Megrendelhető!

Ma úgy néz ki a helyzet, hogy a demokráciaelméletem végleges formáját adhatom közre. Nyilván mindez nem jelenti azt, hogy később nem fogok rajta változtatni. Ez a könyvem végeredményben A demokrácia lényege c. könyvem átdolgozott változata, ezért kapta A demokrácia elmélete címet.

A két könyv között az a lényeges különbség, hogy az utóbbiból hiányoznak az aktuálpolitikai célokat szolgáló elemzések, és kifejezetten elméleti kérdésekkel foglalkozom. A szerkezetében is van változás, hiszen csak az I. részt, tehát a demokrácia elméletének fejlődéstörténetét taglaló részt vettem át változatlanul. A II. részben az elméletemet több helyen pontosítottam és közérthetőbbé tettem. A III. részben a demokrácia intézményrendszerét vizsgálom, amely az elméletem szerves részét képezi. Teljesen új rész a IV., mert itt a demokráciával összefüggő problémákat vizsgálok, amelyekben jogfilozófiai kérdések is helyet kapnak.

Aki az elméletemnél jobbat tud, az vezesse elő! Elolvasom!

A borítója így néz ki:

Mérete: A/5.

Kötése: fóliázott kemény táblás fedelű (fent).

Ára: 6000.- HUF + postaköltség.

Kötése: fóliázott karton fedelű (lent).

Ára: 5000.- HUF + postaköltség.

Oldalak száma: 210.

ISBN: nincs.

Az Országos Széchenyi Könyvtárral történt egyeztetés nyomán a könyv magánkiadásban fog megjelenni, ezért ISBN száma sem lesz.

A vásárlással kapcsolatban lásd a Kapcsolat menüpontot.

Tájékoztatásul közlöm, hogy ez a könyvem sem e-könyv formájában nem jelenik meg, sem kereskedelmi forgalomba nem kerül, és a kiadói jogot sem adom el Magyarországon senkinek sem. Ezért aki meg akarja vásárolni, akkor a fentiek szerint kell eljárnia.

Ebből a könyvemből a Debreceni Egyetemi Könyvtárnak egy nyomtatott példányt adományoztam, tehát ott bárki elolvashatja, vagy kikölcsönözheti.

A könyv tartalma:

Előszó.

I. RÉSZ
A demokrácia elméletének fejlődéstörténete
A görög demokrácia – Platón - Arisztotelész – A római köztársaság – Marcus Tullius Cicero – A kereszténység – A hűbériség – A modern állam kialakulása – Hugó Grotius – Thomas Hobbes – John Locke – Jean-Jacques Rousseau – Charles de Montesquieue – A francia forradalom – Az amerikai demokrácia – Alexis de Tocqueville – Modern demokráciaelméletek.

II. RÉSZ
Demokrácia, diktatúra, valóság.
Demokráciaelméletem rendszere

A demokrácia fogalma – A demokrácia axiómái – A diktatúra fogalma – A demokrácia kiépítése – A strukturális, a funkcionális és a végigvitt demokrácia – Kontinuitás és diszkontinuitás a fejlődésben – Összefoglalás.

III. RÉSZ
A demokrácia intézményrendszere

Az Alkotmánybíróságról – Szabad választások – Választójog és a választhatóság joga – Sajtószabadság – Társulási autonómia.

IV. RÉSZ
Demokráciaelmélettel összefüggő problémák
Legitimáció – A közjó – Jogállam – Szuverenitás.

Theory of The Democracy

The book consist of four parts. In the first part I draw up the development of theories of democracy. The main chapters are: Greek democracy – Plato – Aristotle – Roman Republic – Cicero – Cristianity – Vassalage – The formation of the modern state – Grotius – Hobbes – Locke – Rousseau – Montesquieu – The French Revolution – The American democracy – Tocqueville – Modern theories of democracy.

In the second part of the book I expound my own theory of democracy. The essence of this part is that I consider democracy as a certain system of human rights, which can be interpreted in a random field system; and the system of an analyzed democracy represents a concrete random variable. Starting out of the notion of democracy I compose four theses and three axioms which all lead us to an axiomatic-deductive system.

