minden terhét magára vállalva dolgozik nemzete -  s nem pártja, vagy osztálya - érdekében. Dicsőséget dicsőségre halmoz a külügyekben, a Rajna-vidéket illetően éppúgy, mint az Anschluss, vagy a müncheni szerződés kapcsán. Másrészt és mindenekelőtt Hitler a nép fiaként jelenik meg, aki szinte az összes pozitív emberi tulajdonsággal rendelkezik, a kedvességtől a bátorságig, az egyszerű életviteltől a nagyvonalúságig, szereti a gyermekeket és az állatokat, s természetesen vallásos is.” Majd később azt írja, hogy ebben a folyamatban „a politikai és társadalmi mentalitások és értékelképzelések játszottak közre, melyek a lakosság különböző részeiben egy egyedi sajátosságokkal rendelkező Führer alakja iránt különös fogékonyságot alakítottak ki, ebben egyidejűleg a 20-as évek német társadalmának meghatározott szocio-politikai struktúrái is tükröződtek."