In the third part I analyse the system of institutions of a democracy. Main chapters are: Court of constitution, free elections, right of voting, the right of being voted, freedom of the press and finally autonomy of association.

In the fourth part I analyse problems related to the theory of democracy. These are: legitimacy, common weal, rule of law and sovereignity.

********************************************************

Részlet a könyvből:

A demokrácia fogalma

Az alábbiakban a demokrácia elméletére vonatkozóan egy axiomatikus-deduktív elmélet  megalkotására teszek  kísérletet. Tudomásom szerint ilyen rendszert előttem még senki sem dolgozott  ki.  Ilyen  axiomatikus-deduktív  rendszer  létezik  más tudományokban, mint például a matematikai logikában, vagy a valószínűségszámításban.  Jómagam  Andrej  Kolmogorov  (84) által a valószínűségszámításban kidolgozott és bemutatott módszer alapján  teszek  kísérletet  ilyen  rendszer  kidolgozására  a demokrácia elméletére vonatkoztatva.

Kolmogorov 4 pontban vázolta fel azt a módszert, ahogyan a valószínűségszámítást a tapasztalati valóságra alkalmazta. Ezt felhasználva végeztem el én is azt az elemző munkát, aminek eredményeként a demokrácia politikai rendszerére nézve dolgozhattam ki egy axiomatikus-deduktív rendszert.

1. Feltesszük azt, hogy adott egy korlátlan számú ismétlést megengedő  τ feltételegyüttes. Nálam ez azt az előfeltevést jelenti, hogy  minden  politikai  rendszer  leírható  a  kényszerek és  a szabadságjogok meghatározott rendszerével.

2.  Kiindulunk  eseményeknek  egy  meghatározott  köréből, amelyek felléphetnek a  τ feltételek megvalósulása következtében. Az egyes esetekben ezek az események különböző kombinációkban következhetnek be. Az Ω halmaz magában foglalja az események minden lehetséges variációját. Az én elméletemben ehhez ki kell jelölni azokat a szélső értékeket, amelyek között az Ω halmaz minden eleme fellelhető. E két szélső érték közé esik az összes számba jöhető politikai rendszer, amelyeket a kényszerek és szabadságjogok kombinációjával leírhatunk. Nyilvánvalóan ide tartozik a demokrácia politikai rendszerén kívül a diktatúra és az autokrácia politikai rendszere is.

3. Ha a gyakorlatban megvalósuló τ feltételek realizálódása után egy variáns az  A halmazba tartozónak bizonyul, akkor azt mondjuk, hogy bekövetkezik az  A esemény. Nálam az A esemény mindig egy konkrét politikai rendszert jelent, amelyet éppen vizsgálunk.

4. Valamely  A eseménynek megfeleltetünk egy meghatározott P(A) valós számot. Esetünkben ez a valós szám a valószínűségi mezőben egy egyenes két szélső értéke, a totális kényszer és a totális szabadság között helyezkedik el attól függően, hogy a kényszerek és a szabadságjogok kombinációjának milyen fejlettségi fokát reprezentálják. S mivel innentől kezdve már csupán valós számokkal van dolgunk, ezért teljesülni fog Kolmogorov eredeti axióma rendszerének első axiómája, tehát az, hogy  F halmaz  algebra. Vagyis értelmezhető rajta az egyesítés, a metszet és a különbség képzése. A többi axióma, amit a későbbiekben fogok ismertetni, már a demokrácia politikai rendszerének a leírását adja.

Ebben  a  rendszerben  tehát  minden  lehetséges  politikai rendszer értelmezhető, ilyen módon olyan általános tulajdonságokat is megjelölhetünk, amelyek nyilvánvalóan minden politikai rendszert jellemezni fognak. Ha pedig ezeket úgy sikerül megállapítani, hogy azok valóban a legáltalánosabbak, amelyeket axiómáknak is tekinthetünk, továbbá azokból minden további tulajdonság, vagy más szóval törvényszerűség levezethető, akkor valóban egy axiomatikus-deduktív rendszerhez jutunk.

Ilyen elméleti megalapozás  után  onnan kell  kiindulnunk, hogyan  értelmezem  a  demokrácia  politikai  rendszerét.  Tehát adok  egy definíciót,  amelyből a  fentiek figyelembe vételével logikai úton vezetek le 4 tételt és 3 axiómát, majd további törvényszerűségeket állapítok meg.

Definíció: A demokrácia olyan társadalmi létforma, amelyben a szabadságjogok történelmileg meghatározott kompakt és konzisztens rendszere érvényesül.

A definíció minden egyes eleme fontos problémát rejt, ezért érdemes azt külön-külön megvizsgálni. Az első ilyen elem a „társadalmi létforma”kifejezés, ami a genus proximumot adja. Általában véve maga a genus eleve determinálja azt az értelmezési tartományt, amin belül gondolkodnunk kell, amin belül a fogalom lényegét kifejthetjük. Ha például azt mondom, hogy „gyümölcs”, akkor ezzel egyúttal eleve kizárom azokat az objektumokat, amelyeket nem a „gyümölcs” fogalma alá sorolhatunk. Tehát ha valamit állítunk, azzal egyben egyéb dolgot tagadunk is – amint azt Hegel is kifejtette a Logiká-jában.

A genus meghatározása alapvető jelentőségű, hiszen ha azt helytelenül jelöljük meg, akkor a fogalomalkotásunk félrecsúszhat. Ha például az „alma” fogalmát akarnánk definiálni, és genus gyanánt mondjuk a „piros tárgy” értelmezési tartományt adnánk meg,  akkor  nyilvánvalóan  rossz  irányba  haladnánk,  hiszen „piros tárgy” lehet például az én trikóm is, de ez utóbbinak semmi köze a „gyümölcs” fogalmához. Így kell eljárnunk a demokrácia fogalmi meghatározása esetén is, tehát az értelmezési tartományunk csak olyan lehet, ami alá sorolható maga a demokrácia is. Ezért jelöltem meg én a „társadalmi létforma” fogalmát, ami elég tág ahhoz, hogy abban megjelölhessük a demokrácia megkülönböztető jegyeit. Ezzel egyúttal azt is kifejezésre juttattam, hogy a demokrácia kérdése csak akkortól értelmezhető, ha társadalomról beszélhetünk. Ezzel kizárunk minden olyan létformát, ami nem tekinthető társadalminak, így például az állatok társas viselkedését. Az emberi species társadalmasodása pedig a törzsfejlődés viszonylag késői szakaszában alakult ki, tehát a tágabb értelemben vett történelmünknek, azaz a Földünk történetének egy nagyon kis időszakát öleli fel. De ezzel a történetiségnek csak az egyik dimenzióját jelöltük meg.

Az én demokráciaértelmezésem alapvető eleme a „szabadságjogok” fogalma. Miért tettem én ezt központi helyre? Ha megfigyeljük a társadalom kialakulásának folyamatát, akkor azt tapasztaljuk, hogy a korai időkben az emberi együttélés mindig azt az alapvető kérdést vetette fel, hogy a társadalmat alkotó egyes egyének hogyan viszonyuljanak a másikhoz, a közös tevékenységben  miként  vegyék  ki  részüket,  amivel  magának  a közösségnek a túlélését optimalizálni lehetne. A túlélés kényszere hozta  magával  a  primitív  kooperáció szükségességét  is. Vagyis azt a kényszert, hogy egy közös akaratnak kell alávetni magukat annak érdekében, hogy például a mamutot elejtsék és ne pedig a mamut győzedelmeskedjen felettük. A túlélés lehetősége pedig magával hozta azt a  szabadságot, hogy az ember egyre inkább függetlenítse magát a természet káros hatásaitól. Érdemes idézni Hegel szavait ezzel kapcsolatban: A szabadság, mint a közvetlennek és természetesnek eszményisége nem valami közvetlenként és természetesként van, hanem inkább meg kell szerezni, még csak el kell nyerni, mégpedig a tudás és az akarás fogalmának végtelen közvetítésével. Innen van az, hogy a természeti állapot inkább a jogtalanságnak, az erőszaknak, a féktelen természetes ösztönnek, embertelen tetteknek és érzéseknek állapota (85). Ebből következik az, hogy a természet humanizálása vezethet  ahhoz,  hogy  a  Hegel által  megjelölt  eszményített szabadság minél jobban kitáguljon, kiteljesedhessen.

De ez egy másik elméleti problémát is felvet, mégpedig azt, hogy létezik egy  általános, vagy eszményített szabadságfogalom, amely a természet feletti hatalom megnövekedése folyományaként  jöhet  létre.  Ettől  meg  kell  különböztetnünk  azt  a szabadságfogalmat, amit az egyes ember kaphat a társadalomban kivívott vagy elfoglalt pozíciójában. Világos, hogy ezt a speciális szabadságot az általános szabadság, azaz a természet felett kivívott szabadság behatárolta. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a speciális szabadság minden egyes ember esetében azonos, ami abból eredeztethető, hogy a közös tevékenységben milyen konkrét munkát végezhet, vagy köteles végezni. S itt lép be a  szabadságjog fogalma,  amelyik  már  nem  egy  eszményített szabadság fogalom, hanem konkrét, kézzelfogható szabadságot jelöl,  pontosabban  szabadságok  rendszerét, amely  minden egyénre, vagy csoportra pontosan megfogalmazható, tételesen
felsorolható. A szabadságjog kifejezés pedig azért helytálló, mert az  adott  egyénre,  vagy  csoportra  ráruházott,  vagy  rákényszerített szabadságok rendszerét mindenki ténylegesen gyakorolhatta, jogosultságot  szerzett arra,  oly  módon,  hogy  azt  valamilyen  közmegegyezés  formájában  határozták  meg.  Csak  az írásbeliség elterjedésével válthatott valóra, hogy ezeket a konkrét szabadságjogokat  normatíva gyanánt  rögzítsék  és  közreadják. Ilyen konkrét speciális szabadságjog lehetett a primitív kooperációban például az, hogy a csoport tüze mellett mindenki egyaránt  részt vehetett,  vagy  a  vadászat  során  mindenkinek azonos  súlyú feladata  volt  a  zsákmányállat  elejtésében.

A közmegegyezésen alapuló szabadságjogok rendszerére jó példa lehet a  tabuk rendszere, amelyek ugyan azt jelölték meg, hogy mit  nem szabad tenni, de ezek egyúttal kijelölik azt, hogy mit szabad tenni. A tabu....lélektani természete szerint nem más..., mint Kant „kategorikus imperatívusza”, amely kényszer módjára igyekszik hatni, és minden tudatos indoklást visszautasít. - írja Sigmund Freud (86). Tehát a tabu  belső morális kényszerként jelentkezik, és ennek megfelelően szervezik az emberek a primitív társadalom mozgását. Számunkra most ebből a fejtegetésből az a fontos, hogy a demokrácia fogalmának értelmezésénél mindig  ezekre  a  konkrét vagy  speciális szabadságjogokra  gondolunk.

Az emberiség története azt mutatja, hogy ezekből a konkrét szabadságjogokból kezdetben minden ember egyenlő mértékben részesült, de ez később megváltozott, éppen a célszerűbb társadalomszervezés miatt. Ha például a zsákmányállat ellen eredményesebben akartak fellépni, akkor célszerűbben kellett megszervezni a csoport munkáját, amit csak úgy érhettek el, hogy egyeseknek  többlet  szabadságjogot adtak. Ilyen lehetett például az, amikor egy vadászat vezetője meghatározhatta azt, hogy kik és milyen módon vehettek részt a vadászatban, de ez a privilégium, vagy többlet szabadságjog, vagy ahogyan Hegel nevezte  abszolút jogosultság csak őt illette meg. Tehát a konkrét, vagy speciális  szabadságjogok  differenciálódtak, azaz  a  meglévő,  vagy kreált összes szabadságjogból egyeseknek több, míg másoknak kevesebb jutott. Ez a differenciálódás azonban a későbbiek során felgyorsult, és stabilizálódott, aminek az lett az eredménye, hogy különböző csoportok  különböző  speciális  szabadságjogokkal rendelkezhettek. Ezek a csoportkülönbözőségek pedig a társadalom egészének a differenciálódásához vezettek, amelyek közül az erősebb csoportok, vagy társadalmi osztályok rákényszeríthették az akaratukat a gyengébb csoportokra, vagy társadalmi osztályokra. Tehát az a közös akarat, ami kezdetben a túlélést kívánta biztosítani, idővel egy csoport akaratává csupaszodott, és ez vált az egész társadalom meghatározó akaratává, vagy ha úgy tetszik, a kevesebb speciális szabadságjogokkal rendelkezők kényszerévé.

A demokrácia lényegét pedig éppen a speciális szabadságjogok  rendszerével  lehet  a  legjobban  megmagyarázni.  Ha ugyanis az egyes ember szabadságjogainak rendszere közelít a hatalmon lévők szabadságjogainak rendszeréhez, akik a társadalom  sajátos  fejlődése  során  többlet  szabadságjogokhoz jutottak, akkor az egyes emberek között lévő különbségek egyre inkább kiküszöbölődnek, tehát a demokrácia jobban megvalósulhat. A  totális demokrácia akkor lenne  elérhető,  ha  az  egyes emberek szabadságjogainak rendszerei  homeomorf leképezései a többiekének. Ez azonban csak egy elméleti konstrukció lehet, mivel  a  szabadságjogok  rendszere  sok  tényezőtől  függ,  ami egyúttal befolyásolhatja a speciális szabadságjogok gyakorlásának a lehetőségét. Csak egy példa: a falu és a város közötti különbség  nyilvánvalóan  a  városi  lakosság  szabadságjogait növeli, mivel maga a városi környezet több lehetőséget biztosít az egyes emberek számára.

A  definícióm  következő  lényeges  eleme  a  „történelmileg meghatározott” kifejezés, amelyet szerintem szintén fontos kihangsúlyozni. A történetiség egyik dimenzióját már említettem: a demokrácia csak az emberi társadalomra értelmezhető, ami a filogenezis  egy  meghatározott  időszakában  jött  létre. Amint láttuk, a társadalom történetének egy viszonylag fejlettebb korszakában,  a  görög  társadalomban találkozhatunk  először  a demokrácia fogalmával, amivel azt a társadalmi berendezkedést jelölték, amelyben akkor éltek. Csakhogy az a fajta demokrácia az akkori kornak megfelelő hatalmi viszonyokat tükrözte, és az egyes emberek szabadságjogai között lényeges eltérés volt. Egy rabszolga nyilván nem rendelkezhetett olyan speciális szabadságjogokkal, mint az ura, és ennek megfelelően például a közös ügyek intézésében sem lehetett szavazati joga. De fontos megértenünk azt, hogy ezt a politikai rendszert is demokratikusnak kell tekintenünk olyan értelemben, hogy egyes csoportoknak a speciális szabadságjoga a végletekig biztosított volt. Gondoljunk csak  például  arra,  hogy  a  hatalmon  lévők  a  legalapvetőbb szabadságjogot, az élethez való jogot is megvonhatták bizonyos népcsoportoktól kényszer útján. Ma már a modern európai liberális demokráciákban az élethez való jogot még a legelvetemültebb rablógyilkosoktól sem vonhatják el. Ugyanilyen meggondolásból kiindulva azonban joggal mondhatjuk azt, hogy a görög demokrácia  után  következő  fejlettebb  politikai  rendszerek  is tekinthetők a demokrácia fejlődése egy-egy fokának. S itt most teljesen mindegy az, hogy ezeket a politikai rendszereket éppen hűbéri társadalomnak, abszolút monarchiának, vagy akár köztársaságnak nevezték el. E politikai rendszerek közös sajátossága az,  hogy  bennük  a  szabadságjogok  jól  körülírható  rendszere található, ami a megkülönböztetés alapját képezheti. Tehát elméletem szerint a demokrácia, mint a szabadságjogok rendszere, a társadalom fejlődésének minden történelmi korszakában létezett. Ez az értelmezés a történetiség második dimenziója.

Az egy külön elméleti probléma, hogy a  társadalom egésze mikor  tekinthető  demokratikusnak.  Mint  korábban  láttuk,  a szabadságjogok  eloszlása  egyénenként,  vagy  csoportonként különböző lehet, amit egyes történelmi korokban pontosan meg lehet határozni és leírni. Az pedig csupán ismét közmegegyezés tárgya lehet, hogy milyen kritériumok megléte esetén beszélhetünk demokratikus politikai rendszerről. Erre irányuló törekvések korábban is megvoltak, és ma határozott elképzeléseink vannak arról,  hogy  mely  társadalmi  rendszerek  tekinthetők demokratikusnak. Ha az európai modern polgári demokráciákra gondolunk, akkor az  Európai Unió Alapjogi Chartája rögzíti azokat  a  szabadságjogokat,  amelyek  minden  európai  uniós állampolgárt megilletnek. Az ettől való eltérést pedig úgy értékelhetünk, hogy az már nem demokratikus.

A „demokrácia” politikai rendszerével sokan indokolatlanul szembeállítják a „diktatúrát”. Itt a probléma csupán az, hogy hány és főleg milyen szabadságjognak kell ahhoz nem érvényesülni, hogy egy politikai rendszert diktatúrának nevezhessünk, mivel a szabadságjogok nem lehetnek ekvivalensek, tehát nem lehet egyenlőségjelet  tenni  közéjük. Az  például  nyilvánvaló, hogy ha bizonyos  alapvető szabadságjogokat, mint például az élethez való jogot, nem biztosítanak, akkor diktatúrához vezethet, de azok száma sincs konkréten meghatározva, hogy ebből ténylegesen mennyinek kell hiányozni. Az sincs eldöntve, hogy mely  szabadságjogokat tekintsünk  alapvető  és  melyeket  nem alapvető,  vagy  járulékos szabadságjogoknak,  eltekintve  a nyilvánvaló különbségektől. Továbbá: a  nem alapvető szabadságjogokból pedig mennyit kell megadni ahhoz, hogy valóban demokráciáról és ne diktatúráról beszélhessünk. Azt is nehéz megítélni,  hogy  egy  szabadságjog érvényesül-e,  vagy  sem, hiszen nem elég az, ha törvényileg adott a szabadságjog érvényesítésének lehetősége, de az a gyakorlatban mégsem működhet, azaz  funkcionálisan nem létezik. Mindezek megnehezítik az egzakt leírás lehetőségét, a minden kételyt kizáró matematikai kvantálást, és vezethetnek azokhoz az áldatlan vitákhoz, amelyek ma uralják a politikai küzdőteret. Ennek viszont az lehet a politikai hozadéka, hogy mindenki halászhat a zavarosban, ami lehetőséget  nyit  a  politikai  manipulációkra.  Ezért  a  politikai filozófia egyik fejlődési iránya csak olyan lehet, hogy a politikai rendszerek leírását egyre inkább egzaktabbá és matematikailag kvantálhatóvá tegyük, amivel a politikai manipuláció lehetősége egyre inkább lecsökkenthetővé válhat.

S végül lássuk be azt, hogy a szabadságjogok rendszerének minden  demokráciában  „kompakt  és  konzisztens”-nek  kellett lennie ahhoz, hogy az adott társadalmi alakulatot szabályozottan működtetni lehessen. Tehát a szabadságjogoknak olyan összefüggő rendszert kellett alkotnia, ami mindenki számára elérhető és közérthető volt. Ez a rendszer kezdetben csak közszájon forgott (lásd például a tabuk rendszere), de mindenkinek kötelessége volt betartania. Később azonban írásos formában fektették le, amit kihirdettek, vagy közszemlére tettek annak érdekében, hogy mindenki ehhez tartsa magát. Ilyen volt például  Mózes kőbe vésett tízparancsolata, amelyik még döntően morális és szakrális normatívákat tartalmazott, de már a katolikus 7. és a 10. parancsolatban megjelent a magántulajdon védelmének igénye is. Így jöhettek létre idővel az ún.  alkotmányok, vagyis azok az alaptörvények, amelyek minden további speciálisabb törvény alapját képezhetik. Az alkotmánynak kompaktnak kell lenni, azaz minden konkrét, az értelmezési tartományba tartozó különös társadalmi létformát le kell fednie és szabályoznia kell, mert ha nem, akkor nem lehet alaptörvény, továbbá törvényi kibúvókat rejtene. Az  alkotmánynak  továbbá  konzisztensnek  is  kell  lennie, vagyis az egyes törvényi helyek nem mondhatnak ellent egymásnak, ami a társadalmi lét egyes területeinek esetleges szabályozatlanságához, vagy zavarához vezethetne.

Debrecen, 2014. 06. 21.